A
tegnap eszembe jutott, hogy miért is hagytam el Kolozsvárt.
Az
egyik oka az volt, hogy hirtelen elmentek szüleim, öt hónap
differenciával. Anyám 58 évesen, apám 66. Mindketten magukon
hordozták a társadalmi betegségek tömkelegét: szív, cukor,
melyhez életformájuk teljesen rásegített: proli táplálkozás,
szivar dögivel, anyám a depresszióját csendes alkoholizmussal
enyhítette, mely az öröklött cukor betegségre fix olaj a tűzre
volt. Szerető és jó emberek voltak, ezek szoktak hamar elmenni.
Részben azért, mert sebezhetők, érzékenyek, másrészt
belefáradnak az emberek gonoszságaiba.
A
sírjuk ott van a Monostor tetején. Haláluk után, nem számoltam
mennyi időre, lényegtelen, felmentem a sírjukhoz és lenéztem a
monostori részére ennek a Kolozsvárnak és úgy éreztem, hogy
semmi sem köt engem ehhez a városhoz többé. Húsz év távlatból
is így érzek.
A
másik oka, hogy elhagytam Kolozsvárt, az a munkám volt.
Amikor
a tejfelt kezdte megszokni a szájam széle, bejáratos kezdtem lenni
gazdagék házaiba, ott mértem és csináltam a beépített
szekrényeket, fura polcokat, asztalokat, konyhákat, lépcsőket.
Minden épeszű szakember ilyenkor úgy érzi, hogy megfogta Isten
lábát és innentől továbbra az útja egyenesen ível felfelé.
Ebben valójában nem tévedtem. Egyre több megbízást kaptam,
egyre több befolyásos ismerősöm kezdett lenni. Ha elvették
jogsimat, csak egy telefonomba került. Persze ennek megvolt ám az
ára. De ez így működik gazdagéknál.
Csak
egy dologgal nem volt mit kezdenem. Az érzéssel bennem. Pedig Isten
látja füstös lelkem, mennyit harcoltam és harcolok, hogy kivessem
magamból ezt a Jézus vírust, mely minden sikerem ellenére nem
voltam sem elégedett, sem kiteljesedett, sem boldog, sőt minden
amit csináltam, idegesített, undorodtam tőle.
Teljes
szívből undorodtam a méregdrága szekrényektől, s ilyenektől,
noha a megélhetésemet jelentette. Ritka alkalom volt egyszerű
embereknek létfontos bútorokat javítani, mert a rohanás és a
rentabilitás nem volt kompatibilis ezzel, de ha néha időt
szakítottam rá, kifejezetten jól éreztem magam. Ilyenkor
hasznosnak éreztem magam. Fene tudja miért voltak ilyen különc
érzéseim.
Aztán
a Kolozsvárról való elköltözésemmel átestem a ló másik
oldalára, ahol azt hittem, hogy a tartalmas élet kialakul majd a
dévai árvaház mellett, nem arra vártam, hogy egy darázsfészekbe
nyúlok, ahol a sok ideges darázs miliőjére talált a kasban. De
ez más téma. A kezdeti évek, míg feleszmélt a sok repkedő
méreglándzsás, hogy veszélyt jelentek számukra, sikeresek voltak,
először az életben éreztem, hogy hasznos dolgot művelek, és
látok benne fantáziát. Szerettek a gyerekek és a fiatalok,
csináltuk a hobby műhelyt, mígnem aztán betiltották. Erről
csupán annyit, hogy a hobby műhely nem volt azonos a szakiskolával.
A hobby műhely a kisebb gyerekeknek szólt, egy két órás délutáni
tevékenység volt. Ezt nem európai támogatásokból kell
elképzelni, hanem kizárólag az én beteges mániám volt.
Nagyon
érdekesen voltam félretéve, lejárattatások közepette, pletykás,
koholt vádakkal voltam terhelve, melyeket a mai napig sem tudok,
sosem akarta senki tisztázni, sem mással, sem velem. Nem értettem
sem akkor, sem ma, immár tizenöt éve, hogy mi is történt akkor?
Hatalmas
csalódás volt ez részemről, mert ezennel elszállt minden
reményem a „normális” világtól. Ráeszméltem, hogy minden
felépített ideálom az emberiségről, a szellemiségről és
lelkiségről, teljesen romba dőlt és nem látom kiútját.
Mondja
ezt egy olyan ember, aki erre tette életét, egy szerzetes aki nem
kéregetésből, hanem munkából él.
Azt
én értem, hogy az élet harc. De minek? És tényleg csak harc az
élet?
A
tegnap, ugye, megint gazdagéknál szereltem. És az egész nyaram
ezzel fog telni. És a tegnap, ahogy a falak egyenességeit
elemezték, a festők munkáit, hogy felháborítóak azok a
nemtommilyen csíkok, amiket esküszöm szemüveggel sem láttam, és
az a hibát találni minden tökéletességben, eszembe juttatta,
hogy mennyire megundorodtam az életnek eme oldalától. Az örökös
elégedetlenség, az örökös nyafogás, a telhetetlenség, és
mire? Egy tartalmatlan, képmutató életformára.
Amikor
hallom ezeket az idióta, fiatal vállalkozókat, hogy mennyire
sóvárognak a gazdagékhoz bejutni, jön hogy hányjak. De hiába,
mert sokuknak nincsenek azok a problémáik, mint nekem. Nincs
közelharcuk ezzel a Jézussal.
Mikor
hallom ezeket a csíkos falakra hisztizni, hányik belőlem a Jézus.
És hányok már minden munkámtól, mi a gazdagék hiábavalóságát
és egoját növeli.
Ezen
elkeseregtem egy kicsit és újból elkezdtem idegeskedni. Hogy ezt
így nem viszem tovább. Jó, hogy ezt hajtogatom már egy ideje, de
a tegnap megjött az étvágyam a változtatáshoz. Kész. Ez a munka
lejárta után bezárom a boltot. Legyen ami lesz.
Nem
tudom mihez kezdjek, de ezt nem viszem tovább.
Nem
lehet undorral és dühvel dolgozni. Nem nézek csillogó szemekkel
munkáimra, hanem minden munkámra azt mondom, tiszta hiábavalóság.
Az emberi gőg és fuvalkodottság dicsőítése minden munkám.
Az
ilyenek, hogy de kell a pénz, persze, kell... de a méltóságnak is
lenne egy két véleménye.
Már
csak magammal kell ezt letisztázzam, hogy mi az amit méltónak
találok és netán meg is élhetek belőle. Úgyhogy megint magamba
kell forduljak, a változást magamból alakítsam ki.
Talán
itt az ideje még egy szánalmas húszas listát megírni, ami
eszembe jut a változtatásról.
Például:
asztalosság,
újrahasznosítás, nem rendelésre, ami eszembe jut, haszontalan
díszítő elemek, furcsa, fiókos szekreterek, retro, saját dizájn,
nem utánzás, humor, színes, vidám, könnyen szállítható, nem
széria, nem olcsó, művészi vonalak, nem művészi alkotás,
vegyes anyagok, honlap, üzlet sarok kialakítása.
Igen-igen elgondolkodtatóak a bejegyzéseid.
VálaszTörlésA napokban barátnőm mesélte el az érsebész lányának munkahelyi gondjait. Azt gondolhatnánk, hogy egy hiány szakmában dolgozó nő sikeresként élheti meg a mindennapjait. Hát nagyon nem.
Manapság Magyarországon is nehéz találni egy szépen és pontosan dolgozó asztalos mestert. Téged olvasva a szakmádnak olyan árnyoldalát olvasom, ami amúgy eszembe sem jutna.
A két hozott példából pedig azt szűröm le, hogy mindegy milyen területen dolgozik valaki, mindenütt szorongattató nehézségekkel találhatja szemben magát a dolgozó ember.
Ahogy az előző bejegyzésednél olvastam a "Bodzás vendéglő" hozzászólását, én is azt mondhatom, hogy olvaslak, ha segíteni nem is tudok az időnkénti hozzászólásaimmal.
Magadnak kell megtalálni a megoldást, ami nagyon nem könnyű.
Hát még a feleségem írhatna sokat a gyógyszerészeti szakmájáról... borzalmasan romlott minden a velejéig. Lelketlen, telhetetlen "üzletemberek" tulajdonában vannak a patika láncok, Graham Greene regényei lájtos romantikus mesék ahhoz képest mi van ma az egészségügyben. És nincs alternatíva! Vagy mész, vagy nem!
TörlésA dilemmám mélysége nem csupán az én szerény műhelyemről, szánalmas kis életemről szól, hanem az általános kilátástalanságról szól, amit tapasztalok és látok minden szinten.
Ez sajnos politikai szinten nem megoldható, ez a dolog csupán lentről indítható. Az igények formálásából lehetne elindítani egy forradalmat, ami nem vért, háborút hozna magával, hanem egy közösségre irányuló odafigyelést.
De még nem érte el a társadalom azt az éhséget, mely megtanítaná a retek és a hagyma evésére, még nem jött el az aki jó étvágyával példát mutatna.
Mi az a generáció vagyunk, akik besültünk saját vergődéseinkbe. Ehhez kétség nem fér.
Nincs más mit tennünk mint leírni miken mentünk át, miket gondoltunk közben, eljöhet az idő, mikor jól jön minden infó a mélységből, a felületi médiák máról holnapra mit sem érnek, nem hordoznak megoldásokat, csak mérget.
Köszönöm a biztatásodat! Isten látja füstös lelkem, nem vadászok lájkokat, de igenis jól esik, ha kapok visszajelzést, hogy lúzerségem nem hiábavaló.