StudFuzion

Elnézem ezt az úgynevezett bérlőmet, a román asztalost, fix ugyanazokat a hibákat követi el, amiket én is sorban elkövettem úgymond (mára már tiszta: szánalmas) vállalkozói koromban. Még a sorrend is ugyanaz, mintha lenne egy forgatókönyve a hibázásnak, ahol csak a szereplők újak, de a bevált módszer sosem változik.
A különbség annyi közte és köztem, hogy nekem nem volt egy mentorom, aki mondta volna vigyázz erre, vigyázz arra. Mert én próbálom neki mondni, hogy vigyázz erre meg vigyázz arra, de mindig legyint, hogy ő nem látja negatívan a világot mint én, ő pozitívan látja a világot és majd neki sikerülni fog. Erősködtem és részletesen felvázoltam neki a menet buktatóit, hogy ne csak üres beszéd legyen a tanácsadásom, de meg sem hallgatta.
Elnézem amint egész nap hajt, kapkod, telefonok, folyik a hazugság belőle mint a Dunán a víz, emberei tanácstalanságot mímelve tehénkednek, igaz nem is értenek semmihez, rengeteg adóssága van, és legalább nem is él nagy lábon. Egyszóval ez a kispolgári vállalkozói életforma. Ebből kiút nincs, csak szívroham vet ennek véget. Szerencsére, hogy én ezt beláttam még valami végzetes baj előtt (miután a szívem rendszeresen szurkált, hogy ha így megyek feladja) és megtettem az egyetlen lehetséges lépést ebben a helyzetben, hogy visszavonultam a fényes vállalkozói életből.
Több mint öt évet kellett dolgozzak potyára, hogy nullázzam a műhely folyó adósságait, ami a termeléssel kapcsolatos. Egy adott pillanatban hét nyolc munka előlege volt forgatva régebbi munkák befejezésére. Egy vég nélküli, kilátástalan mókuskerék, mely hajtva csak nő mint egy hógolyó.
Ami az egyéb adósságaimat illeti, azok végül is ingatlanban megtalálhatók, az más kategória, azzal is szembenéztem, hogy ha kell egy részéről le tudok mondani. Le is fogok, csak történjen valami gazdasági átalakulás, mert ez a depis helyzet nem kedvez semminek és senkinek. Hiszem, hogy történni fog, mert tétlen nem fog ülni senki sokáig. Előbb utóbb emberek kezükbe veszik a sorsukat, felébredve a nyugati álomképből elkezdenek majd csinálni valamit. Én nincs többet mint csináljak, minthogy ami tőlem telik elvégzem, megcsinálom, ha netán valaki asztalosságot megszeretné, itt vagyok.
Summázva röviden, az asztalosság nem egy olyan ágazat, mely vállalkozásra jó. Mármint cég, emberek, hajtás, rohanás. Mivel sok a kézi munka benne, elvész a profit. Nincs benne profit. Nem kétlem, vannak alkalmak, ilyen piacon kívüli vonalak, mint európénzes restaurálások, ahol csak a jóisten tudja hogy számolnak el munkákat, meg az állami megrendelések, ahol megint folyik szerte a pénz, de legyünk őszinték, egy mindennapos asztalosnak semmi esélye nincs ezekbe a rendszerekbe belátni, sem hozzájutni, ezek zárt körű érdekközösségekben történnek, tehát nem életszerű, nem lehet erre általánosan építeni, hogy ha majd szorgalmas leszel és korrekt, előbb utóbb befutsz. Az aki a reál piacról él, ma egy függönykarnis, holnap egy ajtó, jövő héten három hokedli, ez nem fogja nagy vállalkozássá nőni magát, minden ilyen elképzelés hamis út, tévút.
Ebben az ágazatban a befutás az, ha felhívnak kétszer egy héten egy egy függöny karnisért.
Hogy jön valaki és megrendel harminc ablakot, az nem ok optimizmusra, hogy ezentúl mind ilyenek fognak jönni. Mert harminc ablakra nem várnak két tavaszt amíg elkészíted. S akkor felveszel embert, az nem ért hozzá, s kezdődik a pénz kidobás című történet. A végén nemhogy nyereség, hanem mínusz lesz. De sebaj, ott jön a húsz ajtó. És már ígérik neked a beavatást a gazdagok világába, ahol folynak majd a megannyi munkák. És ez a vég kezdete.
Nehezen szereztem meg ezt a bölcsességet. Persze van aki ezt nem így látja. Kell hagyni, csinálják, ha szép szóval nem értik. Csak fáj, hogy elnézem ezt az embert, a román asztalost, ahogy süllyed. Oda jutottam, hogy miatta nem alszom éjjel, és rájöttem, nem az én keresztem, muszáj lesz elbocsátanom. Mert amint mondtam, úgymond bérlő, gyakorlatilag amit fizet, amit ki tudok tőle préselni az a fogyasztására épp elég. Gép kopásról, hely használatról még nem is beszéltem.

Na de igaziból nem erről szerettem volna írni, csak hát foglalkoztat a dolog s van azért valami kapcsolata azzal ami mostanság bennem is zajlik.
Mert ugye van itt nekem ez az alkotói lázféle. Mert így eldöntöttem magamban, hogy el kell kezdjem újra az alkotást. Persze ez nem olyan egyszerű dolog, hogy az ember ukmukkfukk nekifog az alkotói életformának. Ennek vannak lelki és szellemi állomásai. Meg testi is, persze. Mert trauma szerint él bennem az elmúlt húsz év rendelésre gyártása. Mindig követni, kigondolni, kitalálni mit akar a megrendelő. Mint egy orvos, ki röntgen nélkül ki kell találja eltörött e a csont. És aztán azt ilyen olyan sikerrel ki is vitelezni. Egy örökös stressz volt bennem, hogy de vajon jó lesz e, tetszeni fog e? Ember alkat és karakter dolga, hogy kinek mikor nem tetszik valami apróság, ami nekem eszembe nem jutott volna az egyéb húsz szempont mellett? Ezzel nem tudtam tovább élni. Tudom, mindenki jóhiszemű, jót akar, de eljutottam a tűrőképességem határára, annak szélét is már agyontapostam s incselkedtem a teljes összeomlással. Kezdtem gyűlöletbe átváltani. Gyűlöltem a munkáimat. Ez nem jó. Így filóztam magamban.
S akkor elkezdtem álmodozni alkotásról. Valamikor sokat rajzoltam. Sok bútort kigondoltam. Emlékeztem erre az időszakra, s szeretném azokat a gondolatokat újra előhozni.
Hetek óta készülök ezekre az alkotói napokra, de rájöttem, hogy ez egy folyamat része, nem lesz ez egyszerű. Mert a beidegződött múltat nem lehet simán kitörölni. És itt jön közbe ez a román asztalos jelenlét, hogy negatív elemként hat rám, mintha kísértene a múlt.
Az alkotói szabadság projekt egyik fontos eleme, rájöttem: az intimitás. Nem inspirál engem, ha itt még valaki mind jön megy, zajong, csapkod, bömbölteti a gépeket. Meg szemetel, meg orrba szájba cigizik, s ilyenek. S meg sem éri.
Eljutni az alkotásig, ami belülről szabadon bugyog kifelé, egy fajta terápiát kell megélni. Ezért változtattam a módszeren, valamit alkotok minden nap. Bármit, ami eszembe jut. És nem vállalok csak igénytelen munkát. Hogy ne kelljen a hitelkártyára utaznom. Hozzá kell nőjek az alkotáshoz.

Mert ugye itt vannak a szivarfás lapok, összegyűlt egy pár. Igaz azt sem csináltam olyan következetesen mint terveztem volt egykor, de azért csinálgattam. S valamiért nekem a fiókos dolgok jöttek be, azt mondtam lássam, mit lehet belőle kihozni. Készítettem ilyen fenyőkeretes fiókelőlapokat, betétként, fenyő, köris, tölgy szivarkombináció és valószínű mahagóni fát (raklap rekup..) tettem, amit a stílusban újítottam, hogy a keretet megerősítő dibliket látványossá tettem.
Ragasztottam továbbá „szivar” fát, azt kombináltam be, hogy a ragasztott csíkokba más fát is mint fenyőt tettem, tölgy, dió, hárs, kőris, ami volt s kezembe került. Semmiféle előre kigondolással, csak ragasztottam. Aztán leszabtam őket, legyalultam s lakkoztam. Közben ahogy lakkoztam, elgondoltam, hogy az előlapok ragasztását intarzia vagy mozaik szerűen alakíthatom a továbbiakban, különböző mintákat alakítva a többféle fából. Ez egy következő lépés.

Tegnap elkapott valami, nem termeltem, hanem a gépeket elkezdtem takarítani, zsírozni, hajtásokat, fogas kerekeket azzal a csodaszerrel valami DW40 es spriccelővel befújni, azt szoktam használni, könnyebben futnak a menetek. Körfűrész lapokat lemostam, lekapartam a gyantát róluk, megfentem a fogakat. Van ilyen vidia fenő korongom.
Takarítottam, összeszedtem a román asztalostól hagyott hulladékokat, egy része használható még más a tűzbe jó lesz.
Eltelt a munkaidőm vele. Mert azt mondtam, depi ide, depi oda, minimum napi négy óra munka. De kemény, nem mint más, hogy négyből valahogy kettő. Így lesz nekem a napi öt óra. Mert ugye aztán a gyerek, tanulás, néha főzés.
Bónuszba csináltam azért két szivacsos akusztikus panelt a dob bunkerembe, és kitaláltam, hogy vannak nekem azok a dió héjak, amiket ugyan felajánlottam az óvodának, de nem is kérték aztán, én sem vittem, most arra gondoltam, hogy ráragasztom őket egy deszkára s jó lesz netán akusztikus elemnek a bunkerembe. Mert rájöttem, többféle anyagból, idomból alkotok teret, az akkusztika is komplexebb lesz. Legalább is így gondolom.
A napok alkotói jellege, ha még csak kis arányban is jelentkezik, de lelkesít és ösztönöz. Bátorságot kaptam arra, hogy a számítógépes stúdiót fuzionáljam a dob bunkerrel. A külső hangkártyás, mikrofonos berendezéssel a fülhallgatómban is hallom a dobokat s így zenére tudok dobolni. Mert ha csak a zene szólt a fülemben, a dobokat csak tompának, élvezhetetlennek hallottam. Így már közeledek a megoldáshoz, de az igazi majd a nagy hangfalak lesznek, hogy élőszerűen szóljon minden.
Találtam egy honlapot, ahonnan feltöltött zenéknek a különböző hangok és hangszerek sávjait le tudom tölteni, azokból kezdtem el dobhoz való anyagot keverni. Egyelőre munka alatt áll a projekt, de az alkotói láz része ez is.
Mert hát az élet megy tovább. Csak hozzáteszek minden nap egy kis mást, ami alkotásról, ami rólam szól....Ennek ára is lesz, azt is tudom...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése