Megin' recseg a lélek

A napos oldalú ablakokban a növényeim nem bírják a jóléttől. Ott, ahol a fűzfa teljes árnyékot tart, a növények epekednek a fény után, és emiatt virulnak.

Én, ha epekedek a fény után, miért nem virulok?

Egyik nap bölcsen állapítottam meg a fiam és Isti előtt, hogy jelen pillanatban a pénz engem boldogítana. A fiam egy rézgyűrűt reszelt egy anyacsavarból, Isti a falapok éleit csiszolgatta egy százhúszas szivacsos csiszolóval. Én meg pihentettem testemet egy fotelbe süllyedve. Éreztem, hogy ideje egy bölcset mondani, és csak ez jutott eszembe. Hogy most az egyszer jó lenne egy jó köteg pénz, hogy felvásároljam a gondjaimat.

Nem a pénz számolása boldogítana, hanem az adósságlista törlése.

De persze, ez egy költői pillanatig tartó sóhaj volt.

Észrevettem, hogy én akkor jutok eszébe valakinek, amikor a bajok egy bizonyos szintre jutnak. Mikor nagy a baj. Aztán ahogy a baj elmúlik, én sem jutok annyira eszébe valakinek. Hiába látok át ezen, örvendek annak a kevésnek, ami ilyenkor adatik. Hogy legalább ennyi ideig szocializálhatok.

Elgondoltam, ha Isten minden bajt eltüntetne a Földről, kinek jutna eszébe Isten? Csak a nagy nyomorúságban jut eszünkbe Isten. Ilyenkor azt hisszük, hogy Isten az egyensúlyért van, ahol hiány van, csak szólunk, jön és betölti. A mantra arra jó, hogy ezt az egyensúlyt folytonossá tegye. Mint egy megdolgozatlan járulék, egy meg nem alkotott mű utáni szerzői jog.

A stúdióm nagyon hasonlít Bohumil Hrabal oldalkocsis motorkerékpárjához. Ahányszor elindul valamerre vele, mindig elromlik valamije, és tolva, vagy szekérrel, vagy vontatva viszi haza, de sosem csügged, mert mindig megbütyköli.

Egy ideje recseg a Motu hangkártyám egyik mikrofon előfoka. Néha mindkettő. A sima vonalas bemenetelek felől nem recseg semmi. Ez új jelenség. Vagyis régi, de eddig nem tűnt fel. Gyanítom, hogy a phantom táp csinált valamit, valószínű az a 48 Volt kimerítette a 63 Voltos kondikat, és azok néha random pattognak. Szétszedtem, de olyan picik az alkatrészek, hogy félek lecserélni őket. Így is, hogy szétszedtem, millió csavart kicsavartam, befújtam a dugókat, potmétereket, és visszacsomagoltam, elkezdett furcsán villogni a képernyője. Szétszedtem megint és rájöttem, hogy becsavarozáskor egy puffer forrasztott lába hosszabb és érintkezik a testtel. Leszigeteltem, és nem volt több baj. De a recsegés megmaradt. Viszont ha kihúzom a bemeneti dugót, nem recseg, mert valószínű a dugóban a kapcsoló letesteli a meleg szálat.

Az Eurorack keverőt számtalanszor szétszedtem, minden pocit befújtam bőségesen. Mégis pár potméter szakadozik.

Tisztára olyan, mint Bohumil Hrabal oldalkocsis motorbiciklije. Csak néha már nagyon csüggedek. Ezek már nem bütykölhetők, mint a régi motor.

És szombaton felvételezünk a Stonecropsal. Kellett volna az a plusz sáv, ami recseg. A banda nem dolgozik metronommal, így egyszerre akarnak mindent felvenni, a hangon kívül.

Ahogy itt verejtékeztem a behemótságommal az incifinci, érinthetetlen elektronika megszelídítésén, melyet már se szemüveggel, se hatalmas fények alatt, nem látok rendesen, csak nagyítóval tudok valamennyit szemügyre venni, elgondoltam, hogy ki kell majd próbáljam a dobot úgy keverni, hogy a testeket keverjem egy sztereó sávba az analóg keverőn, számszerint öt darab, és a két térmikrofont meg külön egy sztereóba, így esélyes lenne négy sávon kihozni a dobokat hét sáv helyett. De ennek az lenne a hátránya, hogy utólag korlátolt az utó munka. Noha van erre egy sejtésem, hogy talán jobb lenne az összhang. Csak el kell találni. Láttam olyan videókat, ahol három mikrofonnal vettek fel dobot és sokkal naturálisabban szólt, mint a tizenhúsz mikrofonnal, mely szerintem ropogós hangot eredményez, túlságosan le vannak tisztítva az egyes hangok, nem érezni a testek rezonanciáját. Olyanok mint egy anorexiás test: nincs mit fogni rajta. Steril. Vázszerű.

Mivel a keverési utómunkát nem vállalom, mert sajnos nem értek hozzá, nem tudom értelmezni a stílust, illetve nem tudok az elvárásokhoz igazodni, így a csomagban steril dobhangokat kell biztosítsak. Lehető minél több sávban.

Megállapítottam, hogy ha komolyan akarom csinálni, be kell fektessek egy rendes digitális keverőbe. Alhangon is ez ezer euró. Valahogy nem érzek rá késztetést. Alkalmi haverkodásra elég ez, amim van.

Hogy én mit szeretnék? Ez jó kérdés. Mert erre a válasz ott rejlik, hogy mennyi az élet reményem? És mire lesz erőm két év múlva?

Hogy szemléletváltás? Életmód váltás? Ezek bullsitt témák. Elnézem ismerősömet, aki teljesen átírta az életprogramját és jellemét a tudatmódosító jógás franckarikákkal, csak zöldeket eszik, csak magának él, és boldogtalan, és folyton beteg. Aggódom miatta. De hiába. A vallás az erősebb minden emberi aggodalomnál.

Elgondolkodtam, hogy ezek a régi cuccok, valamikor legendásak voltak, de kifáradtak az alkatrészek. Kicseréled az egyiket, leesik a másik. És így tovább. Esetleg kifoghat az ember egy egy alig használt dolgot és örvendezik neki, hogy ugye milyen jók ezek a régiek. De ez nem általános a többire nézve.

Így lehet az emberi test is. Valamikor feldolgozott mindenféle kaját, de az öregedéssel elfárad a test és már nem képes feldolgozni mindent. Jön a betegség. De nem biztos, hogy a betegség elkerülhető lett volna úgymond “egészséges” táplálkozással. Lehet, hogy ha nem használta volna a testét maximálisan az ember, talán megnőhet az élettartama, de erre sem lehet általánosítani, hogy ha ezt és ezt eszik, nem lesz beteg. Minden összefügg. Nemcsak a cukor, a liszt és a hús. A stressz, a kínlódás, a sok nyomor, a hajtás, a lélek be nem teljesülése, stb stb...

Most engem ez emészt, hogy expirát vagyok. Lejárt a szavatossági időm. Romlandó vagyok. Romlok. Rohadok. Legyek donganak.

Lehet, nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy ebben a romlandó testben egy új lélek készül megszületni, mely felszáll pár centire a földtől és onnan csak mint Isten egyik vagy másik istentársa némán figyeli az embereket és testükbe gúzsba kötött lelkeiket.

Szeretném azt mondani, itt a gyógyulás, de csak most kezdem megérteni, hogy miért nem gyógyít meg mindenkit egy pattintásra Isten, hisz nem ez a cél, hogy minél többet és egészségben éljünk, jólétben itt a Földön, hanem valószínű az, hogy egymásra találjunk a romolhatatlanságban.

De mi mindennel foglalkozunk, csak nem azzal ami fontos. A lélekkel. De mi a lélek munkája? Na ez a kérdés! Mert mindenki azzal van, hogy a lélek munka az imádság. Én azt mondom, hogy az imádság az nem lélekmunka, hanem egy önámítás, hogy audenciára mehetünk Istenhez időnként, kérelmeket benyújtani.

Ha tudnám mi a lélek munkája, csinálnám. De nem tudom. Amire eddig azt hittem az, rájöttem, hogy bullsitt.

Az online életmód minden idők egyik legnagyobb önámítása. Hiába jövök össze jófejekkel és olyanokkal, akikkel rezonálok, gyakorlatilag az történik, hogy kisülnek energiáink az online térben és nem lesznek jelen az offlineban. Ez olyan, mint amikor a sok Delila levágja Sámson hajainkat álmunkban.

Online erősek vagyunk, az életben roncsok.

Az első feladat ez lenne: kitörni az onlájnból.

De a kérdésem az lenne: van e élet az onlájnon túl az offlájnban?

Akar e még valaki igazi gitárhúrt pengetni?