Vissza a kaptafámhoz

Tegnap Katinak felszereltem a Bátmános logot és az ágyfej féleséget. Nagyon tetszett neki, sűrűn hálálkodott és mikor elváltunk, azt mondta, fogadd el, hogy minden munkáddal örömet szerzel másnak és ne mind edd magad annyit. Jól is esett, persze elengedtem a fülem mellett a nagyját, de azért iciripicirit ledöbbentett, hogy ennyire látszik rajtam az önmarcangolás? Mert ez már nem az első ilyen, hogy rám szólnak.

Ezek a munkák engem technikailag merítenek ki, nem jöt át nekem az az érzelmi része, amit a megrendelőből kivált. Hogy a ledes csíkokat lehetőleg fém lemezre ragasszam, hogy hűlni tudjon. A trafót legalább duplájára méretezzem, mert ha fixre teszem leéghet időnap előtt. Hogy szereljem fel a kompozíciót a falra, ha meszelnek, azt könnyedén le tudják kapni a falról? És lehetőleg ne legyen nehéz, mert gipszkarton falra jön. Hogyan fogjam fel a gipszkarton falra? És ne legyen túl drága. Ilyen a piacon nincs. Nincs mihez viszonyítani. Mert ha lenne, akkor lehetne viszonyítani és akkor talán az önmarcangolás egy része is elpárologna, ha kisülne, talán többet érne és nem kellene fix a tönk szélén evickélni. Viszont ha lenne mihez viszonyítani, hiába nálam lenne 15 egység az ami másnál 30 egység, nem tőlem rendelnék mégsem.

Én az a megoldás vagyok, ami nincs. Amikor pedig nem leszek, akkor nem fog kelleni az ami nincs. Az emberi evolúció csodákra képes.

Mert mondom én, hogy alkotnék. És az lenne az igaz élet ám. De hiába alkotok azt ami én vagyok, arra senki nem kíváncsi. Ha szerzek egy dalt, arra azt mondják: csodálatos! De mikor nézem a lájkok mögötti nézettséget, kiderül, hogy az egyetlen egy ilyen csodálkozó az az automatikus nézettség generáló algoritmus, aki fizetség fejében több ezer nézőt garantál.

A szerelmes versek, a dedikált szerzett dalok ma nem jutnak a címzetthez, ha meg eljutnak nincs hova tegyék. Még az a Jokerek sem vagyunk, aki a fejében eljátszik azzal a gondolattal, hogy a szomszéd nőjével meghitt kapcsolatban van. Nem tudom, hogy mik vagyunk. Kik vagyunk?

Állok az emberiségben elvegyülve, mint egy jegyadó automata: belém dobják a pénzt, kiadom a buszjegyet. A hús-vér jegy eladó már nem létezik, annak nagyobb bódé és fűtés kéne. Meg néha köszönni kéne neki. Emberi számba kéne venni. Egy jó szót hozzászólni, ha túl hideg van, vagy túl meleg. Egy géphez nem kell szólni.

Ott a két, fene tudja milyen ösztöni indíttatású szextől kilihegett ember, még párolog a testük, de már külön nézik a markukban szorított képernyőt és eszeveszetten simogatják.

Minden megszűnik körülöttük. A párolgó, még vonagló testük is.

Azokhoz a cincogó telefonokhoz, minek akár 44,1 kiloherzen, 32 bittes hangmintával zenét szerkeszteni? Nem beszélek a az örült szektásokról, akik 96 kiloherczen 64 bitben gondolkodnak. Ők azt a zenét, soha de soha abban a minőségben sehol máshol nem fogják hallani, mint a saját stúdiójukban?

Nincs már meg a vágy a Hifi minőségre. Nincs már meg a vágy az emberi kapcsolatokra. Cincogó lófaszokon át áramlik a lélek. A cincogó telefon csak ürügy a távollétre. Nem a cincogó generálja az emberben a távolságot, hanem az emberben az űr hozza létre a cincogót.

Még mindig nem értem, hogy Kolozsváron, a főtéren három sávon átáramló rengeteg méregdrága autót milyen pénzből vesznek meg? Honnan a mezei embereknek 30-100 ezer eurós kocsikra? Egyszerűen nem értem? Nekem miért nem sikerült egy kibaszott garzont venni Kolozsváron? Csak ömlik a sok durva pokróc újgazdag a főtéren, tiszta idegen surmók, akiknek semmi közük nincs Kolozsvárhoz.

Egy cövek, nem sok kellett volna ahhoz, hogy ne emigráljak onnan, de az sem adatott meg nekem. Nekem, akinek ősei révén jogom lett volna a városhoz.

De miért is gondolom én, hogy bármihez jogom lenne?

Múlt pénteken Szegeden jártunk, iskola ügyben. Azt hittem, hogy hűvösek lesznek az iskolában, ahova Hunort szeretnénk beíratni jövő iskolai évtől. Hogy most jönnek a geci románok. Ledöbbentem, hogy kezdve a kapus nénitől az igazgatóig mindenki készséges és kedves volt. Keveset beszélgettünk az igazgatóval, de lényegre törően. Biztatott.

Emilben egy kicsit visszafogott volt, váltottunk pár levelet, arra buzdított, hogy menjünk oda személyesen. Mikor kezet ráztunk az igazgatóval, minden simán ment. Valószínű megnyugodott, hogy nem valamiféle rendszerkijátszó fekák vagyunk.

Nekem ez fantasztikus érzés volt. Mikor embernek néznek. Mert nincs mit kerteljek, itthon a félanalfabéta román hivatalnok undorral néz rám és legszívesebben kidobna mint egy rühes macskát, holott a mosdatlanságról talán neki kéne részletes beszámolót tartania. Hogy már gyomorideggel megyek be egy hivatalba, hogy ki tudja milyen megaláztatást kell most megint lenyelnem. És vágjam a jóképet hozzá.

Hunor barátjával beszélt meg találkozót, mivel időnk bőven volt, gyalog mentünk a városba, szép idő volt. Míg a haverrel elvolt vagy két órát, mi is sétáltunk egy kört a történelemmel átitatott központban. Figyeltem az embereket, az épületeket, kerestem a három sávon legördülő 30-100 ezer eurós autó folyamot, de nagyon gyenge volt a felhozatal. Viszont több régi autót láttam. Nálunk már Lada nincs. Szegeden rengeteg Lada van. Látszik, hogy kultusza van a régi cuccoknak. Szegeden még ott van az a történelem, ami Kolozsváron már rég nincs.

Hallgattam aztán munka közben egy netről letöltött fizikus beszédét, elmondta, hogy milyen gyermekkori ingerek vezették rá előbb az elektronikára, aztán a fizikára. Elgondoltam, hogy én is jártam a pionír házba elektronika körre, természetesen vegyesen voltunk, több volt a román, nagyobbak is voltak, ott is kuss volt a nevem. Aztán a vakációban kirabolták az irodát ezek a suhancok és engem is gyanúsítottak. Kiderült, hogy ott sem voltam akkor. Jövőre újból beiratkoztam, de csak én maradtam a régi gárdából, a tolvajokat nem fogadták be többet, a tanár is új volt, de a többiek persze megint románok voltak. Már az első alkalommal a tanár utolsónak visszatartott és tartott nekem egy leckét a morálról meg a lopásról. Hogy tudja előéletemet és minden.

Vérig sértve éreztem magam, és soha többé semmiféle körbe nem mentem el. Erre azt is megkaptam, hogy léha, lusta vagyok. Nem tartok ki semmiben. Viszont ekkor kezdtem el otthon saját asztalomon magamtól elektronikázni.

Szóval a gyermekkori ingerek. Mert mi lehetett volna, ha nem tolvaj bandába keveredek, ha nem velük azonosítottak volna engemet, és valóban egy szakember kezei alatt fejlődhettem volna, akire ránézhettem volna, mint példakép?

Vagy mi lett volna, ha az asztalosságot nem magamtól, pénzéhes vállalkozók hozzá nem értőségéből inspiráltam volna, hanem igazi, emberséges szakembertől tanultam volna?

Én ezt hiányolom a fiam életéből is, hogy körbe vagyunk véve ezzel a túlélő, csúszómászó létfilozofiától függő társadalomtól, a farok behúzására szetált hozzáállásúaktól, a szektás szervilizmusunkkal feltöltött félelmeinkkel, sehol sem érhető tetten az alkotás, a messzenézés, a fantázia, az empátia. Itt mindenkinek leghatalmasabb és legvégsőbb álma egy kibaszott százezer eurós autó, mert azzal lehet jól virítani egy közösségben. Nem verssel, nem dallal, nem szoborral, nem festménnyel, hanem egy kibaszott autóval. Itt a kultúra, az igazság és az egyetlen kilátás netovábbja a mindenkori Rmdsz és a köré ragadt úgynevezett entellektuál elit. Itt a koabitációnak egy sajátos értelmezése van, ahol a sötét teljesen kompatibilis a világossal és most olvasom ennek a Tihamérnak a cikkét, hogy ilyen jól soha nem élt magyar Romániában.

Átnéztem ennek az innovációs társaságnak a kérdőívét, hogy megtudják, mivel csábíthatnák haza a világba rekedt magyarokat. Hát ez már olyan, hogy nincs mit elemezni. Nincs mit hozzászólni. A Tihamér cikkéhez sem.

Olyan ez, mint az öregotthonba vágott, haldokló öreg biztatása: “everything is fine”. Minden rendben van. Abszolúte minden rendben van.

Azt írta nekem az egyik innovációs TejfelJani, hogy írhatnék a patriótaságomról és ha akarom, töltsem ki a kérdőívet.

Szóval, hogy mondjam? Nem zseniális? Új Sorosok új társadalmi réteget építenek, fizetik ezt a sok infantilis, megkérdőjelezhetetlen pozitívságban élő -kiválasztott- fiatalokat, akikből lesznek aztán a siránkozó Sorosisták. De ez is benne van a pakliban a Sorososoknak, mert miután szétbasztad egy nép agyát harminc éven át az open szoszájetikkel és már kristályosodott a szervezet, a kárinkodás az már csak a bizonyítéka annak, hogy a dolog működött. Jelenleg van egy szervezet, amely aggódik, és nemcsak patriótáskodik mint jómagam, hanem tesz is valamit érte. Tehát, nem kell szervezet, mert van már szervezet! Éljen a király!

Tehát azt tapasztalom úton-útfélen, hogy jobb lenne nekem leválni ebből a probléma körből. Ami beindult, azon változtatni nem lehet, ott a pénz a hatalom, nem az értelem, nem a tudás. Nem az igazságvágy. Arról végleg letehetek, hogy bármit bármilyen üzenettel el lehet indítani.

Őszintén szólva, meguntam. Ezért sincs kedvem írogatni.

Egyre többet jár azon az eszem, hogy vissza a kaptafámhoz. Csináljam az asztalosságot. Maradjak annál, amit tudok csinálni.

Pláne, hogy most már az egereket is kiszorítottam a műhelyemből.