A
nyugatra szökött néger fegyenc balladája.
És
lőn, hogy ezzel a Gáspárral elmentünk nyugatra dolgozni.
Kiszálltunk a kocsimból és megnéztük a munkát. De majd csak
holnap reggeltől állhatunk be dolgozni. Addig van egy magyar
közösség és ott lesz valami vacsora. Egy borzasztóan rendetlen
lakásban sokan voltak. Mindenki szivarozott, össze vissza beszélt.
Otthoni ruhában volt mindenki. Egy Magdi néni egész éjjel írt
valamit egy füzetbe. Hajnal felé rágyújtott egy szivarra és azt
mondta, hogy neki feltétlenül haza kell mennie, mert meg kell írjon
valamit. Azt mondta jön az írás, és ilyenkor muszáj írni. Nem
ettünk semmit, de Magdi néni aggodalmát megértettem. Aztán ez a
Gáspár a sarokból egy széken ülve mondta, hogy nincs a
szállásunk biztosítva. Egy kicsit sértett a dolog, mert most ez
úgy jött ki, hogy szállást könyörögni jöttünk ide a magyar
közösségbe. De nem reagálta le senki, mindenki sietett valahova.
Magdi néni is. Még szivarozás közben csomagolt és ment is, neki
sürgősen le kell írni valamit.
Kimentünk
a mezőre, hogy lássuk a munkát, valamit németül beszéltek, nem
értettem mit beszél ez a Gáspár velük. Közben nézegettem
valami speciális fa ládákat, tele voltak szerkezetekkel, csiki
csuki részekkel, azok legtöbbjük meghibásodva, elrepedve, lógtak
egy egy szegben. A vezetőség közül előjön egy kulturáltabb
emberforma nő, vállamhoz ér és gyanakvón kérdi, ha meg tudnám
e ezeket a ládákat javítani? Meg. Mondtam a nőnek. Az
visszafordul egy társához és tekintetével azt mondta, hogy
megfogtuk az isten lábát. Akkor láttam, hogy a mező tele van
ilyen javításra váró ládákkal. Mondom megyek is a kocsimhoz,
hozom a szerszámokat.
De
nem találom a kocsimat. Nézelődök minden felé, nem találom.
Egy
kamion oldalán két orosz barom egy gyermeket akar megerőszakolni.
Mondja a gyerek nekem, hogy hívjam hamar a szüleit, addig elcsalja
a két oroszt a kamionba. Rohanok a szüleiért, jönnek azok
mérgesen, de az volt az érzésem, hogy a gyermekre haragudnak, nem
az oroszokra.
A
baj megvolt, a mentők már kint voltak, egy házba vitték a
gyereket, sokadalom volt már a ház előtt. Kiabálások minden
felé. Kintről néztem a dolgot. Közben látom megáradtak a vizek,
úszik a város, de zavartalanul élték az életüket, vízben
gázolva jöttek mentek az emberek, autók.
A
házból eszeveszetten kiabálnak, tiszta magyarsággal kiáltják a
nevem, hogy menjek be. Az ajtó előtt egy ember azt mondta, gyere
vidd a gyereket, mert ez a te dolgod. De nem az én gyerekem, mondom
kiakadva. Ott az apja, anyja, vigyék ők. Nem, azoknak már nem
kell, mert meg volt erőszakolva. Barbár nép, kiáltom nekik s
bementem a házba. A gyermek hisztérikusan engem akart, megsajnáltam
ahogy ott volt összeverve, megpusziltam a homlokát, de éreztem,
hogy teljesen idegen számomra a gyerek meg mindent amit képvisel.
Odajön egy angol fiatalember és mondja, hogy ennek a gyereknek én
vagyok az istene. Nem, mondom neki angolul: this child need a very
strong psyhological treatment, I am not his God! Ironikusan mosolyog
az angol fiatalember. Mondom az angolnak még, hogy ez a gyerek, ha
hazaviszem azon lesz, hogy kitúrja a fiamat mellőlem, mert hogy
nincs fogalma az ilyen megmentett gyermekek ha felnőnek mennyi
gonoszsággal tudnak kegyetlenek lenni, puszta szeretetből. Átlátva
az angol metafizikus gondolatain, mondtam neki, nem kértem az Atyát,
hogy miattam áldozza fel a Fiát. Ne jöjjön nekem ilyen dumákkal.
Én nem fogom a fiamat feláldozni. Ez a világmegváltás a gyermek
szüleinek a terhe, a közösségé, nem az én dolgom a hordák elé
tenni azt ami nekem a legszentebb. Értem én a vonatkozást, mondtam
az angolnak, de most nem veszem be.
Egy
hatalmas csarnokban megyek és keresem Gáspárt. Hogy hol lehet az
autóm? Régi épületekhez hasonlóan hatalmas folyosók vezetnek
mindenfelé, kétszárnyú nagy ajtók állnak nyitva termek, irodák,
szobák felé. Jön egy német katona, hatalmas, magas ember és
durván int, hogy menjek vele. Elvezet egy liftes házhoz, több
ilyen ipari lift viszi fel az embereket, tolonganak, azt mondja a
német katona, hogy innen az én dolgom. Felfelé kell menjek. És el
is ment sietve.
Nem
tolongok, mondtam magamban. Lépcsők után néztem. Fel is mentem
egy lépcsőn, az emeleten látom Gigit és Csabit a vállukra kötött
pántokkal deszkákat visznek. Megörvendtem nekik és kiáltottam:
Gigi, hol találtad meg az autómat, a kék pántokat onnan vetted ki
nem? Visszakiált Gigi: nem, ezek nem azok.
Bosszúsan
mondom magamnak, hogy lehet, hogy álmomban sosem találom az
autómat?
És
ahogy kimondtam a varázs szót, megébredtem.
Az
első gondolatom az volt, hogy: Értem én az áldozatodat, de nem
kértem. Én nem a keresztre feszített Jézusban hiszek. Nem én
vittem a keresztre. A hordáid vitték a keresztre.
Gondoltam
felkelek, úgyis minden porcikám recseg, nem jó a sok döglés
nekik, látom a földön a fél világ puzzleből kirakva, a
karácsonyfa égői égnek, mehetek nyugodtan pisilni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése