Kinek mi köze?


Van a ház mellet, ahol bevállaltunk álmennyezetet, festést, ablakjavítást, ajtókészítést, meg parkettacsiszolást, lakkozást, van egy kocsma. Az a neve, hogy "A szekérhez". Gondoltuk, bemegyünk, igyunk egy kávét, de aztán mégsem ültünk le, mert olyan féldecis lerobbant kocsma volt. Nem mintha Steve és George ellenkezett volna egy egy felestől. Tudják, hogy az ilyen helyeket egyáltalán nem szeretem. Szóval ennek a kocsmának nem sok köze volt a szekérhez. Semmiféle köze nem volt, mert legalább egy szekér kereket sem láttunk sehol. Ki tudja mitől lett szekeres ez a kocsma. Hacsak nem arról a kétkerekű rozoga szekérről lenne szó, ami ott parkolt a fal mellett, sofőrjével, aki egy alvó hontalan volt. Arcára volt húzva a sapkája, nem lehetett kivenni ki s mi, férfi e vagy nő, fiatal e vagy öreg? Le volt térdelve a földre, testével nekidőlt az épület falának és aludt. Meg sem moccant. A kocsmában az emberek iszogattak, az utcán az emberek jöttek mentek, autók száguldottak mindenfelé.
Napközben elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen hiába hibáztatjuk a politikusokat, hisz ők olyanok, mint valami kiküldöttek. A képviselő politikus attól lett az, hogy mi, a polgárok megszavaztuk őt. Világos, kutya kötelessége minket képviselnie. Nem képviselheti a hontalant, aki meg sem szavazta. Logikus ez nem? Mi, akik kritizáljuk a többség által megszavazott képviselőket, nem fogtunk össze, hogy adjunk egy ellenjelöltet. Nem. Mi csak tiltakozunk. De nem csinálunk semmit.
A hontalan egész délig aludt mozdulatlanul. Éppen akkor ébredezett, amikor mi megint kávézni mentünk egy közeli cukrászdába. Ez nő te, mondja Steve. Megnézem én is az arcát, valóban nő. Nem lehetett több harmincnál, az alkohol legalább negyvenötöt mutatott. Nem tudtam azt sem eldönteni, hogy cigány vagy sem. Kinyitotta szemeit, úgy nézett rám, mint egy kutya. Még úgy sem. Mert az sem érdekelte, ha bántom, az sem ha csontot adok. Rám nézett, mint egy kutya az emberre. Nekem meg az volt az érzésem, hogy pont úgy tekintünk rá, mint a delfineket, bálnákat gyilkoló vadászokra, a kihaló állatfajokra, hogy igen, ez a természet rendje, a dzsungelharc. Valószínű sokunkban felmerül reggelente, hogy nézd meg bazmeg, ez még mindig él. Hogy a francba?
Az életben ritkán volt alkalmam én magam irányítani a sorsomat, az eseményeket. Ha mégis úgy adódott, hogy döntenem kellett, a kizárásos elméletet használtam. Legtöbbször bevált. Most is elgondolkoztam azon, hogy ha választanom kellene, hogyan döntenék? Sorba teszem a dolgokat: kocsma, szekér, politikus, választók, delfinek, vadászok, hontalan és én. Ha a kizárásos módszert alkalmazom, hogy melyikhez van némi közöm, akkor valószínű így gondolkodnék:
a kocsma nem, mert genetikailag van nekem valami bajom vele és a részeg emberrel, a szekérhez esetleg lehet valami közöm, de még nem látom hova tegyem, a politikushoz semmi közöm, habár ideje lenne választanom egy képviselőt, aki a szegények pártján állna, a választókhoz sincs sajnos sok közöm, mert ők általában úgy választanak, ahogy megmondják neki, én meg nem szeretem, ha valaki megmondja mit tegyek, ha nem kérdem meg, a delfineket sajnálom, alá is írtam ilyen petíciót, hogy álljanak le a gyilkolással, a vadászok meg találjanak ki valami más megélhetést, esetleg csináljanak halas tavakat vagy amit akarnak, persze ez az asztalosokra is vonatkozik, hogy ültessenek el kétszer annyi fát, mint amennyit feldolgoznak életükben, bizony isten jó dolog lenne, s akkor nem marad a sor végére csak a hontalan és én, akiknek több közünk van egymáshoz. Azt hiszem ez lenne a kizárásos módszerem eredménye. Ha fontossági sorrendbe tenném a dolgokat, akkor így tenném: én, mivel felebarátomnak tartom a hontalant, akinek egyetlen vagyona az a rozzant kétkerekű szekere, olyan delfines, vadászos petíciót indítanék a választó polgárok körében, hogy olyan politikust válasszunk, aki a szegényeket is képviseli és nem csak a kocsmákat látogatja.
Igen. Ezt csinálnám. És ezt is fogom csinálni. Mert közöm van hozzá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése