Szép időkre emlékezvén


Mily szép időkre emlékezem, amikor hajnali háromkor ittam első kávémat, miközben megírtam az elhagyhatatlan blogos bejegyzésemet, útjára engedvén a napi 9-10 olvasómnak, hogy legyen min botránkozzanak, vagy legyen mire szételemezzék úgynevezett magyarságomat, nemzeti hűségemet. Mára már valahogy elment a kedvem leírni a napi gondolataimat. Valahogy úgy vagyok én is mint ez a Puzsér, állandóan mindent és mindenkit kritizálok, semmi és senki nem jó. Habár szerintem részemről van letéve az asztalra több mint kritikus hozzáállás, van egy szakma, amit meg akartam osztani népemmel, van egy pár elképzelésem a közösségi túlélésről, sőt rengeteg konkrét próbálkozásom is, de belátom, nem volt meg a hozzá megfelelő konjunktúra vízióm, nem tudtam meglátásaimat semmilyen létező erőforrásba besunyizni, mostanra rájöttem, az emberi egyetemes szabadság vágyra, szándékra építeni az egyik legnagyobb tévedésem volt. Az is igaz, hogy máshova nem is illeszthetők. Mert mi lehetett volna a másik, járható út? Beépülni egy politikai pártba csicskásnak, ahogy értelmiségijeink teszik, ha úgymond csinálni akarnak valamit, vagy beépülni egy egyházi vonalba, ahogy az istenes emberek teszik. Hát nekem egyik sem ment.
Lehet, hogy helytelen a megközelítésem, de nem tudok elfogadni mást.
Mára már csak ez maradt meg bennem és belőlem, hogy nem alkudtam meg (éppen annyira), de végső soron, az asztalon nem maradt semmi, rögtön lesöprődött a nagyja, ami morzsa maradt, letöröltem én szépen onnan, hogy még annak száraz sercegése se zavarjon senkit.
Arra is emlékszem, habár lassan kezdem már nem elhinni, hogy miután megírtam a napi blogbejegyzésem, lehúztam még a napi 8-10 órás munkámat a műhelyben is.
Mára már ez sincs. És mindennél jobban ez keserít el. Mert lassan a napi négy öt óra munka is teherré válik, sőt, be kell valljam, egyre nincs kedvem arra sem.
Mire lenne kedvem? Nem tudom.

Megfigyeltem a hétvégén lezajlott “Deva Jazz festival” jelenlevőit, zömében középkortól felfele voltunk jelen, legalább is az én generációm volt figyelmes és csápolt anélkül, hogy telefonját bassza végig. Fiatalokat alíg láttam, főleg a fiam generációját hiányoltam, elszórtan, véletlen jelleggel voltak jelen, nem rejtett közömbösséggel nézték egy darabig, de izegtek mozogtak, jöttek mentek, egyértelmű, nekik a jazz, a blues nem mond semmit. Igazuk is van, nincs mire lázadjanak, ha valami nem megy, nem erőltetik, tovább állnak.
Itt szükséges megjegyeznem, hogy a fiam mindhárom nap derekasan kiállt mellettem, az összes együttest meghallgattuk, és örömmel veszem tudomásul, hogy kifejezetten tetszik neki az élő zene. Nyitott mindenre, főleg a rockra, bluesra. És igen, elszánt, profi gamer a fiam, de a telefonját sosem bizerálja. 
Na hát én már hiába erőltetem a dolgokat, tettem harminc éven át, elfogyott mindenféle erőm, hiába is lázadok már, csupán emlékeznem illik már, de tovább sem tudok állni. Sorsom azoké az öregeké, akik nagyon meggondolják, hogy betegyék szájukba a protézist, megéri a zubbony érzés azért a semmibe vevő társadalmi figyelemért? Nem inkább akkor az eredeti elvhez hűen rongyosan, borzosan meghúzódni egy sarokban?
Megfigyeltem a földre tekintő, magamfajta toprongyos öregeket, kiknek szemeiben a jazz, a blues, a rock még mindig nedvesen verődik vissza, ha testileg meg is adták magukat az időnek, ott legbelül a lélek még pislákol.
De hát a léleknek már nincs semmiféle hatalma az életen.
Új világ, új lelkek, új irányok. Így van ez jól. A girhese kihal, az erősé a következő harminc év.
Tényleg, elgondoltam, hogy nekem immár csak azon kell elgondolkodni, hogy ne legyek egy kolozsvári, Párizs utca 44 szám alatti nagymama, vagy egy Traian utca 70 szám alatti nagynéni, aki istenes áldással engedje útjára fiát, hogy: “az isten téged is megsegít, fiam, meglásd...” Nem, én a fiamnak többet szeretnék adni ennél. Mert számomra a haza nem egy elvont fogalom, nem egy elérni való eszme, hanem a családom jólétét jelenti.

Hétvégén volt egy kis székelység is nálunk egy kávé erejéig, kicsit irigykedtem azért a magabiztosságukért, hogy a székelynél másabb nincs is, természetesen ki kell váltani a magyar állampolgárságot, mert csak... és punktum, egyébként jobb Magyarországon az egészségügyi ellátás is és sosem lehet tudni. Nyugaton is más szemmel néznek.
Elgondoltam, hogy a székelység ott tömbben sosem volt semmitől se érintve, csupán önmagából merített, nem kellett román ajkúakkal egy térben élnie, nem volt se királya se senki, most hogy az Orbán kormány felkarolta őket, nekik Ő a király, jó, vagy rossz, de végre van egy királyuk.
Nekem az univerzalitás volt a sorsom, a megbékülés, hogy még a sajátomnak sem voltam elég kedves, elég jó. Ebben a térben éltem, ezekkel az emberekkel kellett kijönnöm, és Isten láthatja füstös lelkem, konfliktus nélkül éltem le magyarként az életemet, noha ebben sokan kételkedtek.
Mondani akartam ennek a kis székely csapatnak, hogy ha netán egy asztalos kerül, ki dolgozni szeretne, itt a műhely, rögtön parcellázom fel, lakás, hosszútávú törlesztéssel... figyelemre sem méltattak, mire én rögtön rávágtam, igaz, többet lehet keresni Angliában, ha az ember elmegy oda mosogatni. És ezt mélységes liberális meggyőződésből mondtam.

Az is egy fatalizmusba hajló hibám, hogy noha teljes mellbőséggel verhetem a féltéglát, hogy a Pui katolikus templom kizárólagos nyílás záró felújítója vagyok, szakmailag blogolhattam volna egy jó siralmasat, meghatót, de valahogy nem hiszek a halott projektekben. Beleölni egy rakás pénzt egy épületbe, amelyhez már nincsenek hívek, szerintem nem történelmi konzerválás ez, hanem hülyeség. De lassan ilyen munkákat sem vállalok, mert nincs már sem erőm hozzájuk, sem kedvem.