Mily szép
időkre emlékezem, amikor hajnali háromkor ittam első kávémat,
miközben megírtam az elhagyhatatlan blogos bejegyzésemet, útjára
engedvén a napi 9-10 olvasómnak, hogy legyen min botránkozzanak,
vagy legyen mire szételemezzék úgynevezett magyarságomat, nemzeti
hűségemet. Mára már valahogy elment a kedvem leírni a napi
gondolataimat. Valahogy úgy vagyok én is mint ez a Puzsér,
állandóan mindent és mindenkit kritizálok, semmi és senki nem
jó. Habár szerintem részemről van letéve az asztalra több mint
kritikus hozzáállás, van egy szakma, amit meg akartam osztani
népemmel, van egy pár elképzelésem a közösségi túlélésről,
sőt rengeteg konkrét próbálkozásom is, de belátom, nem volt meg
a hozzá megfelelő konjunktúra vízióm, nem tudtam meglátásaimat
semmilyen létező erőforrásba besunyizni, mostanra rájöttem, az
emberi egyetemes szabadság vágyra, szándékra építeni az egyik
legnagyobb tévedésem volt. Az is igaz, hogy máshova nem is
illeszthetők. Mert mi lehetett volna a másik, járható út?
Beépülni egy politikai pártba csicskásnak, ahogy értelmiségijeink
teszik, ha úgymond csinálni akarnak valamit, vagy beépülni egy
egyházi vonalba, ahogy az istenes emberek teszik. Hát nekem egyik
sem ment.
Lehet, hogy
helytelen a megközelítésem, de nem tudok elfogadni mást.
Mára már csak
ez maradt meg bennem és belőlem, hogy nem alkudtam meg (éppen
annyira), de végső soron, az asztalon nem maradt semmi, rögtön
lesöprődött a nagyja, ami morzsa maradt, letöröltem én szépen
onnan, hogy még annak száraz sercegése se zavarjon senkit.
Arra is
emlékszem, habár lassan kezdem már nem elhinni, hogy miután
megírtam a napi blogbejegyzésem, lehúztam még a napi 8-10 órás
munkámat a műhelyben is.
Mára már ez
sincs. És mindennél jobban ez keserít el. Mert lassan a napi négy
öt óra munka is teherré válik, sőt, be kell valljam, egyre nincs
kedvem arra sem.
Mire lenne
kedvem? Nem tudom.
Megfigyeltem a
hétvégén lezajlott “Deva Jazz festival” jelenlevőit, zömében
középkortól felfele voltunk jelen, legalább is az én generációm
volt figyelmes és csápolt anélkül, hogy telefonját bassza végig.
Fiatalokat alíg láttam, főleg a fiam generációját hiányoltam,
elszórtan, véletlen jelleggel voltak jelen, nem rejtett
közömbösséggel nézték egy darabig, de izegtek mozogtak, jöttek
mentek, egyértelmű, nekik a jazz, a blues nem mond semmit. Igazuk
is van, nincs mire lázadjanak, ha valami nem megy, nem erőltetik,
tovább állnak.
Itt szükséges megjegyeznem, hogy a fiam mindhárom nap derekasan kiállt mellettem, az összes együttest meghallgattuk, és örömmel veszem tudomásul, hogy kifejezetten tetszik neki az élő zene. Nyitott mindenre, főleg a rockra, bluesra. És igen, elszánt, profi gamer a fiam, de a telefonját sosem bizerálja.
Itt szükséges megjegyeznem, hogy a fiam mindhárom nap derekasan kiállt mellettem, az összes együttest meghallgattuk, és örömmel veszem tudomásul, hogy kifejezetten tetszik neki az élő zene. Nyitott mindenre, főleg a rockra, bluesra. És igen, elszánt, profi gamer a fiam, de a telefonját sosem bizerálja.
Na hát én már
hiába erőltetem a dolgokat, tettem harminc éven át, elfogyott
mindenféle erőm, hiába is lázadok már, csupán emlékeznem illik
már, de tovább sem tudok állni. Sorsom azoké az öregeké, akik
nagyon meggondolják, hogy betegyék szájukba a protézist, megéri
a zubbony érzés azért a semmibe vevő társadalmi figyelemért? Nem
inkább akkor az eredeti elvhez hűen rongyosan, borzosan meghúzódni
egy sarokban?
Megfigyeltem a
földre tekintő, magamfajta toprongyos öregeket, kiknek szemeiben a
jazz, a blues, a rock még mindig nedvesen verődik vissza, ha
testileg meg is adták magukat az időnek, ott legbelül a lélek még
pislákol.
De hát a
léleknek már nincs semmiféle hatalma az életen.
Új világ, új
lelkek, új irányok. Így van ez jól. A girhese kihal, az erősé a
következő harminc év.
Tényleg,
elgondoltam, hogy nekem immár csak azon kell elgondolkodni, hogy ne
legyek egy kolozsvári, Párizs utca 44 szám alatti nagymama, vagy
egy Traian utca 70 szám alatti nagynéni, aki istenes áldással
engedje útjára fiát, hogy: “az isten téged is megsegít, fiam,
meglásd...” Nem, én a fiamnak többet szeretnék adni ennél.
Mert számomra a haza nem egy elvont fogalom, nem egy elérni való
eszme, hanem a családom jólétét jelenti.
Hétvégén
volt egy kis székelység is nálunk egy kávé erejéig, kicsit
irigykedtem azért a magabiztosságukért, hogy a székelynél másabb
nincs is, természetesen ki kell váltani a magyar állampolgárságot,
mert csak... és punktum, egyébként jobb Magyarországon az
egészségügyi ellátás is és sosem lehet tudni. Nyugaton is más
szemmel néznek.
Elgondoltam,
hogy a székelység ott tömbben sosem volt semmitől se érintve,
csupán önmagából merített, nem kellett román ajkúakkal egy
térben élnie, nem volt se királya se senki, most hogy az Orbán
kormány felkarolta őket, nekik Ő a király, jó, vagy rossz, de
végre van egy királyuk.
Nekem az
univerzalitás volt a sorsom, a megbékülés, hogy még a sajátomnak
sem voltam elég kedves, elég jó. Ebben a térben éltem, ezekkel
az emberekkel kellett kijönnöm, és Isten láthatja füstös
lelkem, konfliktus nélkül éltem le magyarként az életemet, noha
ebben sokan kételkedtek.
Mondani akartam
ennek a kis székely csapatnak, hogy ha netán egy asztalos kerül,
ki dolgozni szeretne, itt a műhely, rögtön parcellázom fel,
lakás, hosszútávú törlesztéssel... figyelemre sem méltattak,
mire én rögtön rávágtam, igaz, többet lehet keresni Angliában,
ha az ember elmegy oda mosogatni. És ezt mélységes liberális
meggyőződésből mondtam.
Az is egy
fatalizmusba hajló hibám, hogy noha teljes mellbőséggel verhetem
a féltéglát, hogy a Pui katolikus templom kizárólagos nyílás
záró felújítója vagyok, szakmailag blogolhattam volna egy jó
siralmasat, meghatót, de valahogy nem hiszek a halott projektekben.
Beleölni egy rakás pénzt egy épületbe, amelyhez már nincsenek
hívek, szerintem nem történelmi konzerválás ez, hanem hülyeség.
De lassan ilyen munkákat sem vállalok, mert nincs már sem erőm
hozzájuk, sem kedvem.