Dimenziók


A párhuzamos dimenziók igenis vannak. Például lassan én is más dimenzióból nézem ezt a világot. Amiben éltem. Kezd úgy tűnni, mintha csak valami furcsa emlék lenne amit éltem. Néha, a stúdiómban, amikor egy egy basszus tónust illesztek egy számhoz, akkor érzem, hogy az még valami, ami az életemből van. Hihetetlen, hogy a basszus sem olyan mint az én időmben. Az én időmbeli basszusnak azt hittem, hogy volt valami mondanivalója. A mai basszust mintha valami kongó, ilyen keleti fazékféle baszásból mintázták volna, tiszta ezotéria, mintha hallanám is benne az összes horoszkópot kitapétázó állatkákat repkedni. Búg, mint mikor egy néma hal néz, mint akinek nem kell gondolkodni, mert ő már mindent tud.
De nemcsak ez. Nézem ezt a migrációs dolgot. No nem a niggeres felét, hanem a mienket, a sápadtat. A migrációs statisztikában Szíria után Románia következik minnyá. És tanúja lehetek, hogy az erdélyi magyarság ugyancsak kiveszi oroszlánrészét ennek a statisztika degesztésnek. Ha harc vóna, de nincs. Tiszta békeidő van. Ritka békeidő. Csak nézem és nem hiszek a szememnek és fülemnek, amikor bejelenti valaki, hogy megy. Mintha ide ki, csak a sarokra menne cigiért. Az a blazírt unottság. Az az elegáns hont elhagyás. Ki tud még ebben a szemét országban élni? Így az érvelés.
Most én erre mit mondjak? Én nem így látom. De ez az én dimenzióm, amibe lassan beolvadok, s mi ketten elolvadunk a nagy vákuumba. Marad a másik dimenzió, amit meg én nem tudok felfogni, de úgy néz ki, hogy mások, a fiatalabb generáció simán.
Mi nekem a tennivalóm? Semmi. Még a végén egy ünneprontó lennék.
Joggal mondhatja majd a fiam: apám egy falusi asztalos volt, voltak gondolatai, de na.
Szeretem, amikor számomra senkik, de társadalmilag jobban pozicionáltak bókolnak nekem, hogy nem is gondolták milyen értelmes vagyok. (Nahát). Remélem látja apám a mennyből, a harmadik szuperdimenzióból, amikor dicsérnek engem, hogy mégsem voltam elveszve, (igaz nem jól fizetve), noha az ő dimenzióját sem tudtam megérteni, amint az enyémet sem a fiam.
De így van ez jól. Mert velem vagy nélkülem a világ megy a maga organikus útján. Lám a 49 éves ember fontos ember volt, mégis halála után minden visszaállt a medrébe.
Nem hiába mondom, az ember ha elpucol, pucoljon úgy, hogy ne maradjon adósság hátra. Mert más emlék nem nagyon marad utána. A bútorok elkorhadnak, a mixek törlődnek, a barátságok, melyek nem voltak, azoknak meg tényleg mindegy. De ha törleszteni valót hagy maga után az ember, az csúf nyomot hagy a történetében. Ez aztán nem ismer dimenziós hasadást, megy a dimenziók közt mint a nyári szellő a búza kalászok közt.
Valami ilyesmit akartam írni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése