Milyen az ember?

Milyen az ember?

(6oookm regényrészlet)

Türelmetlen. Noha türelmes fajta vagyok, sok volt nekem egy hétig semmiféle infót nem kapni Klaudiától. Ilyenkor úgy érzem, hogy kivész a kezemből a legkisebb remény is, amit megfogni vélek. Nem voltak nekem más kapcsolataim a volt feleségemen kívül. Nem tudtam arról a jelenségről, hogy az ember az élete derekán már megfontoltabb a kapcsolataiban. Sosem voltam megfontoló. Rágódtam dolgokon. Sokáig rágódtam. De sosem latoltam józanul. Most sem cselekedtem normálisan. Megtettem azt a hülyeséget, hogy egy hét után megírtam Klaudiának mit érzek iránta. Nem írom le a levelet ide, mert azóta magam is szégyellem, hogy lehettem akkora ökör? Nem válaszolt. Eltelt egy hónap. Nem bírtam, reszketett a gyomrom az idegtől, felhívtam egy este. Mondta, hogy olvasta a levelemet, de nem is tudja, mit mondjon. Hogy ő nem...habozott kimondani valamit...hallgatott. Kínos volt a beszélgetés. Mondtam neki: „ne haragudj Klaudia, csak gondoltam jó tudnod, miben vagyok, nem várom, hogy viszont érezz...” Nem akartam végleg elveszíteni. Azért sem, mert amióta Dévára jöttem egy valóságos remete életet élek. Az ember azt hinné, hogy ha a világ összes tájairól különböző vállalkozó típusú emberekkel összejön, hű de jó csapatok jönnek össze. Valójában a legtöbb önkéntesjelölt problémás ember. Mint magam is meg Klaudia. Nálam nem volt drog probléma. Viszont sokan azzal küszködtek. Nem tudtam Klaudiának mi a sztorija. Csak azt éreztem, hogy egy nagyszerű ember, akivel szívesen unatkoznék az életben. De lám elbaltáztam ezzel a levéllel. Nem jó mindig őszintének lenni. Talán megért volna magától a dolog. Lassan de biztosan. Sürgetni akartam. Jelezni akartam, hogy mit értettem meg abból a műhelyi beszélgetésből. Hogy velem akarja azt az életformát. Ezek szerint melléfogtam. Csak általánosságban beszélt akkor róla. Mint amikor az aszfalttól megundorodott városi ember először lép mezítláb a fűre és úgy érzi hirtelen, hogy neki ott a helye. A természet lágy ölén. Mint az önkéntesek első napjai, amikor extázisban vannak attól, hogy egy egy árva gyermek viszont puszilja, simogatja. De arra egyik sem gondol, hogy a legkisebb reménykeltés ezekben a gyermekekben mélyebb sebeket hagy amikor elhagyják. Sokan nem értik meg, hogy ez nem egy mozi, amit kifizetnek és távozhatnak amikor akarnak. Sokan úgy élik meg, hogy jönnek feltöltődni, anélkül, hogy a következményekre gondolnának. S akkor a gyermekek is bezárkóznak. Vagy néha érdekből kedvesekké, barátságosakká válnak. Amíg van értelme. Mert megtanulták, hogy értelem csakis ideiglenesen létezik. És sajnos egy fecske nem csinál tavaszt. Sok önkéntes jobban összeomlott, mint volt, mikor érkezett. Meg aztán sok gyermek megérzi, hogy ha valakivel nem lehet ideiglenesen csereberélni. Bennem megérezték, hogy csakis hosszútávon lehet velem létezni. Értelmetlen módon pontosan ettől irtóztak. Megszoktam ezt a státust, hogy hosszútávon nem kérnek belőlem. Azért váltam egyféleképpen remetévé. Ez volt az érzésem amikor Klaudia hallgatott a telefonon. Amikor azt mondta, hogy ő nem...Mi nem?

Nem maradtunk semmiben.

Az ember közel a negyvenhez már nem lesz csak úgy szerelmes. Ha mégis, de jobban meggondol dolgokat. Legalábbis ezt ígéri magának. Aztán reggel úgy kel, hogy jaj isten őrizz, szó sem lehet róla, este mégis azon kapja magát, hogy álmodozik. És ezt napokig, hetekig tudja variálni. És ilyenkor jönnek a citrompótlós megoldások. Egy éppen ráérős valaki. Aki nem akar semmit csak a pillanatot. A csúcsot. Nem unatkozni akar egy életen át, hanem akár rövid ideig is, de a csúcson. Hónapok telnek el így, amíg rájön az ember, hogy jó, jó, de meddig ez az ideiglenes csúcsállapot?

Elképzeltem Klaudiát ebben az állapotban. Hol fent, hol lent. Néha pazar éjszakai mulatásokon, aztán kiábrándult magányban. Ilyenkor jön az embernek az ilyen érzés, hogy jó lenne valakivel egy életen át rendesen unatkozni. Konstans, normál boldogságban. Amíg az egyik szöszmötöl az egyik sarokban, a másik a másik sarokban. Hirtelen megugró vagy zuhanó görbék nélkül.

Teltek a hetek. Esténként vettem a kis tranzisztoros rádiót és kis kertemben gyomlálgattam. Vagy éppen füvet nyírtam. A tehenésznek ígértem a füvet, de trehány ember volt, sosem kaszálta le rendesen ahogy megegyeztünk. Volt nekem egy Dezső ismerősöm, az adott nekem egy fűnyírót, mert elment volt Németbe végleg. Sokan olyan nagy dolognak tartják a kertészkedést. Mintha lenne benne valami nemzetmegmentő misztikus erő. Pedig az egésznek a titka, hogy a gyomot időben ki kell gyomlálni. A többit elvégzi a természet.

Ez talán az életünkre is érvényes. Hogy a dolgokat hagyjuk egy kicsit a maguk természetes útján.

Aztán összejöttem egy román emberrel, aki felajánlta, hogy építsünk együtt egy házat Andorrában. Van egy faház megrendelése Andorrába. Valahol Spanyolország mellett. El voltam kenődve, hogy Klaudia begubózott. Visszakucorodott mint a tulipán szirmok éjszaka. Hetek teltek el és semmi életjelet nem adott. Elfogadtam a dolgot, hogy vége az egésznek. Ennyi volt.

Készültem a faházra Andorrába. Gondoltam sebaj, legalább kiszállok egy kicsit ebből a depresszióból. A román mérnök repülővel akart menni Andorrába, azt mondta az egészségi állapota nem bírja a több napos autókázást. Én kiegyeztem vele a végárban, magamra vállaltam a szerszámok szállítását, nem kellett nekem szállodát se foglaljon. Kifizette előre az ilyen költségeket. Én már el is döntöttem, hogy a ki nem fizetett Volkswagen Passat autómmal fogok elmenni, noha sokan próbáltak lebeszélni róla. Azt mondták oda vissza legalább hatezer kilométer az út, nem valószínű, hogy egy huszonöt éves autó kibírja az utat.

Mindent előkészítettem. Sok minden befért az autóba. Sátrat is tettem, felfújható matracot, mp3 lejátszót, napszemüveget és természetesen sok szerszámot. Közben beköszöntött a nyár. Meleg volt. Június vége.

Egy héttel az indulás előtt mégis írtam egy üzenetet telefonon Klaudiának. Gondoltam, nincs mit veszítsek már. Mibe kerül? Azt írtam, hogy megyek egy faházat építeni Andorrába, ha éppen ráér, elkísérhet. Csak másnap reggel írt vissza, hogy még meggondolja. Elöntött a melegség az üzenet olvasása közben. Talán mégis? Estig türelemmel szenvedtem, aztán felhívtam. Érdekes módon, úgy éreztem, hogy szívesen beszélget velem. Hogy rég nem hívtam. Mi van velem? Elmondtam neki, hogy mire készülök, és szeretném, ha elkísérne. Majdnem blöfföltem, mert tudtam, hogy úgysem jön el. Nekem már az is elég volt, hogy újra hallom a hangját és azóta a szerelemvallásom óta még szóba mer állni velem. Már meg is volt a válaszom a kínos visszautasításra, de roppant meglepődtem, amikor elkezdett kérdezősködni. Nagyon kacagott, amikor mondtam neki, hogy miféle expedícióra készülök a verdámmal. Mondtam neki, van rajta már lassan félmillió kilométer, mi az neki még az a hatezer? És ha netán aggódna, tudja meg, hogy csere gumi tömítőket is készítettem már, meg lesz nálam mindenféle spárga meg drót, ha éppen leszakad valami róla. Kacagott. Ilyen vidámnak sosem hallottam. Mondta, hogy hát van neki az a terepjárója, klímával, miegymás, beszáll vele az útra. Mondtam neki, most erre az útra az enyémmel megyünk, majd a következőkor a tiéddel...gondoltam, vajon hogyan reagálja le? Majdnem kínos csend következett. Mondtam neki hirtelen, hogy az a dolog, amit akkor írtam neki, ne vegye figyelembe. Ha mégis elkísérne erre az útra, kísérjen el mint barát, biztosítom róla, hogy semmiféle nyomást nem gyakorolok rá ez irányba. Érdekes módon azt mondta, hogy nem akadt ki akkor tőlem, csak nem érzi ugyanazt irántam. És azért nem hívott eddig, mert nem tudta én hogyan dolgozom ezt fel. Na látod, mondtam neki, hiába vagyunk felnőttek, mert nem beszéljük ki ezeket a dolgokat. De azért remélte, hogy felhívom még. Azért örvendett, hogy jelentkeztem. Azt mondta, hogy bízik bennem és szeretne eljönni velem Andorrába, még sosem látta hogyan építenek egy faházat. Neki tulajdonképpen az egész nyara szabadság. Hisz év közben reggeltől reggelig dolgozik. Minden áldott nap.

Van egy fajta szerelem, ami akkor is az, ha nem teljesül, nem ér célba. Másképpen ér célba. Elveszíteni valakit örökre, halálos. Csak tisztes távolságból csodálni, számolni minden szuszogását, nem halálos. Van egy fajta szerelem, ami nem kell birtokoljon ahhoz, hogy szerethessen. Ha csak egy barátságban ér véget, több mint a teljes megsemmisülés. Ahogy Klaudia kezelte a dolgokat, még jobban megszerettem. Egy új reményt éreztem, noha ott lebegett előttem az újonnan félreértett viszonyulás részéről. De már tanultam egy kicsit tőle. Hagyjuk a dolgokat lebegni, ahogy a felhőket viszi a szél, ahogy a csónakot dobálják a hullámok. Akkor is, ha csak egy rövid utazás lesz ez a közös expedíció.