Volt nekem egy nagyítóm,
annak rendje s módja szerint készítettem egy fáintos foglalatot a
fürdőbe a tükörrámára szerelve, a villanyégő alá, hogy az
esetleges szálkákat ki tudjam operálni a kezeimből. Mert néha
bizony nem volt elég a szemöldök csipesz kihúzni a szálkákat,
néha bizony egy hegyes ollóval fel kellett tépjem a bőrt, hogy a
húsba ragadt szálka végét meg tudjam fogni. Ha más látta, a
hideg rázta, de nekem már gyakorlatom van benne. Mert tudom mit
jelent egy beragadt szálka pár nap elteltével: feszítő fájdalom,
s gennyes seb. Olyat is operáltam már. De nem ez a lényeg.
Egy nap elejtettem a
nagyítót -én balfasz, mert ha tudom, hogy egyszer elejtem jobban
vigyázok rá- és miszlikbe tört az üvege. Jó egy nagyító volt
ez, nagyon sajnálom. Nem is tudom, honnan vehetnék másat? De nem
ez a lényeg.
Na, ezzel a nagyítóval
-képletesen persze- nézem egy ideje, hogy hol van a jó elrejtve
ebben a világban? Mennek az autók, az emberek, feltöltik az
üzleteket árúval, felvásárolják azokat a népek, mennek
dolgozni az emberek, haza mennek az emberek, mint egy programozott
rendszer, sehol nem történik az a jó, az az egyperces jó, amit én
mióta lencsevégre szeretnék kapni! Ez a lényeg.
Egy nap, hogy meglegyen a
jó, ugyancsak a kasszánál -már már provokatíve nézve hol a jó-
egy öreg bácsinak nem volt elég pénze az üdítőjéhez. A kasszás
néni már vonta is vissza az árut a gépből, hogy amiatt a hiányzó
nyolcvan bani miatt nem tudja odaadni azt a szukkot. Átnyújtottam
az öregnek egy egy lejest, adja már oda ennek a fehérnépnek, mert
képes itt tartani minket estig azért a nyolcvan baniért. A
fehérnép tüntetőleg -valószínű, hogy a megtörtént jóért-
nem adott vissza húsz banit az egy lejesből. Azóta nem néz jó
szemmel engem az a fehérnép. Mert hogy ebben a jól működő
robotizált csendben jön egy senki (ha valaki emlékszik a „jönnek
a senkik” című írásomra...de kétlem...) és megbontja a
rendet. A jótlan világban megtörténik egy jó.
Most nem az a tét, hogy
ez a nyolcvan banis jó legitimál a fejem fölé néhány glóriát,
mert nem ragyogott fel az aurám sokkal nagyobb jóknál sem, hanem
az a tét, hogy bennem a jó mióta van? Mert jó gyerek voltam még
Jézus bennem való feltámadása előtt is, most akkor Jézusra
rátaláltam menet közben, mint jó barátra? Mert nekem nem kellett
az életben a poklok mélységeit megismerni, hogy a fény
tündököljön előttem a sötétben egy adott saulusi percben. A
tét ugye az, hogy mióta megismertem Jézust, általam értelmezett
igazságát, a világberendezést emberileg nem találom valami irtó
faszának. És bármennyire harcolok magammal, hogy ne legyek jó,
nem tudok csak jó lenni, mikor oda kerülök. És nekem emiatt
borzasztó lelkiismeret furdalásom van. Mert a jó az én esetemben
olyan mint az alkohol a piásnak. Csak egy kortyot, de mindig,
állandóan, s ez visz tönkre, ez hajt a szegénységbe,
egészségileg romlok, a családom szívja azt a rengeteg nyolcvan
banist, azt a rengeteg embertársi segítést, mely a modern
robotizált világ fogalmi rendszerében nem létezik, ezért nincs
visszajáró. Nem inga ez a dolog, hogy ide-oda jár. Sem szimbiózis,
hogy egymásból merítünk erőt. Nem. A jó ma egyszerűen nem
történik meg, mert a jó hiányzik úgy a világi, mint a vallásos
koncepcióból.
Beszélek itt a de genere,
a natíve jóról, amivel az ember jön -mindegy honnan- nem a
kivikszolt, kierőltetett, újságba hirdetendő jókról, a vezeklő
jókról, a jót tenni jó álarca alatt történő jókról. A
saulusi jók az én szemembe az emberi sötétség penitenciája.
Amikor nem tud jó lenni, de erőlteti magát a jóra, mert van egy
ilyen mesés ígéret, hogy csak a jók üdvözülnek.
S akkor én ebben a
kontextusban eszem magam, hogy minek vagyok feszt jó?!? Legyek
egyszer geci! Legyek szarházi! Nézzek az öreg szemébe és ne
adjak nyolcvan banit neki. Nézzem, ahogy elveszik aztata kibaszott
szukkját, és az ádámcsutkája üresbe nyel.
Ma is. Pedig megfogadtam,
többet nem érdekelnek ezek az Istvánok sorsa, mert ezeket ma
segítem, holnap meglopnak. Ma is, láttam, hogy az egyik ilyen
Istvános, kinek esze ágában sincs egy percet sem itthon maradni,
mihelyt magkapja Orbán ajándékát a magyar útlevelet, meg sem áll
a british hagymaföldekig, szóval ennek is mozgott üresben az
ádámcsutkája, mert a kétes reggeli óta nem evett, erre csináltam
neki egy szenyót. De minek? Mert kiegyeztünk a bérben, inkább
pénzt kért a kaja fejében is. S akkor minek bontom én a világ
rendjét?
S akkor jövök én a
forgácsfilozófus, hogy azért, hogy meglegyen ebben a kibaszott
világban a napi egyperces jó, amit azzal a nagyítóval
-képletesen- keresem nap mint nap, embertől emberig azt a kibaszott
egyperces jót...
Én is jártam már így...pontosabban úgy néztek rám a boltban, mint a vett malac, akinek meg akartam adni a pénzt, nem fogadta el...
VálaszTörlésEz egy "kibaszott" lényegi írásod ismét. (-: :-)
VálaszTörlésA pohár félig üres, vagy a pohár félig tele?
VálaszTörlésNézőpont kérdése, de nem ugyanazt az életérzést adja.