Kék asszony

Fura és egyben borzasztó világban élünk.
Volt egy álmom éjjel. Ez az álom elgondolkoztatott. Talán mint primitív embert gondolkoztatott el. Értem én ezt a primitívet arra, hogy mint érző, nem annyira gondolkodó. Valójában azt hiszem én egy primitív gondolkodó vagyok, aki a húsból néz ki, a hús szívére hallgat, nem valami lebegő, megfoghatatlan aranyozott aurás lelki állapotból.
Megszólított egy magam korú hölgy, hogy: Attila! Odanéztem, egy valamiféle hatalmas épület hatalmas bejárója előtt két magam korú hölgy egymással szemben állt és beszélgetett, és egyikük valószínű felismerve, megszólított. Első látásra nem ismertem fel azt aki megszólított, viszont azt aki előtte állt, azt rögtön. Az első nagy szerelmem volt, az Isabelle. Innen meg rögtön rájöttem, hogy az aki megszólított, a barátnője volt. Úgy éreztem, hogy az én Isabellém kényelmetlenül érezte magát, mikor meglátott. Talán integetve tovább állhattam volna. De valami mégis arra ösztökélt, hogy oda menjek. Mind amellett, hogy abból a szépszál legényből mára egy csak jóindulattal mondható ramaty ember lett, kifejezetten és visszataszítóan hanyag külsővel, úgy döntöttem álmomban, hogy oda megyek hozzájuk. Nem így képzeltem el egy viszont találkozást, ha valaha is gondoltam erre. Ahogy mentem feléjük, az én Isabellém megkövülve nézett, éreztem ezt rajta, mind amellett, hogy undor árnyékát véltem érezni tekintetében, hozzájuk léptem lassú, mackós léptekkel. A barátnője sem volt valami mosolygós állapotban. Se szó se beszéd, megfordul az én Isabellém és megragadván a barátnője karját bemennek az épületbe, én lassan utánuk. Valamit mondtam nekik, de közben megbántam, hogy feléjük mentem. Az épületben hatalmas emberi nyüzsgés, minden tiszta üveg és fény, jobbra egy lépcsőn lefele szaladtak mindketten, közben Isabelle és köztem volt egy pillanatnyi összenézés, egy olyan pillanatnyi összenézés, mely egy egész életet foglal magába, merev arca ebben az elszaladásban egyszer csak elmosolyodik. De hogy ez a mikroszekundumos üdvözlet is meg legyen felezve, elfordulás közben mosolyodik el. De elég volt ez nekem. Szerettem volna még mondani neki sok mindent. De fene érti ezek a nők miért futkorásznak mindig, ha valaki akar velük beszélgetni? Egy kávéra leülhettünk volna. Hisz nem akarom feleségül venni, istenőrizz, nagyon is jól tudom, hogy helyesen döntött velünk szemben, mert azóta mi biza elváltunk volna százszor, mert...azért. De nem ez a lényeg. Hanem az a lényeg, hogy elmegy az élet, vissza nem fordul többé és ha mégsincs mennyország, nem kár ezeket a pillanatokat elszalasztani? Kit érdekel, hogy öregszünk? Nem ez a fontos. Az lenne a fontos, hogy álljunk meg egy szóra, akkor is ha nem értjük egymást.
Miért hoztam elő ezt az álmot erre a borzasztó világra? Leírom.
A tegnap porszívóztunk. Van aki feleségének virágot visz szeretete jegyéül. Én kiporszívózóm a házat, felmosom az udvarig, bár antitalentummal de ezt azt főzök. Báj dö véj, hogy fellazítsam egy kicsit a feszültséget, a tegnap egy irtózatosan jó spagettihez való szószt készítettem. Csak úgy kirántottam a kisujjamból, élveztem ahogy bátran zuttyantom össze a dolgokat. Mintha egy zenedarabot lekottáznék, úgy kevertem össze a dolgokat: elképzeltem az ízét -annak a szósznak amit még senki nem csinált az én szájízemre- és megírtam a lábosba a darabot. Volt benne “Bunica” majdnem lejárt szószféle, házi paradicsomlé (háromféle paradicsomból), ehetetlen szalámi, fokhagyma, hagyma, cukor, olaj, sőt egy darab megmaradt szalonna is, lisztes ereszték...mennyei lett. (Kár, hogy ezt csak én értékelem).
Maradt még egy kis időm, lepihentem és végig zongoráztam az esti talk show-okat innen és határon túlról is. Imádom emberek véleményeit hallgatni. És ez a baj, innen jöttem rá, hogy borzasztó egy világban élünk, ahol nemcsak egy fanatikus iszlám terrorista csoport fenyegeti az emberiség szabad gondolkodását, hanem nagyon sok befutott, értelmiség is. Aggaszt engem ez a kategorikus, extermináló hangulat. Egy Liszt frizurás pasas (ATV) olyan dolgokat mondott egy zsidó újságírónak, hogy nekem mint enyhe rasszistának is sok volt. Hogy ha az Orbán kormánynak úgy tűnik, hogy valamit törvényesen ki kell gittelni, akkor meg kell alkotni azt a törvényt. Egy másik, az a híres francia filozófus, a Bruckner, fél órát hallgattam (Digi24), most reggel belenéztem egy kicsit a gugliba, hát az a pasas sem éppen egész. Hogy manapság a család csődbe jutott, de a melegek házassága talán kicsit felpiszkálja ezt a dolgot az elnyomott katolikus világban. És kitért arra, hogy micsa piszok dolog ez a blogolás, fészbukkozás, ezért is van ott a család ahol van. Kifejezte, hogy neki nincs semmiféle kontja ezeken az oldalakon, mert nem akarja magát megerőszakoltatni ezeken az információs hálókon keresztül, csendben akar gondolkodni, írni. Kitért a szabad szexre és ilyen dolgokra. Úgy mondta mindezeket, mintha azt akarta volna mondani: én nem szoktam maszturbálni.
Nem ez a lényeg. Még volt aztán néhány tévés duma itt-ott. Belehallgattam egyikbe másikba. És elfelejtettem, hajnalban még meghallgattam egy másik Tóth Ferenc előadást a “tarsolyosok”-nál, ahol elvesztett engem a srác. Piros Pirula dolgokkal alátámasztani bármit is, az szerintem ketyere hiányról tanúskodik.
Ami engem most érdekel az az, hogy mindegyik ilyen nagy fafej ül a saját trónján és köpködi az aranytól sziporkázó örökzölddé megelőlegezett, avanzsált gyémánt igazságait és komor tekintetekkel, tekintélyeskedve újjal fenyegetnek. A tudás, a tapasztalat, az évezredes iskola, a tudomány az evolúció súlya nyomja ezeket a nehézsúlyú beszélgetéseket, mint valami drágakövet tartó porcelán elefánt presszpáppiéééér (ejtsd kinyújtva).
És hirtelen arra gondolok, hogy milyen felszabadító volt az a megfelezett mikroszekundumos mosoly. Az élvégre elfogadás, hogy volt azért valami “ecet” (íz) abban a szerelemben, noha sokféle preszpápiééér nyomta életeinket.
Na de álmomban a Gyöngyhajú lány, a Kék asszony, az Álmodtam egy világot magamnak eltűnt mosolyával a lépcsőn lefelé a nagy tömegben. Nem állt meg, hogy nevetve, feloldva elbeszélgessünk a dolgokról a világról s ezekről a dolgokról.
Mert ugye mi lenne, ha ez a sok nagyeszű nagyember leülne a nagy kerek asztalhoz és a Világ sorsa érdekében mindegyik letenné azt ami belőle a legjobb? És nem gyűlölködne annyit? Az egész világ “értelmisége” a gyűlölet csapdájában kiszenved és fontoskodva, komoran másokra mutogatnak, holott az a fájdalmas valóság, hogy mi, akik tiszta fajoknak tartjuk magunkat, nem tudunk egymással kommunikálni, magunkat nem szeretjük, a magunk hús családját nem szeretjük, valami belénk sulykolt, nemlétező lelki szerkezetet hajszolunk, mint valami tökéletes célállapotot. És közben a szeretteink éheznek minden szinten.
Ezért is mondom, hogy fura és egyben egy borzasztó világban élünk.
Na megyek fürjeket etetni...

1 megjegyzés:

  1. Igen, a madárkáink legalább életrevaló dolgokat kuruttyolnak nekünk nap, mint nap. Kell-e másról maszturbálnunk, mint, hogy élni kell és élni jó?

    VálaszTörlés