Kipihenve

Azt szokták mondani: menj, pihenj meg, aztán megpihenve másképp látod a világot. Nálam ez sosem vált be. Sőt. A fáradság néha eltompította bennem a tisztánlátás vágyát. Ha kipihentem magam, egyre tisztábban látom, azt amire remélik, hogy másképp fogom látni. Nem, az ember csak egyféleképpen láthat másképp, ha például kifizetik. Kifizetik s akkor kénytelen másképpen látni. Néha nyitottságomat félreértették és azt hitték kifizethető vagyok. Nagy kiábrándulás követte mindig az ellenkezőjét. A lelkesedőből rögtön az áruló listára kerültem. Nehéz volt megszoknom. Azt hittem sokáig velem van a baj. Lassan rájöttem, hogy nem velem van a baj.

Egy hete itt a tengerparton lubickolok, pihengetek, sirályok hangoskodása vesz körül, meg a szebbnél szebb csajok, ki nyitott, ki zárt kebellel, jókat eszek, semmire gondom nincs, mégsem látok másképp. Kipihenve tisztábban látok mint bármikor.

Átgondoltam az elmúlt húsz évet és azt állapítottam meg, hogy jók voltak az eddigi döntéseim, noha sokszor nehezen és sokáig latolgattam olyan dolgokat, amikre már az első pillanatban megvoltak a válaszok. Hogy mégis sokáig vacakoltam, az azért volt, mert a szociális környezetem azt próbálta sugallni, hogy nem jó döntések felé kacsintgatok. Ha rám hallgattok, sose latolgassatok olyan döntéseket, amik legbelül egyértelműek. Persze, a környezetnek az a jó, ha az maradsz, akinek megismert, a mindig szalonképes szolgálónak, akinek öröm a szolgálat és nem kér semmit cserébe. Az élet ezt nem nézi el. Ahonnan csak veszel és nem teszel vissza semmit, előbb utóbb kiszárad, mint a sokáig nem öntözött növény. Meg kellene kapni a balanszot. Csak az a baj, hogy legtöbb ember nem él magával szemben sem egyensúlyban, s innen a hajlam, hogy egyik vagy másik többé vagy kevésbé kihasznál. Erre rátesz egy lapáttal a túlzott kereszténység, a nagyon komolyan vett krisztusi lelkület, mely nem minden „Isten Isten”-t kiáltó ember lelkében ugyanaz. Ez a bibi. Ezen a pályán lehet a legjobban félrevezetni. Lavírozni. Akár a nemzeti érzelmekkel. Zsarolni, kihasználni lehet a jóhiszemű, jóérzésű Jézus követő, hazafit.

Csak az életért önmagáért még nem találtam gittegyletet. Ha tábort szervez valaki, annak van valami úgynevezett közösségi célja, viszont a háttérben mindig más érdekek vannak. És mindenben, de mindenben ez a képlet érvényesül. Ezért nem tudok én már semmi ilyenért lelkesedni és senki mást lelkesedésre biztatni. Az lenne az ilyen „fertőzött”, „ártatlan” kezdeményezésekre a hideg zuhany, ha egy kicsit fentebbről kezelnénk őket. Ne rögtön ájuljunk bele a nemzeti, vallásos kenetébe, bódító illatába, hanem ahogy egy híres magyar ember mondta: „a kenyeret onnan veszem én is, ahol olcsóbb”. Lássuk, mit ad? Miért? Mennyiért?

Ez az én húszéves visszatekintésem így kipihenve. Habár én egy éve már mind pihenek. Az első hónapokban rémesen szenvedtem, hogy én húsz év után így egyből a csőd szélére kerültem. Tulajdonképpen rájöttem, hogy én húsz éve a csőddel facérkodom. És valami isteni gondviselés nem hagyta, hogy beverjem teljesen a pofám.

Nem a gazdasági krízissel van nekünk bajunk. Sem Böszeszkuval. Sem Markóval. Ezek azok az életelemek, amik elveszik a figyelmünket a lényegről. Hogy mi emberek keveset törődünk egymással. Mi mindig építünk, valamit alkotunk, de sosem nézünk ember társainkra. Ha nézünk, akkor valamiért nézünk, ha nem más, arra hivatkozva, hogy az élet nehéz. Hát ezért nehéz, mert nem nézünk egymásra. Ördögi kör ez, nem angyali, hiába hivatkozunk Jézusra.