Szárnyalás

Olyan szépen tud az ember szárnyalni. Álmában. Néha nyitott szemmel álmodozik arról, hogy repülni tud. Hát biza napjainkban talán a legnehezebb a földön két lábon járni, felemelt fejjel.
A szárnyalás az a költők dolga. Az álmodozás meg lehet tévút is. Azaz álmodozhat az ember, ha csak álmodozik. De aki komolyan gondolja ezt a szárnyalás dolgot, még betört pofával landolhat a földre, és senki nem fogja tudni elhitetni vele azt a valóságot, hogy nem is szárnyalt, csak a képzeletében szárnyalt, valójában a földön nevetségesen rázta a karjait.
Persze, most attól függ, kinek mit jelent a szárnyalás. Van aki arról álmodozik, hogy legyen egy valamije, egy semmiség. Egy hikimiki mobilja például. Ez nem álom. Álom az, hogy legyen egy saját otthonod, családod és tisztességes megélhetési formád. Ez az álom ad aztán szárnyakat. És ez az álom képes arra, hogy padlógázzal, teljes erővel feszítsd a levegőt. Ha meg megtalálod a párod, akkor már két láb nyomja kegyetlenül azt a gázt.
A való világban mit is jelent teljes gázzal suhanni? Sokat dolgozni, még többet dolgozni, mert lakást ingyen senki nem ad, közben dolgozni kell, közben albérletet is fizetni kell, este hulla mátyún beesni az ágyba, éjjel tovább álmodozni, valójában a fáradság miatt az embernek még odabújni sincs ereje a párjához. Reggel narkó és futás tovább. Fasza egy szárnyalás, mit mondjak. Aki bírja ezt húsz éven át, az vagy fanatikus vagy bolond. Az már nem szárnyaló álmodozó, hanem annak már megkettyent az agya. S akkor ebben a szárnyalásban arat az a harminc százalékos statisztika, hogy csak ennyien maradnak együtt a házasságban.
Én megtettem az extrémet is. A párom is. Futottunk, mint a bolondok, szárnyaltunk, néha repültünk, néha betörtük az orrunk, meg is kettyentünk, mire valósággá lett az álom, felébredtünk, hogy elmúlt az idő felettünk, tulajdonképpen a harcunk volt közös, az életünk nem, és még lenne vagy harminc év innen az adósságok kifizetésére. És akkor jön ez a „bág pulá” (rkmafszm) effektus és azt mondtuk, na hóóóó! Eddig a szárnyalásból, most egy kicsit éljünk is. De hogy élj, amikor az adrenalin minden reggel megszokta, hogy pörgeti a tested? Nem tudunk nyugodtan elbambulni, mert fő az agyunk. Csapkodjuk a képzeletbeli szárnyainkat, ugyancsak nevetségesen, mert már belénk idegződött az álmodozás.
Húsz év ide oda röpködés közben, sokan azt mondták, álmodozz, szárnyalj, vágj bele mindenbe, sokan meg azt, minek csapkodtok annyit? Úgysem visztek magatokkal semmit a mennybe. Azaz a másvilágra. Mert hogy a mennybe megyünk az a mi véleményünk, mások szerint mi ezt rosszul gondoljuk.
Számomra az egészből az a tanulság, hogy mindenki csak nagy általánosságokban beszél. Repülj, szárnyalj, törtess, alkoss, minek hajtod magad, porból lettél, porrá leszel. Ezekre az általánosságokra egy fiatal család nem építhet jövőt. Olyan ez a terület, mintha ebben az ágazatban mindig csak kezdők vannak, sosincsenek profik, tapasztaltak, s akkor ilyen általánosan leálmodoznak mindent. Kell szárnyalni, kell törtetni, mert mindenki és minden ezt mondja, állítja.
Ez a fajta tanács olyan, mintha leráznának egy fajta felelősséget. Álmodozz, jó álmodozást, de rám ne számíts. Ki kérte, hogy olyat álmodozz, amire nem vagy képes? Tornyot építettél, de nem számoltad ki, van e hozzá pénzed!
Aztán szárnyalás közben, ha sikeres vagy, te vagy a fasza gyerek. Ha zsákutcába kerülsz, jön a morál: többre nyújtóztál, mint a takaród ért.
Mire álmodozhat az ember, ha nem egy családra és egy fészekre és utódokra? Mi van ennél szebb és jobb? Nincs ennél sem szebb sem jobb. Ha pedig a saját nemzetednek nem érdeke, habár tanulhatott a saját történelméből, hogy a gyermekei ne ugyanúgy hadonásszanak az életükben, nincs erre mást mit mondani, mint nemzet gyilkosok. Mert tudják, mégsem teszik, sőt, biztatnak arra, hogy lúdtalpasan, nem atléta testalkatoddal egy híres focista legyél. És kínodban kibicsaklik a térded, maradsz egy életre szóló ínszalag nyúlással, irtózatos lábfájásokkal és azzal a hatalmas frusztrációval, hogy nem lehettél focista, mert ki tudja milyen hibát követtél el?
Én még mindig annak a híve vagyok (ez nekem az ideológiai idétlen szárnycsattogásom), hogy üljünk le a kerekasztalhoz és beszéljünk a jövőről. Beszéljünk róla, számoljunk azzal amink van, vegyük figyelembe ki mit tud nyújtani, ki mit tud cserébe csinálni és ne bújjunk általános tanácsadások mögé, azon a címen, hogy ártani nem árt. De, igenis az elszállt, alaptalan álmodozás néha nagyon ártalmas.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése