Történt, hogy friss házasok voltunk, hirtelen munka nélkülivé váltam. Akkor is nehéz volt munkát kapni. Olyan krízis volt akkor is mint ma. Hiába olvastam a hirdetéseket, egyszerűen nem volt munka. Semmilyen munka. Mentem én ismerősökhöz, bármit megfogtam volna. Semmi, semmi. Elmentem egy román sráchoz, egy hívő gyerekhez, elmondtam neki miben vagyok. Sajnált ő is. Sokszor kisegítettem őt ilyen elektronikai munkálatokkal, hol a hangszereit babráltam, hol az autóját. Az a fajta gyerek volt, aki nem piszkította kezeit a motorház felfödésével, ha égőt kellett cserélni, engem hívott. Valahogy ilyen segítőkésznek ismert meg engem a világ. Ezért is azóta is azt mondják, ha komoly, nagy munka van valahol, hogy hát ezt egy komoly cégnek kell elkészíteni. Én sosem tudtam erre a komolysági szintre felemelkedni.
Hogy jön ide az amerikai imádata? Elmondom. Sosem felejtem el, akár csak az első csókot. Nincs benne semmi misztikum. Egy hétköznapi eseményről van szó. Nem az első csók a hétköznapi esemény, mert abban is annyira balfasz voltam, hogy arról inkább nem mesélek. Majd ha még öregszem, megérek még vagy húsz évet. Előkeresem majd a többkötetes naplóimat és biztos megtalálom benne dátumra, órára az eseményt, azért nem stresszelem magam ezért. Most. Majd. Most az amerikai dolog érdekel. Nem mintha az első csók nem érdekelne. Érdekel. Napjában legalább egyszer átíródik bennem ez a nagyvilág, mert minden nap van valami ami hozzáragad ehhez a nagyvilági ekszperianszhoz és ezzel az adattal frissülve átíródik a nagyvilág bennem. Gugelt megszégyenítő társítási programom hozta össze ezt a régi amerikai sztorit a mai sztorimmal. Így az első csók is valamilyen formában mindig megjelenik ebben a gugelt megszégyenítő keresőmben. Mert az én keresőm nem csak a száraz adatokat dolgozza fel, hanem a lelki állapotokat is elemzi. Ilyen az én speciális nagyvilág átíró programom.
Szóval jött ez a román barátom, inkább ismerősöm, aki köztünk legyen mondva, többször járt a fejemre, mint én az övére, jött, hogy egy amerikai kibérelt egy garázst és kellene neki egy villanyszerelő. Beajánlott engem, mert nem kapott senki mást. Jól esett, hogy gondolt rám. Az a senki más szócska egy későbbi nagyvilág átrajzoláskor dolgozódott fel bennem. Akkor jó volt bármi. Nem néztem az ilyen részleteket. Nem voltam én mindig ilyen kekeckedő, mint ma. Elmentem, felszereltem neki egy kapcsolót, egy dugaszt és egy égőt a garázsba. Emlékszem, betonba kellett fúrni, kérdezte az amerikai, van e olyan gépem? persze, hogy van, vágtam rá. De nem volt. Viszont volt nekem egy barátom, egy volt osztálytársam, a Lubic, akinek szoktam besegíteni a kaputelefonokba, ő adott kölcsön egy ilyen betonba fúró gépet is. Elvégeztem a munkámat, pár óra sem telt bele. Ezer ötszázat kértem arra a pár órára. Nagy pénz volt az. Tíz ezer volt egy jó havi fizu. Arra a pár órára jó pénz volt. Kipengette az amerikai mese nélkül. Miután össze csomagoltam a szerszámokat, azt mondta, hogy jó lett volna még egy dugasz egy helyre. Mondom neki, semmi gond, egy fél óra alatt megvan. Óh, nem. Tiltakozott. Nem volt benne az egyezségben, elmarad. Mondom neki, nem kerül semmibe, belefér a honoráriumba ez a plusz munka. Nem és nem. Nem hagyta ez az amerikai, hogy pluszba dolgozzak.
In this days, amikor nemhogy a megrendelők rálicitálnak a megegyezett munkára, de még fizetni sem szeretnek, halasztanak, elfelejtenek, nem akarnak, fene tudja, eszembe jutott ez az amerikai és rájöttem, hogy nagyon szeretem az amerikaiakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése