Normális?

Azon gondolkodtam, miközben a hátamon cipeltem kétszáz métert az arany árnyalatú tölgyszín utánzatú páccal pácolt fenyő ajtókat, hogy ez nem normális helyzet. Hogy annyi munkanélküli fiatal tétlenül téblábol mindenfele, lógó orral, céltalan tekintettel, életerős egyedek, akik félkézzel vinnék azt a komplikált színű ajtót, én meg lógó nyelvvel, bármelyik pillanatban kibicsakló térddel szabályosan szenvedve cipelem magamon azt a kúrva ajtót.
Hallom mindenki sír, hogy nincs szakember. Nincs, mert a szakember hurcol. A szakember kirángatja a régi ajtót, töri a falat, felsepri a trutymót, félkézzel fogja az ajtót, félkézzel bassza azt a vízmértéket, háta mögött a vizsgálódó, gyanakodó klienssel, hogy valóban vízmértékben lesz e az a kibaszott ajtója, aztán térde közé fogja a vízmértéket, a szájából kiveszi az előkészített ékek közül az egyiket és szépen kiékeli az ajtót. Aztán az ezelőtt nyolc évvel elkezdődött gerincsérvvel minden szar fúrószárért lehajolni, mert egyszer elő kell zenkolni a dibli fejének a helyét, aztán hetes fafúróval átfúrni a fát, aztán nyolcas betonfúróval áthatolni fán, betonon, hogy be lehessen ütni az ütveszoruló csavart. Közben könyökkel egyensúlyozni a tokozat másik felét, esetleg egy negyvenhatos cipő sarkával alól kiékelni, amíg legalább egy csavarral meg nem fogom az egész tokot, mert legújabban az ajtókhoz nem kérnek küszöböket, mondván, hogy megbotlanak benne. A küszöbös tokozatokat egyszerűbb szerelni, mert zárt a ráma, nincsenek elkandikáló szárai. Ja, és ajtó tokot nem tudsz felszerelni az ajtó nélkül, amely majdnem lehetetlenné teszi az egyensúlyozást egy embernek, és közben szereljen, illetve hajolgasson fájós derekakkal és közben érezze a kliens tekintetét, illetve savanyú fingásait szagolni. Mert a szar kliens az mindig valamivel párosul. Vagy fingik, vagy baszogat, vagy mittomén, ami közös mindeniknél, hogy nem szeretnek fizetni. Mindent elvisel az ember, csak fizessenek.
S akkor emellé még jön a naturálisan idióta Mircsa bácsi, tök jó indulattal és elkezdi csukogatni a beszerelt ajtót, addig addig baszva a dolgot, amíg a kliensnek gyanú költözik az agyába, hogy esetleg valami nem stimmel a csukódással? Most hogy mond meg a kliens előtt Mircsa bácsinak, hogy ha ma még nem verte ki a gyíkját, akkor éppen ideje lenne? A végén azt mondja, hogy fasza, csak megnézte. Jött aztán a hiábavaló dumával ez a Mircsa bácsi, hogy ők régen az ajtót, amikor még igazi ajtókat csináltak, kérdeztem tőle, hogy olyanokat, amiknek a csapjaiba oldalról éket vertek, azt mondta, olyanokat biza és apropózott, hogy nekem az én ajtóimnál nem jönnek ki oldalt a csapok, mire mondtam neki, hogy esztétikai megfontolásból nem jövök ki teljesen a csappal, mert amikor a csapokat készítem akkor nem szoktam részeg lenni, de általában nem is iszom, sosem voltam részeg, és a csapok flájszul bemennek és ha jól megfigyeli, az ajtó hátoldalán, a nem szép oldalán a csapok mind meg vannak fogva fa dübelekkel, semmi esélye sincs összerogyni, bezzek a régi szisztémának rengeteg a hátránya, mert az úgy volt kitalálva, ha a részeges csaptól lötyögött is a csap a lyukban, Gergelyék felől, a kert végéből fejszével bebasztak két seprűnyél vastagságú éket, ami a szó szoros értelmében széttrancsírozta a csapot és az a maszlag valahogy megtartotta a keretet, igaz nem sokáig, szóval a Mircsa bácsi csak azt akarta mondani, hogy akkoriban ők nem bolobokkal (vízmérték) állították be az ajtót, hanem egyszer a sarkos részét állították be, amíg az ajtó bármelyik pozícióban megállt, anélkül, hogy valamelyik irányba mozdulna. Igen, mondtam neki, kiegyensúlyozták az ajtót. De hogy a kliens megnyugodjon, el kellett mondanom, hogy ha az ember rendesen bolobokba teszi az ajtót, annak nem szabad sétálnia semerre. És nézték, valóban nem sétált semerre az ajtó. Azt már nem mondtam el neki, hogy amikor a fingós kliens elment Mircsa bácsi padlócsempézését baszogatni, akkor a bolobokos állítást hagytam a francba és kiegyensúlyoztam az ajtót, hogy bármelyik pozícióban megálljon. Nincs értelme metafizikai elméletekbe bocsátkozni, sosem tettem és ígérem sosem fogom tenni, mert azt sem tudom, mivel eszik.
Mondja nekem ez a kliens, hogy tudja mit szeretek a maga ajtójában? Mit? Kérdeztem. Az üveget. Uram, azt eltalálta. Köszönöm. Köszöntem meg neki. Örvendek, hogy tetszik magának az üveg.
Szóval nem normális ez a helyzet. De hiába mondanám egy ilyen faszvakaró, frissen iskolát elhagyott fiatal legénynek, hogy jer állj mellém, megtanítalak mindenre, a manoperán osztózunk becsülettel, mert nem azt nézem, hogy én tudok többet, te kevesebbet, hanem azt nézem, hogy te csinálod a nehezebbjét, én a komplikáltabbját, és így kiegészítve leszünk egy fasza műhely, nem, nem állna mellém, mert azt mondja, túl sok a meló, kevés a lóvé. Ez a nem normális, kérem szépen. Szóval nincs munkahely, de a kevés nem elég. Inkább semmi. Ez a fatalizmus kérem. A szélmalomharc. Nekem már reszketnek a térdeim az ajtók súlya alatt, lassan feladom a Don kihóte de lá Mintia állást, oszt kész. Mi van? Semmi. Beáll a normalitás.