Elment a lóval

Olvasom, meg figyelem egy pár dizájneres megosztásait, némelyek blogját is, ha leereszkedik a blog szintre persze. Jó, én egyszerűen dizájneresnek nevezem őket, kik magukat lakberendezőnek titulálják.
Hogy őszinte legyek, a szakmában konkrétan sosem kaptam tőlük segítséget. Sőt, csak kurkáltak. Mert ezek a dizájneresek azon túl, hogy furcsán viselkednek s néha szerintem akkor is önteltek ha nincs miért, de hát az oroszlán sem azért üvölt a pusztában mert éppen alkotott valamit, hanem éppen csak hogy üvöltsön.
Legtöbbször ha a megrendelő valamiért ragaszkodott hozzám, és dizájneres volt közöttünk, éreztem egy irtó nyomasztó légkört, minduntalan ki akartak rekeszteni ezek a dizájneresek a munkából. Valószínű mint eddig sokakat, csak a megjelenésem dühbe gurít. Igen, mert a feleségem szerint látszik rajtam, hogy egy hajthatatlan öszvér vagyok, aki ugyanakkor alázatosabb egy szerzetesnél, s ez már elég ok a dühödésre. Már azért is, mert nincs amibe bele kössenek. Érzik a smasszerek, hogy ezt az embert nem lehet dühbe gurítani, nem lehet egy jót veszekedni, hogy ki lehessen picsázni. 
Megjegyzem, voltam azért kipicsázva, pontosan azért, ami vagyok és pontosan azért ami vagyok, ki tudtak picsázni. Mert én vagyok az a nagybácsi, akire mind hivatkoznak a nagylegények, hogy: „vigyázz mert azt teszem amit nagybátyám csinált”. „És mit csinált nagybátyád?”. „Lóra üllt s elment”.
Az ilyen embert könnyű kipicsázni, bármennyire hajthatatlan és alázatosabb egy szerzetesnél.
Egy ilyen híres dizájneres a blogjában, hogy a kedves jövőbeni megrendelők ne maradjanak ködben velük illetően, megírta, hogy mi a dolga a dizájneresnek és mennyibe kerül művész lelkének cafatolása per óra. És felsorolt egy hatalmas listát, mit a jövőbeni megrendelő ki a lakberendező, phardon, dizájneres vízióiból akar egy szeletet, össze kell szedjen. S annak rendje s módja szerint, amint a balettegyetemen felírták neki is a táblára (itt jön a szorgalom eredménye), a listán sorakoznak az előzetes tennivalók hihetetlen apró részletességgel.
Nem fogom reprodukálni a listát, átvergődtem magam, mint anno a Mikó terv negyven oldalán, csak azért, hátha valamely rejtett mondatban ott van az, amitől megvilágosodik elmém. Akkor is, most is megvilágosodtam, azaz bulsitt az egész. Gargara a marháknak.
Mert ha én mint megrendelő jövök minden adattal, hogy mennyit szánok rá, képekkel támasszam alá amit akarok a lakásba, milyen bútorokat, hozzam a színskálát, nézzem ki magamnak a csempét a fürdőbe, az ablakra a függönyt s a parketta színét, nézzem ki milyen lámpát akarok, akkor jön a dizájneres, és kérdem én, akkor neki mi marad? Ja igen, rájöttem, az aláírását adja a befektetés tíz, tizenöt százalékáért. Azelőtt, a listát átadja egy előre betervezett kávézás alkalmával 100-400 eurós óradíj fejében.
Ha pedig rajzot, netán 3D látványtervet kell készíteni a kedves barom megrendelőnek, az megint a lakás négyzetméterére pontosan kivetíthető százalékos gázsi jár.
Persze, mondhatjuk: kérés és ajánlat dolga az egész, ha a piacnak kellenek ezek a dizájneres művészlelkek, akkor mi a bajom velük?
Ez igaz, a mazochizmussal nincs mit kezdeni. Ha a kliensnek úgy tetszik, hogy átverjék, hát tessék.
De az is meglehet, hogy én vagyok az, aki átverem magam, amikor ezen szolgáltatásokat teljesen ingyen végzem. És nemcsak a listát nézem meg a színskálával, hanem el is megyek a nővel (mert a férjek erre nem hajlandók) a csempét kiválasztani, nemcsak színileg, hanem lelkileg is, mert irtó dilemmában van sokszor az ilyen feleség, hogy neki más csempe tetszik mint a szomszédé, de nem is maradna ki a trendből. S akkor nekem is lelkiismeret furdalásom van, hogy bátorítsam e abban, hogy válasszon a lelke szerint, vagy hagyjam a trend nyugalmában, mert mi van, ha szocializációs folyamatában a csempe színe miatt rekesztődik ki, s akkor az egész élete romokban fog heverni?
Mert mi van, ha saját magamat verem át, amikor a harmadik rajzzal és 3D látványtervemmel megyek s még mindig nem tudja mit akar a nő a konyhába, de szerencsére ott az anyós, a kislány, a szomszéd vagy kolléganő, aki végül rámutat a legjobb verzióra s végre valahára megegyezünk a kivitelezésben?
Mert lehet, hogy magammal cseszek ki ilyenkor. Mert sosem mondták eddig, hogy nesze egy kóla, ez a dizájnér jár.
Nekem hivatásos dizájnerrel utoljára akkor volt dolgom, amikor jöttek egy kocsmát berendezni s azt mondta: a bárszék mondjuk nyolcvan lej. Ebből nekem mennyit adsz? A kurva anyádat! S kikergettem a műhelyből. Azóta a szakma nem keresett fel.
De aztán közben nézem itt a fészbukkon ezeket az okos, művész lelkeket, hogy ezrével kaszálják a lájkokat. De mire is? Arra, hogy leszednek egy képet a gugliból, s hozzá adnak egy páratlanul szellemes, szerintük odaillő szöveget. Például ilyet: „egy ilyen kandalló előtt milyen kellemes egy forró csoki...” Holott a képhez abszolút de abszolúte semmi közük.
Mondtam is ennek a Jocónak meg Csabinak, hogy te, mi túl könnyen elmegyünk a lóval, picsapénzért vágjuk a húst magunkról, és azt hisszük jár ezért majd valami dicsőség. Nem jár ezért sem dicsőség, sem pénz. Marháknak nem jár semmi. Pláne olyan marháknak, akik saját maguk csinálnak magukból marhát...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése