Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Három a Sors


Van úgy, hogy a zsémbes embernek az Élet csak úgy odaszól, hogy kabd be. Örvendj, hogy van egy lyuk a seggeden.
Az Élet akkor is úgy oda szokott szólni, ha az ember történetesen örvend annak, hogy van egy lyuk a seggén, mert azt apámtól megtanultam, hogy az ember örvendjen annak, hogy van egy lyuk a seggén és tud szarni. Mert ha nem tudna, az lenne a nagy baj.
Az Élet, mint Isten, háromszor szokott szólni, hogy a szólásnak hatalma legyen. Ha csak úgy egymagában szólogatna az Élet, az ember hajlamos oda sem figyelni. Mert az ember azt megszokja, hogy minden napra van egy probléma, egy fájdalom, ami eszébe juttatja, hogy él. Ehhez már van rutinja az embernek.
Egy olyan nap, mint a tegnapi, nincs hogy megbújjon a rutinos napok közé. A tegnapi nap az volt a legkevesebb bajom, hogy a hajnali cukorszintem 143 (8), hogy hajnali háromkor már talpon voltam és nem tudtam visszaaludni, inkább léceket válogattam a műhelyben.
Megkaptam, 30 év asztalosság után, hogy szar fürdőszekrénykét csinálok. Négy fő hibát kapott benne a kuncsaft és két mellékhibát. Fő hibák: nagy a hézag az ajtó záródáskor (hogy ne szoruljon), a hát részén a lemez nincs élfóliázva (falra jön szerelve, nincs jelentősége), oldalt látszanak a csavarok (két szekrény közé jön illesztve, nem látszik), nincs belső vinklis akasztója (a hátat is 18 mm-es panelből kérte, ilyenkor a panelt átfúrva szokták felfogni), a mellék hibák: kivető pántot használtam, nem zongora sarkot, és mivel a kivető pánt olyan, hogy rugósan fogja a becsukott ajtót, nem kell neki külön mágneses behúzó, de erre az volt a verdiktum, hogy hagyján.
Hogy ezt a szekrénykét miért is kellett elvállalnom, azt most nem részletezem, holott megérne egy ezotérikus bejegyzést.
Visszatért a “kliens”, hogy nem kellene mégis ezt leírnunk, hogy el ne felejtsem?

Az ilyen egyke történések nem szokták bennem kinyitni a Sorskönyvet, tudom, hogy a Sorsnak nem a szekrényke paraméterei fájnak, mert azon túl, hogy hófehér, más baját nem látom, 30 év szakmai múltból visszatekintve rá.

Bár dilemmáimat forgatva lelkemben fogtam neki újra léceket vagdosni, hogy azokból paneleket gyártsak, ami időigényes munka, nem is igazán éri meg, de úgy okoskodtam, hogy noha mindenkinek hamar és nagyon hamar kell minden, felébredhetek januárban, hogy nincs pénzes munkám, ha én most hamar mindenkinek mindent befejezek hatalmas költségvetéssel. Nem telik bele egy fél óra, egy vékony hulladék léc visszaesik a körfűrészre, az akkorát csapott a hasamba, hogy azt hittem átlőtt, mint egy nyílvessző.
Új fűrész lapot vettem volt, hogy könnyebben vágjak, az új fűrészlapok meg mindig így csinálják. Hamar belekapnak az anyagba és ha úgy kapnak be, lőnek mint a nyílpuska.
Tökéletesen látszik a léc bütümintája a hasamon, ahogy körbe hasította a bőrt és tiszta kék (lila) lett minden. Nem volt más itthon, egy tampont ragasztottam a hasamra. Szerencsém volt a hájjal, zsírral, mert az rugalmasan válaszolt, mint egy gumi membrán az ütésre. Ha ilyen Yogakarcsú alkatom lett volna, bizonyára át is lőtte volna a nyílként csapódó fát.
Már ez a jel is a Sorstól csupán sűrű káromkodással ment át elmémen, ekkor még nem esett le a tantusz.
A tantusz akkor esett le, amikor fiammal hazajöve mikróba akarom tenni a rizses húst, és hirtelen elmegy az áram. Tökéletes szinkronizálása a Sorsnak.
Hív is a Stefán, hogy ugye nincs áramod. Nincs, mondom. Ugye kitépted a kábelt a földből? Kérdeztem. Csendesen, fájdalmas hangon mondta, hogy igen, kitéptem a kábelt a földből, és pedig direkt szóltál, hogy vigyázzak.
Na ekkor leesett a tantusz, hogy ez több kettőnél. Ez három.
Azért már nem idegeskedtem, hogy délután senki nem ért rá megjavítani a kábelt.

Megfigyeltem, a Sors módszeres üzenetét. Előbb sárba tiporja a harminc éves szakmámat, aztán ki akar nyírni egy banális léccel, egy banális balesettel, és utána megmutatja, hogy ha mindezt túl is élem, áram nélkül az egész mit sem ér!
És ezt mind egy napra szinkronizálja, és mintha tudat alatt készültem volna rá, már hajnali háromtól talpon voltam.

Mit tehet ilyenkor az ember?
Mit akar mondani nekem a Sors?
Nem tudom, de én azt tudom, hogy: Bassza meg!

Újracsinálom a szekrénykét, jobban vigyázok az új lappal és ma ásni fogok, kábelt szerelni és kész.
Mi a faszt csinálhatok én másképp?
A sors vitt bele ebbe az egészbe, én csak kapkodtam magam minden reggel, belebetegedtem ebbe, most meg mi a francot hány fel nekem?

A reménykedőkért


(Imre levelén elgondolkodva jöttek ezek a gondolataim... )

Abból indulok ki, hogy a facebookon figyeltem Puzsér tevékenységét, de nem a választás szempontjából, hanem az úgynevezett kurzusa miatt. Még mindig nem tudom, hova tegyem Puzsért, de egyelőre az egyetlen olyan, mint aki bármilyen kurzus “írás” -t lobogtat. Az a sanda gyanúm, hogy élvezkedik ebben a pozíciójában, rávilágít arra, hogy új kurzusra van szükség, mert a régi miért rossz, de valójában neki sincs fogalma arról, hogy az új kurzus miben fog megvalósulni. A mostani politikai elit (ellenzékével együtt) nem, az európai unió nem, de akkor mire is gondol, a szólamokon túl? Csupán az, hogy biciklivel fogunk járni, és napelemeket aggatunk a tetőkre, nem változik semmiféle kurzus. Tehát valamilyen gazdasági alapja kell legyen ennek az új kurzusnak. Ki termel és mit? Hol kerül értékesítésre? Mert gondolom, hogy egy új kurzus, ami alapjaiból rengeti meg a világot nem szólhat arról, hogy miként osszuk be jobban az adókat és mire kérhetünk támogatást.
Ha mi innen s tova még száz évig rendezzük az elvi kurzusokat, közben a pityóka jön Egyiptomból, a paprika Spanyolból, a csempe meg Olaszból, és azzal a gesztussal is, hogy megvásároljuk a saját területünkön lévő külföldi érdekeltségű üzletházban, még az eladásból jövő haszon se rakodik le hozzánk.
Azt látom, hogy ezt a tényt senki nem veszi számításba. Bár szidják a kurva nyugatot, de egy saját üzletház lánc létrehozása mindenki számára egyértelműen hülyeség. Akkor viszont mire a kurzusok? Szomorkás kesergéssel fenntartunk idegen kurzusokat.


Annyi hiábavalóságról kurzusolnak csoportok manapság, hogy elgondoltam, mi volna létrehozni egy úgynevezett Virtuális Kurzus parlamentet (hogy egy kis Rejtőit is behozzak), ahol valamilyen alapon választott képviselők legyenek, és ezek előhozakodnak projektekkel, hogy miként lehetne egy saját gazdaságot létrehozni? Csinálni ezt hobby alapon, internetes fórumozás közben.
Puzsér azt mondta, hogy 70 szakember bevonásával kigondolták a Sétáló Budapest projektet. Lehet, hogy örültség, de kigondolták. Mi volna, ha 70 ember kigondolná, hogy miként lehetne összeszedni a hegyekből a pityókákat, tejeket és miként lehetne így felvirágoztatni az elhanyagolt végeket, amiknek kihalása révén kihal egy nemzet? Ez csak egy példa... gondolatban évek óta át és átszőttem egy ilyen tervet, és el tudom képzelni a magyar Ikeát házi bútor termékekkel, meg általában mindenféle ágazatban létre lehetne ezt hozni, ha megszületne erre vonatkozóan valami kurzus.
Sajnos nem látok hajlandóságot senkiben, hogy egy saját kurzusban gondolkodjunk.
Vannak ügyesen megalkotott Magyar Napok. Ingyen minden. Minek akkor bármiért fizetni? Ha a saját együttesünkért fizetni kell egy kocsmabelépést, hogy ott legyünk és szurkoljunk, galerizzünk, sokalljuk. Megvárjuk míg jön az Omega inggyé. Tehát ez a borzalom kurzus. Ez az ama kurzus, mely biztosítja a nemzeti züllést.
Olvasom, hogy ez a Karácson Geri, fizeti a Quimbyt, hogy koncertezzen. Hát kell ez a Quimbynek? Kétszer volt a Quimby a Tusványoson és kikérték maguknak, hogy nem politizálnak... De ennyire frankón? Tehát, érted... ez egy olyan kurzus, mely vinne minket valamerre? Ez olyan mint a kurzustalan kurzus.
Én csak azon töprengek, hogy ez a Karácson Gerinek nincs más dolga? Bemegy biciklivel vagy rollerrel a hivatalba, és mint Budapest főpolgármestere ezügyben telefonál, hogy akkor jöjjön a Quimby zenélni, holott biztos lenne ezer konkrét feladat, ami a város igazgatását illeti?
Tehát ezeknek (mindegy melyik) magasról fáj, hogy a nép miből és hogy él és egyáltalán milyen jövő vár az eljövendőnek.
S akkor ennek kapcsán azon tűnődtem, hogy ez a Puzsér mennyire valójában akar egy új kurzust? Vagy csak még egyet akar ezek mellé? Ez az én dilemmám.
Habár magam is tudom, hogy ez a dilemmám nem más, mint egy hangosan előre vetítése a balsejtelmemnek, hogy ez se akar más lenni, csak úgy harangozzák, és az én figyelmem nem más, mint a félnek megadott ártatlansági bizalom, persze amíg nem jön ki a szeg a zsákból.
A magam részéről úgy érzem, hogy megteszem a dolgom, úgy itthon a műhelyemben, családomban, mint a virtuális térben.
Sok mindennel nem értek egyet a világban történéssel, de szeretetből, megértésből részt veszek benne, mindaddig amíg szemerkényi reményt látok benne, vagy másban vélem felfedezni a remény sugarát. Ha nem is magamért, aki sokszor már nem remélek semmit, de legalább a mások reményéért.

A kurzusok hiábavalósága


Ilyen se tél, se nyár, hűvös kora reggelen gondolom kitervelem a könyves sarkot és a konyhát. Most ezek következnek. Egyik sem kis munka, elég bonyolultak. Főleg a könyves sarok, mert annak ilyen régi bútorstílust kell követnie. A konyhát hegyekbe a mokányok vidékére viszem, egy orvos házaspár rönk házába. Jó lenne még hóhullás előtt felvinni oda. Habár, ahogy mondták az utóbbi nyolc évben egyszer volt hó. Arra emlékszem, mert akkor vittem ugyancsak abba a fertájba valami ajtókat. Kamatba.
Enyhén fázok, gondolom begyújtok a kandallóba, mert sehogy sem indul a kedvem a tervezéshez. Ropog az égés, árad a meleg, megittam a kávémat, még mindig nincs kedvem tervezni. A fene essen belé. Könnyebb venni a fát, nyesni, gyalulni, ragasztani, és menet közben tervezni, mint itt gubbasztani és firkálgatni. De kell előbb lássák, hogy fog kinézni.
Nekem most beszélgetni való kedvem lenne inkább. Nem szalámi árakról, sem a Norvég órabérekről, hanem inkább az új kurzusról beszélgetnék valakivel.
Bohumil Hrabal “A túlságosan csendes magányban” nagyon szépen leírja egyik kurzus végét, és egy másik kezdetét. A könyvek bedarálásán keresztül bemutatja egy civilizáció végét, elpusztítását, és egy új világnak a kezdetét. Csodálatos írás. Beszélgetnék erről valakivel, de nincs kivel.
Közben rájöttem, hogy a blogolás tulajdonképpen egy beszélgetés magammal. Mint amikor egy gyerek egy képzeletbeli baráttal beszélget. Így félretoltam a készülő rajzokat, és megbeszélem magammal az új kurzus buktatóját.
Mert az nagyon szép és felemelő, hogy egy targoncára állva egy esti félhomályban elszónokoljuk, hogy meg kell írni az új kurzust. Igen, de mi legyen abban a kurzusban?
Én mindig azt látom ezeknél a kurzus fogalmazóknál, hogy mind nagyon szépen fogalmaznak és beszélnek, de sosem hoznak konkrétumokat. Mert ezek mind elméleti kurzusok.
A jelen kurzus, ami történik a mi úgymond nyugati civilizációnkban, az a túltermelés okozta fogyasztás fokozása. Azon a címen, hogy olcsón, többet fogyaszthassunk, a piacgazdaság létrehozza az olcsóbban előállított termékeket. Hogy ebben a folyamatban ki a geci zsidó, buzi meg ki az elnyomott, makulátlan szenvedő, az a megosztó, gyűlöletkeltő szítás, amire Puzsér mondja, hogy az ötszáz éves polgárháború. Ezt a polgárháborút azért folytatják velünk, hogy sose a lényegre tapintsunk, hanem a belső harcra koncentráljunk.
Ezekben az elméleti kurzusokban a pénz sosem szerepel fő mozgató rugóként. A polgárháborút szító politikusok pénzért csinálják, de a barikádon harcolóknak a pénz tabu kérdés. Mint a vallásos egyházakban, a pénz bűn, éppen ezért tegyék le a kijáratnál a perselybe, szabaduljanak meg a gonosz kísértéstől.
Az én kurzusom alap tézise, ahogy már többször elmondtam, az a saját gazdaságunk. Egy jó gazdasági tervet kell kigondolni.
Az elméleti emberek ezen mindig mosolyognak, hogy tévedek, mert előbb a lelket kell renbde rakni, aztán a pajtát. Nos, a lélek romokban heverhet egy rendezetlen pajta mellett. Az elvándorlás alap tézise, hogy a pajtának nincs rendeltetése, nem több mint egy szánalmas falumúzeumi tárgy, amit soha senki nem látogat meg. Nem éri meg benne sem tehenet, sem semmit se tartani. Műhelyt sem érdemes berendezni egy pajtába.
Bármiféle új kurzus szeretne megszületni, amely felszámolja az ötszáz éves polgárháborút, hogy egy egészséges, értelmes életre vezessen, ezeknek a pajtáknak, földeknek kell kitalálni a jövőjét.
Amint le s fel furikáztam autómmal a Bélisre vezető szerpentines úton, körülbelül tucatnyi asztalkán helyi termékeket árultak. Főleg pityóka, hagyma s üvegekben valami, nem tudom mit. Integettek az öreg nénik s bácsik, hogy álljak meg s vegyek tőlük. Szakadt meg a szívem, de ha lehet, ritkán eszem krumplit s hagymát. Ritkán, mikor pityókát veszek s hagymát, szoktam nézegetni a kínálatot: portugál krumpli, spanyol krumpli. Bukarestben csomagolt krumplira azt írták, hogy román krumpli, de kétlem. És az útszélen integetnek az öreg nénik és bácsik, hogy álljak meg és vegyek tőlük krumplit s hagymát.
Tessék, a kurzus egyik altétele, hogy egy duba járja össze ezeket a vidékeket és vásárolják fel a krumplikat s hagymákat s hagyják a portugál, spanyol, illetve Bukarestben csomagolt kétes eredetű román krumplikat.
A kurzus második altétele, hogy csináljunk saját üzletházakat.
És ha többen leülünk beszélni erről, sokmindent ki tudunk találni, ami csak a miénk és hasznunkra válna. És meglepődnénk, hogy mennyire egyszerű és semmiből ki lehet hozni.
Senkifia ne áltassa magát az úgynevezett sikeres, példamutató vállalkozás mintákkal, ahol européer szinten fut a termelés. Egyetlen vállalkozással nem találkoztam az utóbbi 30 évben, mióta magam is vállalkozom, amely kizárólag a piacról él, mint jómagam. Megfigyeltem, hogy azok és csakis azok a vállalkozások növik ki magukat, akik a polgárháborús szférában muníciókat gyártanak, olyan értelemben, hogy felfújt árakkal dolgoznak, korrupciós vonalakon, támogatásos pénzrendszerekkel. Például sikeres asztalos műhely, ötszörös áron csinál “haveri” áron műemlék épületre ablakot. Egyházi és politikai vonalon sikeresnek lenni, egyértelműen olyan, mintha háborúban fegyvert gyártanál, melyet majd a nemzeted ellen sütteted el aztán a sok megvezetett balekkel. És majd állami támogatású koporsókat készítesz, mintha Angliába csinálnál luxus koporsót mahagóniból, rózsagyökér intarziával.
Szóval ez a helyzet. A jelen kurzus embertelen és cinikus. Ebben a kurzusban embernek maradni egyenesen őrület! Szánalmas és nevetséges! Nem kívánom a fiamnak sem!
De hát ezt ugye én is úgy integetem itt, nagy szánalmasságomban, mint az öreg nénik és bácsik akik krumplit és hagymát, szépen bezsákolva, ilyen plászás (gyéren szőtt szatyor jellegű) zsákocskákban próbálnak az útszélen eladni: tessenek új kurzust venni, plásza ingyenesen jár hozzá!
Ha szólnék ennek a Puzsérnak, hogy ezt is tegye be oda kurzusba, az “Apu”-ban (Apu azért iszik, mert te sírsz kocsmai előadásain) kinevetne és kigúnyolna. Mert ezeknek a nagy, világot rengető kurzusoknak nem céljuk a megoldás. Ezeket nem lehet elsütni targoncákról. Senki nem éljenezné, hogy “Megcsináltuk!!” Mert ez tényleg csinálás lenne.
Viszont az Audi, a Mercédesz, a nemtommi közben rabszolgáltat minket és egyetlen hosszútávú reményünk, hogy ha egyik gyarmatosító elmegy, nem hagynak cserben és jön majd más.
És úgy járunk aztán menet közben (mert a végét senki nem tudja előre látni, főleg pozitívan nem), mint az a balfasz földműves, aki minap itt traktorral begyűjtötte a kukoricáját, a hozzákötött aggregátor meg is hámozta azt és a szárat kiszecskázta a földre, majd meggyújtotta. És ahogy végig futott a tűz, belekapott a hanyagul ott hagyott bozótba, azon keresztül meg egy fabódéba kapott, mely majdnem leégett. Szerencsére még időben eloltották, mert ha nem leégett volna ott minden.
Tehát a kórét már nem adják állatnak, inkább meggyújtják, a kukoricát nem kézzel szedik, mert nem éri meg, meg nincs aki leszedje, sőt már majdnem a kukoricát sem érdemes termeszteni. Már rég génmódosított magokat és gyomirtót használnak. Ilyen, hogy kapa, már egy nemlétező fogalom. El sem lehetne képzelni, mire jó. Emiatt a földnek sincs értéke. Senki nem vesz földet. Se csarnokot, se semmit. Mindenki megy oda, ahol a gazdasági gyarmatosítók valamicskével többet ígérnek.
S akkor most egy kicsit haragszok magamra, hogy erre időt szántam, ahelyett, hogy megterveztem volna azokat a bútorokat, melyből pénzt csinálhatnék. Mert noha magammal itt jól elbeszélgettem, megoldásra nem jutottam s csak arra tudok gondolni, hogy én is az az öreg néni és bácsi vagyok, aki szánalmasan integet tiszta hiába, mert az arra járó geci öreg a Fordjával sem akar pityókát és hagymát se venni.



Az új kurzus


Tulajdonképpen ama új kurzus már Jézus óta mind íródik.
Apám is mind írta, és küldte az újságba, azt hitte a forradalom után (1989) végre megíródhat az új kurzus. Persze, az egyetlen fősodrású magyar média Kolozsváron, mely a régi kommunisták kezéből az új kommunisták kezébe ment, szart rá, hogy miféle kurzus akar megíródni, neki a cél az volt, amint Puzsér fogalmaz: fenntartani az ötszáz éves polgárháborút. Nálunk ez színezve a román-magyar úgymond ellentéttel. A román és a magyar vezetők egyaránt sosem akartak békét, egymást heccelték örökké olyan külsőségekkel, amik dolognak látszanak, de tulajdonképpen minden csak deklaratíve volt veszélyes, mintha a hű és bátor vitézek micsa harcot vívnának, pedig dehogy. Emlékszem Funár, amikor bedobott egy új magyar témát, a magyarság fellélegezve mérgesnek tettette magát és úgy vörösödött ki, hogy cuki volt tőle. És ezt a komédiát játszatták egymással évekig. Hosszú évekig. Miközben folytak a pályázati pénzek, egy egész politikus gárda ugyancsak Soros pénzen nevelkedett fel, mely aztán kimutatta igaz jellemét, a nevelőjébe harap, mihelyt kidugta fejét a kutyaólból. És ne félj semmit, mert ott volt mindegyik, egytől egyig, akik most bősz hazafiak, nemzeti színben, avagy szivárvány esernyővel tüntetők.
Csak szegény apám vette komolyan, hogy az akkori exkommunistából újkommunistává avanzsált magyar média érdekelt az új kurzus megírásában, mely Jézus óta mind íródik.
Pár írását csonkítva közölték, de aztán többet nem. Azt hitte, hogy az összeesküvés tünteti el leveleit, hisz akkor nem volt email, nem volt még se internet. Utolsó írását velem küldte be, egy hangzatos magyar főszerkesztőnek, hogy személyesen adjam át. El is vittem, pont azt a híres, hangzatos nevű magyar főszerkesztőt kaptam az újságnál, oda is adtam személyesen neki az apám írott cikkét, amit persze nem közöltek. Úgy nézett rám a híres, hangzatos nevű magyar főszerkesztő, mint ahogy rám nézett a tegnap egy csávó, amikor mondom, hogy szívesen odaadnám valakinek a piros autómat, hátha még hasznát veszi: undorral, mintha látszana a gatyámon a beszarás foltja.
Én abban a pillanatban rájöttem, hogy az akkori magyar médiában soha ebben a büdös életben nem fog semmiféle más kurzus megíródni, mint ama ősrégi kurzus, melyben a polgárháború fenntartása az egyetlen megoldás, hogy a hatalom, mindkét oldala tandem boldogságban uralkodjon az idők végezetéig.
Apám ezt nem akarta elhinni nekem, emiatt inkább megharagudott rám. Anyám szegény sírt, több hetes haragtartás után, hogy ne váljunk el haragban és legyen nekem több eszem. Én nem haragudtam, lehet megsértődtem, hogy inkább bízik apám egy nyamvadt főszerkesztőben, mint bennem, de anyám kedvéért, mert egyszerűségében okosabb volt mint bármiféle polgárháborús hős, elengedtem apám haragját. Valószínű úgy halt meg, hogy csalódott bennem. Tény, hogy aztán nem írt több kurzusmegváltó cikkeket.
Én viszont átörököltem génjeimben a kurzus megírást, és folyton írom itt, csak már tudatosan nem küldöm őket hangzatos nevű magyar főszerkesztő uraknak, kiknek a polgárháborús hangulatából elegem van.
Amint Puzsér is mondta, előbb utóbb az új kurzus megíródik, és elhintett magjai kicsiráznak majd.


Nincs szebb az életben, mint hinni ebben. Reménykedni, hogy majd megíródik az új kurzus és kicsirázik majd. És előbb utóbb az igazság győz és felszámoljuk a polgárháborúkat.
Ha tudjuk, hogy nem is igaz ez, ha tudjuk is, hogy előbb utóbb mindent csirájában fojtanak el, öröm ujjongani a mester oldalán és örvendezni, hogy íródik a kurzus, és ezt mi írjuk.
Mint többször elmondtam, én már nem remélek semmit. De remélek azokért, akik még remélnek. Annyira szép a reménységet látni, hogy érdemes érte reménykedni.

Az elhamvasztott pillanat


Aki a sorsát a kezébe veszi, vállalkozóként például, tudatosan vagy sem, de bevállalja, hogy rendszeren kívül és magára marad. Nem szívás eredményeképp, hanem azért, mert a saját vállalkozás általában nem kompatibilis a rendszerekkel.
Nem szeretnék általános definíciót létrehozni, de ezt a jelenséget megfigyeltem legtöbb olyan ismerősömnél, akik a maguk erejéből indítottak vállalkozást. Legyen szó bármiről.
A vállalkozó ember azért inkább húzódik a szabad világhoz, mert reménykedik abban, hogy vállalkozását nem érik sűrűn a politikai változások okozta sújtások. Minden politikai instabilitás új adótörvényeket hoz, újabb ellenőrző bizottságokat. Minden politikai célból felemelt állami fizetések hatalmas ereket vágnak a magán szektorokban, mivel azok gazdasági realitásban élnek, nem populizmusban. A populisták csak annyit látnak az egészből, hogy adjanak a rohadt patronok is többet, mert van honnan. A populistáknak gőzük sincs, hogyan termelődik a pénz egy magán cégben, és foggalmuk sincs arról, hogy az állam miféle pénzekből etetik a populistákat. A pénz az csak úgy van. És a munkát fizessék csak meg. Igen, ez így lenne korrekt, csak annyi, hogy minden munkának van piaci értéke, és mostanság a munkát egyre inkább az automatizáció veszi át.
A kábel gyár sorozat szalagja mellett a munkás kevesebbet keres, mint egy állami aktakukac, mert amíg az egyik termeli az állami bejövetelt, a másik elkölti. Munka egyik is, másik is, de két külön rendszerben élnek. Az egyik kevesebb pénzért hamarább tönkre megy, a másik többért többet unatkozik és abba fárad bele. A kettejük közt a különbség a politikai reláció. Rendszerbeli ágazatban élsz, vagy sem. Kihasználod ezt a rendszerbeliséget, vagy sem? Ha igen, akkor a rendszer tagjaként fogsz élni, gondolkodni és adott esetben meggyőződni.
Idáig a felvezetés.


Nem azért figyeltem a magyarországi polgármesteri választásokat, mert drukkoltam egyiknek vagy másiknak. Nekem, mint aki mindenféle rendszertől irtózom és félek, messze elkerülve ezeknek a behatását életemre, nem drukkolok egyiknek sem, mert mindegyik egykutya.
Kíváncsi voltam erre a Puzsérra, mint az új kurzus alapítójára. Bennem vele szemben mindig az volt, hogy mennyire tényleg független (magán vállalkozó), illetve nem e a Fidesznek egy udvari bohóca? Nagyon úgy tűnt, hogy nézeteivel megossza azt a tábort, amely nem szimpatizál a jelen hatalommal. Értettem én a puzséri kurzust, de nem tudtam felmérni, hogy mennyire őszinte. Kerestem benne az ellentmondásokat, hogy a kilyukasztott zsákban lássam kifolyni a takart humbugot. Volt elég belőle, de kezdem elhinni, hogy mégsem udvari bolond ez a Puzsér, csak sokat dumál, és ez is olyan, hogy csak aki dolgozik tud tévedni, aki nem csinál semmit, tévedni sem tud.
Különösen meghatódtam a választás estéjén tartott beszédén a targoncáról, melyet egy telefonról töltöttek fel a jutubra.
Hogy az ötszáz éves törzsi háború folytatódik, az új kurzus még csak most íródik, amihez türelem és sok munka kell. Hogy visszamegy a kulturális közegbe és ott folytatja munkáját.
Esküszöm, ahogy arra is esküszöm, hogy tegnap lekentem türkizzel a Kolozsvárra készített bútort, a műhelyben meg lehet nézni, ott van, tehát esküszöm, hogy ezt a beszédet lementettem mp3-ba, mert azt mondtam, hogy minden eddigi beszédének a Puzsérnak, ebben a szentlélek különösen jelen volt, és ez az a Petőfi jelenet, mely történelmet ír, ez az a Lenin jelenet, ahol új kurzus íródik az emberiség életében.
Bohumil Hrabal olvasása után azt mondtam, hogy az emberi lelkesedést nem szabad kendőzni, eltakarni, mert ha csak a pillanat impressziójára épített tévhit is az, és bár az a pillanat elszállhat, kijózanodhat, de talán az egyetlen igaz pillanat, amit ha nem örökítünk meg, tulajdonképpen meg se születve elhamvasszuk és porát szanaszét szórjuk, sűrű szégyenkezve.
Letöltöttem Puzsér beszédét mp3-ba, mert azt mondtam magamban, hogy ezt letörölhetik, de nekem meglesz. Le akartam a videót is tölteni, de valamiért nem tudtam. Többféle letöltővel is próbálkoztam, de nem ment.
Délután újra meg akartam nézni, hogy hallám tényleg úgy érzek, mint reggel, erre a videó eltűnt. Sebaj, mondom, megvan az audio. Meghallgatom. Erre: nem találom az audiót. A gépemen! Nem hiszek a szememnek. Mi van? Egy órát néztem ki a fejemből, agyon kerestem, és nincs. Visszanéztem a history-ban, pontosan tudtam, melyik két letöltés között kellett volna legyen, és nem volt nyoma sem a letöltésnek.
Na most úgy álltam ott ledöbbenve, mintha UFO-t láttam volna, és nem tudom bebizonyítani.
Nem, azt nem hiszem el, hogy “valakik” direkt letörölték a gépemről. Akkor sem, ha ezek a “valakik” egy algoritmus kódban kotorásztak a gépemben. Nem lehet nálam egy Puzsér szónoklat veszély. Kinek jelentene veszélyt? Nem! Én vagyok a bolond. Nem láttam semmi UFO-t, nem láttam semmiféle Puzsér beszédet és nem töltöttem le semmi audiót.
Reggeltől délutánig elfelejtettem mit csináltam. Vagy mit nem csináltam, és oda képzeltem. Talán ez a kurzus ez nem is kurzus. Se nem Petőfi, se nem Lenin... csak egy udvari bolond. Egy elhamvasztott félreértett pillanat.


Mint vállalkozó, mindegy milyen, tudom, hogy egy populista rendszer nem tartható fenn. Azt is vallom, hogy a politikai pártok, igenis egy ősi polgárháborút vívatnak velünk, ahol a csapatok élén állandóan egymás közt cserélődnek a fejek. A liberális hol a nemzetiben bújuk meg, hol a nemzeti megy át liberálisba, annyit mind bujkálnak ide meg oda, mint a gruppenszexben, egy idő után már senki nem tudja kinek mijét fogja, dugja nyalja, már a néző sem tudja kié mié az a sok láb meg fej. Utalok itt a jelenlegi, romániai politikai helyzetre is. Az egész világon a politikai helyzetekre. Csak az undor gerjed és a kiábrándulás az emberi fajból. Újból és újból. Generációról, generációra. Csak gyűlnek és gyűlnek a hüllőfejű alienek, szaporodnak a szemetek. Politikus politikust szül, s minden mit politikus szül, politikus lesz.
Előbb-utóbb egy új kurzusnak meg kell íródnia. Abban igaza van Puzsérnak, hogy ezt kulturális téren kell létrehozni. Most már a kérdés csak az, hogy a fiatal generációnak lesz e rá igénye? Rajtam ne múljon. Én azt hiszem, ebbe a kurzusba én is beletettem valamit, szánalmas mivoltom ellenére is.
Nagyon fontos, hogy a tisztánlátásunkat ne homályosítsa a politika, és a minden napi tevékenységünk ne adjon igazat a sok gazember politikusnak. Azt hiszem ez az új kurzus kezdete.



Stabilimentum


Látszik rajtad, hogy sokat olvastál... így gúnyolódott velem valaki még fiatal koromban. Valóban sokat olvastam, de nem úgy, mint más. Nálam a napi egy két oldal olyan, mint a klorofil szükséglet. Ilyen iramban a kötelező olvasmányok sajnos soha nem kerültek terítékre. Erre értette az illető, aki finoman gúnyolódott velem. Csak megmosolyogtam, nem bosszantott vele, tetszett nekem ez az analógia.
Mondjuk, a Pillangót egyetlen éjszaka olvastam el. De ez egyszeri eset volt.
A klorofil adagként olvasott Hrabalon szórakozom mostanában.
Az igazság az, hogy a kevés olvasásnak is megvan az előnye, mert az ember többet tud elmélkedni egy egy passzuson. Így napközben mostanában Hrabalon is jár az eszem.
A tegnapi eseményláncolat végén megfogalmazódott bennem a “stabilimentum” szó. Csak ízlelgettem magamban ezt a szót, és gondolkodtam, hogy miként is találtam ki ezt?
A Hrabali megfogalmazások mellett olyan szavakkal és fogalmakkal is ismerkedek mostanában, mint kalória, protein, szénhidrát, zsíííír... Az első napokban olyanok voltak ezek a fogalmak, mint megannyi egyforma zöld üveg, melyek mégis eltérőek, a feladat pedig megfejteni, hogy miben eltérőek.
Egy újabb kolozsvári, náci doktornő vallatása elkerülendő, rémületemben kértem a feleségemtől egy hónapi amnesztiát, hogy magamtól oldjam meg az ötvenhárom éve ködben úszó táplálkozási rossz beidegződésemet, és ennek a fényében megígértem, hogy magam kikeresem a renccert, ami által fogyni fogok. Ha az én tudományom befuccsol, akkor irány a nutricionista.
Találtam egy jó kis táblázatos formulát, ahol ezt a táplálkozási ketyerét követni lehet. Az ember csak kikombinálja, hogy mi mennyi és csak annyit és azt eszik, amennyi kell és amennyi elegendő. Esküszik mindenki, hogy ez így igaz és jó. Az egyetlen.
Negyedik napja könyörtelenül betartom a kvótákat, a paramétereket, már a gondolatától ennek, úgy éreztem, hogy a fogyás haladéktalanul elkezdődött bennem. A szemléletváltás felszabadító és megvilágosító ereje költözött belém. Mint annak idején Jézus.
A tudományos táplálkozást igazoló előmegvilágosodásaként próbáltam erőmet is beosztani, kevesebbet, kimértebben dolgoztam, hogy az a sunyi éhség a figyelmetlenség leple alatt meg ne szálljon. Mert szó ami szó, egy szó, mint száz, itt a kezem, nem disznóláb, a két napra szánt munkát három nap alatt végeztem el, úgy, hogy a nap nálam már rég nem nyolc óra, hanem ennek a fele.
A dietetikus táplálkozásforma ötödik napján szerelni mentem, ott hirtelen elkezdtem leizzadni, tizennégy fokban, trikóban folyt rólam a veríték, éreztem, hogy pillanatok alatt összeomlik alatt a világ, hamar bekaptam két májas fornettit, és utána óránként egyet s mást, le sem írom a szörnyülködések elkerülése végett. Ebéd előtt még egy banántot is lenyeltem, és ebédre megszegve a tudományt, teljes ebédet ettem, elsőt s másodikat annak hagyományos rendje s módja szerint. Így billent helyre aztán az alkotmány, hogy nem estem össze mire mindez lejárt.
Ha a tudományt nem szegem meg, tízóra negyvenöt magasságában leültem volna egy lépcsőre remegve, véglegesen elgyengülve, saját izzadságomban lihegve és azt sem tudtam volna, hogy szedjem össze a szerszámaimat, hogy pucoljak el a tett színhelyéről, nemhogy fel is szereljem a korlátokat.
Az önként vállalt rendszert megszegtem és teljesen felborítottam a tápérték körül kialakított koncepciós peremet, komoly veszélybe sodorva ezzel a CH farmolást. Estére csak úgy, az ujjaim közül lestem a listát, és még magam is elszörnyülködve nézem a majdnem triplájára nőtt szénhidrát mennyiséget, amit szervezetembe törvénytelenül bevittem, kalória az egekben, protein, zsír is bőven, de mondjuk azok a kisebb bűnök. Ha büntetnék, a kCal, CH miatt életfogytiglan, a protein, zsír öt-öt év zárka.
Feleségem is csak ennyit szólt hozzá: “Júúúúúúúújjjj!” De ezt aztán rosszallóan, mintha azt is hozzáfűzte volna, hogy: “Nem megmondtam én?!?”
Nos, ezeknek fényében, a Szentlélek által kinyögtem, sűrű fogadalmak közepette, hogy ígérem, holnaptól helyre állítom a stabilimentumot. Hogy mit állítok helyre? Hát a stabilimentumot.
Valószínű azt akartam ezzel mondani, hogy amiben megállapodtunk, a felépített rendszert, a meglévő rendszert, helyrehozni az alkotmányt, az igazságot, betartani a kvótákat, az előírásokat a tápérték helyes farmingját, stb., stb., amíg az egyensúly helyre nem billen.
Így a stabilimentumról.

Hogy lett Muskócziból Muskóczi?


Honnan származik ez a név?

Kérem szépen, ez a név onnan ragadt főszereplőnkre, hogy mivel szegény családban nevelkedett, az apukája néha azzal viccelődött, hogy ők tulajdonképpen ilyen lerobbant grófi család: a Muskócziak. Bár tartósan átmeneti anyagi zavarban voltak, mint szokta mondani Muskóczi úr, az apuka, fantáziában viszont annál gazdagabbak voltak.
Ha váratlan vendég toppant be éppen Muskócziékhoz, Muskóczi úr mentegetőzve szokta mondani, ha időben tudomást szerez a szerencsés látogatásnak, megnyittatja a zöld szalont a vendég tiszteletére, de a takarító görlt éppen szabad napra engedte, így csupán a könyvtárban tudja fogadni. És közben kiszólt, hogy Muskócziné, kérem szépen főzze ki még egyszer azt a tegnapi kávét.
Az ifjú Muskóczi (a továbbiakban csupán Muskóczi) korán magába szívta a miliője hangulatát, és nincs mit ezen kertelni, sokszor ő is úgy gondolta, hogy tulajdonképpen nagyon is gazdag, csak hogy ez a gazdagság földi kincsben sosem volt mérhető.

Így lett Muskócziból Muskóczi.



Pereg a homok


Próbálom saját kútfőből megérteni az Életet, Világunkat. A bölcsek, gondolkodók, látók sok mindent leírtak és rághatóvá tették a “titkokat”, néha jó érzés azokat ízlelgetni, de előbb utóbb az ember megsimogatna egy kutyát, szeretné, ha egy embernek többet jelentene, mint szocializálódás.
Láttam egy érdekes filmet, amit megmondok őszintén, egyből nem tudtam végig nézni. Valami kísérlet gyanánt az űrbe küldenek egy lebegő bázison valami rabokat.
Lehet, hogy csak számomra volt minden homályos és a film végéig semmit sem értettem az egészből, talán úgy néztem tátott szájjal, mint mikor egy híres festő remekművét raknak oda nézni, és csak nézem, nézem, de nem tudom mit kell értékelni benne, és valószínű a tanítók már türelmetlenül csattogtatják cipőjükkel a nyikorgó parkettát és én még mindig nem értem, mit kellene észrevenni az egyébként számomra semmit mondó képen, ami valamiért mapamondiális emlékmű. Vagy műemlék.
A filmben a történések ugornak időben (hogy utálom az ilyet), alig értem az összefüggéseket, koncentrálok, koncentrálok, s akkor van egy ilyen jelenet, hogy az űrbázis valamiféle doktornője, kinek fixa ideája, vagy feladata, hogy gyerek szülessen, bemegy egy kis kuckóba, ahol gumit húz egy fémpéniszre és nagy szenvedélyesen közösül vele. Az egyébként unalmas (feltűnően sok sötét) kamerázás a filmben is kicsit bepörög, mintha részt venne valami szerelmetes enyelgésben, vergődés formájában.
Azt elsőre kipécéztem, hogy a filmnek valami pszicho-lelki drámája van, ezt a részt nem értettem. Voltak férfiak és nők a bázison, de azok nem egymással keféltek, hanem az űrszobában a fémvitézzel. Azt nem részletezte, hogy a férfiak egy vaslédivel lettek volna. De úgy jártak oda be mint táplálkozni. S közben ez a doktornőféle gyűjtögette a spermákat, de sehogy sem akart gyerek születni belőle. Vagy ha született, meghalt. Aztán az időben ugráló eseményláncból kiderült, hogy ez a vassal közösülő dokinéféle elítéltként van a kísérleti bázison, miután megölte mindkét gyermekét.
Úgy tűnik, mindenki meg van huzatva a hajón.
Szerencsére nem mászkáltak álienek meg buhák a csöveken, sem egyéb intelligens démonok nem fenyegették az emberiséget, ha bármiféle ellenség fenyegette az emberiséget nemtom hányezer fényév távolságban a Földtől, az a saját elméje volt.
Első körben ott akadtam el, amikor az űrhajón már csak egy srác élt, a kislányával. Mert végül ez a dokiné álmában megerőszakolta a főszereplőt, a megtermékenyített cuccokat meg betolta egy másik lányba, aki aztán kihordta a gyereket. De mire megszületik, kis csetepaté alakul, több emberi éve utaznak egy ismeretlen cél felé, türelmük, pszichéjük elérte a csúcsot s ki öngyilkos lett, illetve egymást nyírogatták. A srác meg neveli a kislányát a bezárt magányban. Borzalmas érzés kerített hatalmába, és abba hagytam.
De aztán másnap folytattam.
Mint írtam, semmit nem értettem a filmből, amit megértettem, az csak olyan saját kivetítés, a magam mintáihoz igazított meglátás, viszont azt hiszem, hogy a film nem is válaszokat akart adni, hanem inkább kérdéseket generál a nézőben.
Más értelmét nemigen fedeztem fel.
Azt értettem, hogy a kényszerutazók egoja akkora cinizmussal bírtak, hogy nem próbálták meg a túléléshez szükséges emberi relációkat kialakítani, inkább dugatták magukat vasakkal. Valószínű utalt ez a lelkek összeférhetetlenségére, mely a test és az elme fölött uralkodik. A bezárt térben ez borzalmasnak tűnik. Kiderül a való igazság, hogy az ember képtelen csupán egymásért élni. Viszont a teremtő-teremtett állapotban (apa-lány) van valami, ami az életet tovább viszi. Hogy ez egy istenes hiúság, vagy kozmotörvény, nem tudom.
A film végén a hajó talán célhoz ér, elér a fekete lyukhoz, és apa a lányával a kis űrszánnal behajtanak a fekete likba és ott minden ki és megvilágosodik.
Az apa belefáradva az egészbe, a lány meg mittommit remélve, mosolyogva olvadnak bele a tohumil-bohumilba. A matéria visszabújik istenes mivoltába. Már ha ennek a Stephen Hawkingnak a mesés elképzeléseiben van is valami bármiféle mustármagnyi valóság. Amit én, mint műveletlen paraszt nagyon kétesnek találom.
Ez az idióta emberi álmodozás, mikor jódógában asse tudja már mit találjon ki, hogy ez a Földi élet egy nagy szar, egy nagy szívás, de bezzeg a másvilág. Ott nem romolhatóságban élünk, hanem romolhatatlanságban. Fényéveket utazik, hogy elmerüljön egy fekete lyukban... mennyire kifejező. Holott semmi más nem tette volna boldogabbá az űrben született lányt, mint egy kiskutya társasága. S ha már ez se... bassza meg, irány a megvilágosodás a fekete lyukban. Mi lehet rosszabb?
Ami impresszum nekem lejött ebből a filmből, az az, hogy olyan csodálatos hely, mint a Föld, talán nincs sehol máshol, soha. Ahol az Ige testté tud lenni. Mert máshol nem tud! S akkor megfulladunk a saját cinizmusunkban, végig unatkozva ezt az Életet.
Nem tudom, ha valaki még megnézi a filmet, mondja meg, mit nem értek én benne, vagy mit értek én félre?
Én úgy látom, hogy a lelkek testté lesznek, hogy egymásra találjanak ebben az egyedi életformában, és erre elménk lefoglalja magát szarságokkal és igyekszik boldogtalanná válni, de nem fogja fel, hogy időnk véges. Pereg a homok.



Aszpirinnel a kínai bölcselet és könyörtelen orvos tudomány közt


Írni kéne. Jó lenne.
Lucsog bennem a gyóccer. Vágni jópofát hozzá. Holott ködösen nézek ki a fejemből, mintha homályos képernyőn érthetetlen filmet néznék. Avagy csak nézném, de úgysem értem.
Ugrik a cukrom, gyógyszerész dilemma: minek akkor a vérnyomást korrigálni, ha a gyógyszerek növelik a cukrot? Melyik a rosszabb? A nagy cukor, mely már dupla dózissal sem megy le, vagy a nagyobb vérnyomás? A nagy cukrot is csak félvállról veszem, vállaimra ötféle gyógyszer nehezedik, mintha béklyói húznák a földre, és a határidős munkákra is érdektelenül nézek. Ki a faszt érdekli, hogy a másiknak nincs fa védője a vas korlátján?
Kezdem érteni az öregek apatikus tekintetét, letargikus nemtörődömségét: Be vannak narkózva. Az életet az értelmetlenség másvilágjából látják, a gyógyszerek átlátszó fém burkot képeznek, mintegy fekete lyukba préselve az emberi létet.


Ildikó küldi nekem a kínai lófaszságokat, hogy azért helyeztem a szívemet zsír párnába, mert nem akarok tudomást szerezni a valóságról, legyek adakozóbb, nyitottabb.
Há bassza meg a kínai szarságokat. Én vagyok a valóságtól elrugaszkodva? Hova a picsába legyek adakozóbb? Nyitottabb? Én nem voltam eléggé nyitott? Hát tudod, öreg haver (mondám pediglen magamnak), ilyen marhaságokat nem küldök olyannak, akiről feltételezem, hogy ismerem. Az jutott eszembe, amit Jézus mondott: Basszam, itt voltam köztetek és még mindig nem ismertek? Kurva szar érzés ez.
Egy a száznál, írja a gyógyszerek mellékhatásainál, hogy egy a száznál megtörténhet, hogy felmegy a cukra a betegnek, illetve cukorbajt idézhet elő, annak is aki azelőtt nem volt az. Én fix a századik vagyok. De mindenben az életben én a századik voltam, aki kilógott a statisztikákból, illetve rontja a statisztikákat. Nem fogja a szívorvos megváltoztatni a nézeteit azért az egy százalékért. Meg is mondta előre. Vagy gyógyszer, vagy semmi. És igaza van.
Mondtam a feleségemnek, hogy vannak emberek, akik kialakítják a saját “look”-jukat, nemcsak öltözetileg, sztájlilag, hanem mentálisan is. (Sok ilyen keleti balfaszság van, mely elbolondít pirula nélkül is). Ezek meghatározzák magukat és ezekben a definíciókban élnek, mintegy lyukas kártya. Mely lyukon nincs fény, az a device pass away. Százból egynek nem jó, ki a faszt érdekli? Meghal húsz, ott van nyolcvan dicsőítésnek.
Csak én sajnálom az eltaposott patkányt.


Világos: Bevállalom, hogy hamarabb meghalok, viszont tiszta fejjel, vagy ködben halok meg valamikor később. Mennyivel később? Húsz proczenttel később?
Variálnom kell a könyörtelen orvostudomány és kínai bölcselet között, vagy simán bízzam magam a Sorsra és esetleg némi aszpirint vegyek? (Magtáp kizárt).
Különös boldogság fogott el, és úgy éreztem, hogy sokkal jobb hatással volt rám, mint bármilyen csodapirulia a fiammal való beszélgetés. Elmondtam neki frankón, hogy az élet már ilyen, az ember hisz és remél, de van olyan, hogy az ember elfárad, elgyengül és egy éjjel végleg elalszik. Történnek ilyenek a nap minden percében.
Tudja, hogy miféle bajaink vannak, hisz nem titkolunk semmit előle, inkább tudjon többet, mint kéne, mert nem érhetik meglepetések.
Mondtam neki, a halált leszarom, inkább attól izgulok, hogy mit hagyok vagy se hátra. Például a bankokat. Muszáj volt azokat felvenni, mert az utat meg kellett csinálni. A kijárathoz a telket megvenni, és nem utolsó sorban egy jobb állapotú autót venni. Ez három az egyben csomag, ami elkerülhetetlen volt.
Viszont, ha bármi történik, az asztalos gépjeim fedezik a bankokat úgy, hogy áron alul adják el. Ami efelett van, azt viszem a sírba. Mint a sikkasztáson kapott könyvelő, ki főbe lövi magát. De nem sikkasztottam, és nem lövöm főbe magam. Ez csak egy par example volt.
A fiam tök nyugodtan mondta el az ő meglátását és én végleg megnyugodtam, hogy noha bajsza még nincs, de tulajdonképpen felnőtt ember és nem lesz vele baj. Sokkal erősebb, mint amilyen gyenge vagyok én.
Azt is elmondtam neki, hogy a csarnokot jól eladni nem lehet, úgy nem, hogy abból külföldön vegyen valamit. Viszont, ha megnősül, a világ arányaiban leszűkül, és egy családos életnek tökéletes hely ez. Hiába lesz a London good bye felemelő, nagyon fontos, hogy az ember nyugodtan le tudja hajtani a fejét.
Engem a vállalkozás tett tönkre. Se nyugdíjam, se szociális biztosítás. Ne kövesse ezt az utat. Lám Steve Jobs és Czukkemberg tele vannak (vóutak) lóvéval, de biztos nem volt egy nyugodt éjszakájuk. Ezt a részét megértette vagy se, nem tudom, de elmondtam.
Egyelőre örvend, hogy meghívták szilveszterre a suliban tartott felnőtt bulira felszolgálni. Lelkesedik. Volt a dévai magyar napokon egy nap önkénteskedni, azóta más szemmel nézik a tanárok. Bekaszált egy pár jó jegyet is, mint mellékjövedelem.
Elkezdtem olvasni Bohumil Hrabal románra fordított regényét, “Túlságosan zajos magány”, régebb meghallgattam felolvasva, de most olvasva sokkal élvezetesebb. Ilyenkor jön rá az ember, hogy sem hangosan, sem filmben nem élvezhető valami úgy, mint olvasva! Mikor olvasok valamit, ízlelgetni tudom a szöveget, míg másképp visz magával az idő és nem tudom újra gondolni. El is nézek a részletek fölött. Elfelejtem.
Néztem Henry Charriere Pillangóját filmben, régit is, újat is, de messze, messze, messze nem éri utol a könyvet. A filmekben a Zoraimás részt teljesen átugorják, holott a történetnek egyik mérföldköve szerintem. A film, sajnos nem hagy helyet a fantáziának, mindent sűrítve, megrágva tálal, de azt sem tudod mit eszel. A könyv bezzeg kinyitja a fantáziád kapuját és olyan tengerpartot álmodsz oda, amilyet csak akarsz. Hiába az író leír minden részletet, mert a vizualizálás rád marad. És ettől sokkal jobb élmény egy könyv. Több ideig tart elolvasni, így többet tudsz foglalkozni vele. Ha egy este megnézek három filmet, reggel már azt sem tudom ki melyikben mit játszott. Csak kábulok tőle, de nem élvezem.
Sajnos mostanság egyre többet kábulok, mint élvezek... Ezen változtatnom kell.