Lelkes dzsingelbellz

Próbálom művelni magam, ha már megvan rá ez a lehetőség. Legutóbb Jézus létezéséről egy vitát hallgattam meg, két rengeteg egyetemet végzett csávó érvelt pro és kontra, hogy valóban létezett e Jézus, vagy se? Jók ezek a pro és kontra érveléses viták, mert az ember el tudja magában rendezni, hogy hitvilága mennyire valós alapokon fekszik.

Számomra a jelenség annál furcsább, mert engem sokszor jelentéktelen dolgok ragadnak meg, melyek aztán sokáig magukkal ragadnak el, sokáig ízlelgetem és elmémben forgatom, mígnem beleőrlődik a lelki világomba. Annál is furcsább, hogy minél inkább megvilágosodom, minél tisztább, hogy az ember egy öngerjedő, misztikumra éhes lény, melynek valós tartalma az Univerzumban nemigen bizonyítható, bennem egyre erősödik a hit, hogy a lélek az nem csak egy kitaláció, nem csak valami vágyaknak a kivetítése, hanem egy bennünk elnyomott Valaki, aki nemcsak egy “erő” valahonnan, hisz enélkül gyakorlatilag húsgombócok lennénk.

A kontra Jézusos elméletek legalább annyira vékony szálon lógnak, mint az elfogult teológusok spekulációi. Viszont ebben a vitában elhangzott egy kérdés, mely számomra az egész disszertációnak a kulcs kérdése, hogy mi érdekük volt az akkori tanítványoknak kitalálni egy olyan Jézust, aki nem fogja átvenni a hatalmat, nem nyírja ki a rómaiakat?

Erre biztos van megint pro és kontra magyarázat, hogy egyszerűen abból a vágyból, miszerint az ember költői alkat, és ha nincs is az Életben, de megteremtené a szépet, a jót, a tökéleteset. És ha nem más, Jézusban az emberiség megteremtette a prototípust.

Ez utóbbi kontra már az én vacsora jellegű gondolat ízlelgetésem, mely valószínű megint megfekszi gyomromat, mint késői bűnözést. Na jó reggelt hapsikám, felébredtél? Mondaná a cinikus bennem.

Ez a gondolat kérdés, ez most olyan bennem, mint a bűnös disznófősajt, melyet nem lett volna szabad megennem, legalábbis nekem már állítólag nem szabadna, de annyira finom volt, hogy elfogyta után még napokig érzem az ízének felharmonikusait, és ennek a traumának a hatása alatt jobb kedvvel eszem a lájtosabb, egészségesebb leveseket, míg aztán feloszlik a disznófősajt emléke is véremből. Így a gondolatokat is, napokig ízlelgetem, fogyasztom, mígnem megértem, vagy egyszerűen elévül, elfogy, elkopik.

Ez a kérdéskör éppen ilyenkor, Karácsonykor a legjobbkor jön. Mert ilyenkor van az, hogy a jóemberek megcsömörlenek a sok álszent dzsingezbelltől. Én erről még írtam volt, hogy ez a sok álszent dzsingezbelg tulajdonképpen az egyébként hitetlen ember vágya arra, hogy hinne a dzsingezbellben, de nem hisz, de legalább karácsonykor legyen ilyen dzsingez fíling. Mert ugye, az ünnepek után, minden kezdődik elölről: elmúlnak a karácsonyi hangulatok, a finom falatok, az emberekből a szeretet és a jó szándék, a gazdaság továbbra is pörög, sőt számonkéri azt a pár szabad napot is, melyben az ember dzsingelbergezni kezdett.

Tehát az a sok lelki vonatkozás, szellemi magasugrás, az ünnepek alatt lecsillapodnak. És legyünk őszinték, ha nem lenne ez a gazdaságilag felcicomázott ünnepi hangulat, az emberiség még ennyire sem foglalkozna a lelki dolgaival.

Ahogy a fizikus mondta: választhattunk volna egy lelki életformát, de nem, a technikai életformát választottuk. Azért élünk ma technikai életet és nem lelkit.

Tehát a napokban ezt a két kérdést ízlelgettem magamban, miszerint miért találta ki az ember Jézust, és miért nem választott lelki életformát? Ha már kitalálta Jézust, aki a Lélekért jött, miért nem a Lélek szerint él az ember? Miért akarja az ember Jézust technikailag megvalósítani, ha a Lélekből fakadóan álmodta meg?

Az emberiség szempontjából nem tudom a választ, én csak arról beszélhetek, ami bennem van. Tény, hogy bennem erősebb a lélek hangja, mint bármilyen érv, ami felsorakozik az ellen, hogy a lélek egy általunk még meg nem érintett, önálló létforma. Valószínű az ember ösztönből is cselekszik, de szerintem a lélek jelenléte bennünk nem magyarázható egy agyi tevékenységgel, illetve a művészi hajlamunk nem egy evolúciós folyamat eredménye, hanem a lélek hangja.

Azt sem tudhatom, hogy a régi ember, a régi társadalmak milyen lelki életet éltek, szerintem sok a nosztalgikus legenda is ebben a témában, de én azt úton útfélen tetten érem, hogy bármennyire technicizálódik az élet, a lélek megtalálja módját a kinyilatkoztatásra.

Csupán az a baj, hogy a technikai világban élő ember úgy érzi kevés az ideje, lemarad dolgokról, emiatt nincs türelme a Lélek hangjához.

Nekem sincs türelmem a Lélek hangjához, és én is úgy érzem, hogy nincs elég időm, és hogy lemaradok dolgokról. Holott semmiről nem maradok le, csupán arról, hogy a bennem élő lélek kinyilatkozzon. Az arány nagyon egyszerű: minél többet kacsintgatok kifele, annál inkább elfojtódnak bennem a lelki dolgok. A megoldás is egyszerű lenne: minél kevesebbet kacsintgassak kifele, és többet figyeljek a bennem élő lélekre.