Imretalk.2

Kényelmesebb most nekem Imre bejegyzéséből kialakuló párbeszédből kialakítanom a napi gondolatot. Párbeszéd, mely már évek óta folyik. Nem mindenben értünk egyet, de szeretem, hogy kulturáltan meg tudjuk osztani gondolatainkat. Mert így tudok meg néha olyan dolgokat is, amik nem hívták fel a figyelmemet eddig, vagy más tollából nem tudtam elfogadni.
A zenében is olyan együttesre vágyok, ahol mindegyik leteszi azt amije van és örvendjünk annak, amit kihozunk egymásból, nem szeretnék egy kész repertoáros csapatba beilleszkedni és mint jövevény állandóan megfelelni.

Imrénél ezt hagytam:
"Azt tapasztalom, ha csak a magam életét veszem, talán boldog vagyok, de fene tudja miért érdekel a többi ember sorsa is. Sokszor eldöntöm, ne foglalkozzam a mások dolgaival, csak azzal ami engem érint, de ezt a bölcsességet nem tudom a minden napjaimba illeszteni. Irigykedve nézek el másokat, amilyen native képesek csak a saját problémájukkal foglalkozni, semmit nem vetítve sehova, senkire, teszik ezt teljesen megbékélt lelkiismerettel.
A tehenész elment szabadságra, annak a testvére helyettesíti, az idehozott valami rokonjait, van köztük egy fiammal egyidős forma leányka, elnéztem amint a tehenek egy részét felügyeli amíg a kerítés mentén legelnek, ő addig egy téglarakáson üldögél és gondjaiba merülve lusta mozdulatokkal hajtogatja magáról a legyeket. Szemmel láthatóan kényszer neki ez a helyzet, buksijában messze van valahol, de engedelmeskednie kell. Mert közben az unokabácsi valahol alkoholizál és szívja a félnapi bér értékét szivar által. De a családi struktúra tehénpásztorságra ítéli a leánykát. Ebből az alázatból nem fog tudni kinőni a leányka, hiába fiatalon tudja mi a munka, mert nem fogja semmire se vinni, amíg nem áll talpára.
Figyelem gondolataiba elmerült buksiját, és elgondolkodtam, hogy vajon hány generáció kellene ahhoz, hogy ez a lány az lehessen aki tudna és akarna lenni? Miért tűr el a hazafiság alkoholista fatalistákat és miért nem szereti a fejlődést?
Lám, megint más foglalkoztatja az agyamat, mint a magam dolga.
De hát ott van, ingerel, nem tudom azt mondani hogy nem látom, nem érdekel. Kiéheztetett kutyáiknak lejárt cukormentes kekszeket pottyantok (amit nem adhatok embereknek, bár én is azt szopogatom néha, mert még baj lehet belőle a patikában), borzasztóan szeretnek emiatt a kutyák, ott szobroznak a műhely ajtóm előtt.
Szülei fejében meg se fordul a kislány akarata, vágya, magára kieresztik, hadd terelje a teheneket. És több tucatjával látom itt az ilyen sorsokat. Ami legjobban fáj, hogy ezekben a gyerekekben sem fogan meg a fejükben, mert  semmi sem ingerli őket, hogy több legyen mint mire szánják. Könnyű elképzelni, hogy mekkora elégtétel nekik 28 lájk a saját szelfiükre. Nem munkájukra, gondolataikra büszkék, hanem egy kifényesített képre, mely véletlenül olyan pózból sikerült, hogy szépnek látszanak.
Ilyesmikkel foglalkozva nekem nagyon távolinak tűnik a Korona dolog."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése