Emberfényű istenáldozat

Mikor látok egy egy ilyen mezítlábast, aki jön mosolyogva, hogy tezsvér, tedd le a terheid, ne hordozd, lám én is amióta letettem, boldog vagyok, mindig arra gondolok, hogy amikor valakik terheket tesznek le, akkor azok mások nyakába akasztódnak. Mert azt mondjuk, hogy semmi sem történik véletlenül, minden történésnek oka és következménye van.
Milyen pofon egyszerű. Odamegyek Jézushoz, na nesze teher, hordozd ezentúl te helyettem, mert te vagy az, aki mások terheit átvállalod. Sőt, te olyan egy fasza gyerek vagy, hogy a holnapi terhemet is átveszed előlegbe. A mindenkori terheimre adtál egy kifogyhatatlan hitelkártyát. Grúúúúvi...ember, ez cucc!
Azt mondják, a pénz nem boldogít. Nem tudom, ezt a részt még nem tapasztaltam meg. Azt viszont láttam, hogy a pénz hiánya sem boldogít. Mondom ezt azzal az igénnyel, hogy az idióta boldogság törvényeket egyelőre visszahelyezzük a mesés könyvekbe. Mert a pénz nélküli boldogság elképzelés csakis egy pénz nélküli világban ér valamit, amíg az ember a munkájának, illetve a keresetének a töredékéből kell megélnie, mert a java részét elkobozza az állam, addig semmi esetre nem lehet reménye, vágya, álma megélni pénz nélkül. És mikor az ember hülyére dolgozza magát, hogy valamit lecsípve annak értékéből túléljen, nem mondható el róla, hogy élvezi munkájának gyümölcsét. Tehát a pénztelenség nem boldogít. Ebből ki lehet következtetni, hogy a pénz igenis, hoz boldogságot az ember életébe. És itt megint nem az idióta vádakra gondolok, amikor a csóringereknek esnek a meztélábasok, hogy „vásárlási láz”-ban alkoholizálják magukat. Nem, itt arról van szó, amikor az ember a fáradsággal ledolgozott javait élvezni is tudja.
Érdekes módon, azok szeretik ezt a jézusi teherlerakást emlegetni, mármint hangosan, az utcák szegletein, a szószékekről, akik általában tele vannak lóvéval. Akik de genere nem tudják felfogni, mit jelent a tehetetlen csóróság. Mintha az emberiségnek lenne egy garantált minimuma, amit kap ha kell, ha nem. Van ezeknek a prédikációjukban egy ilyen íz, egy ilyen koholt vád, hogy miután az ember megkapja a meg nem érdemelt minimumot a megélhetéshez, még van pofája álmodozni (mert ugye az ilyen vádoló nem veszi észre magáról, hogy neki tényleg van egy de genere biztosított megélhetése).
Hát nem, a szegény ember, és hadd a lelkem nyugalmáért nevezzem szegény embernek azt a dolgozó embert, aki noha reggeltől estig dolgozik, nem jut egyről a kettőre, nem azért mert élhetetlen, hanem azért, mert dolgozik, nem pedig könyököl, szóval a szegény ember azért a minimumért hajt, nem pedig a „vásárlási láz” miatt.
Vásárlási lázban égnek a jómódú, Krisztus előtt teher lerakók -hogy azt majd mások vegyék át- a lelkiismeret-furdalás pedig marad az élhetetlen szegények vállain és lelkein.
Ugye, az ember öregszik, sokat megél, sokat lát, hall, néha dolgokon elgondolkodik. Én most jövök rá, hogy soha nem láttam ebben egy opportunitást, hogy Jézus előtt letegyem a terheimet. Kértem segítségét, igen kértem sokszor. Küldj egy klienst, adjon munkát. Ha lehet. Kérlek. Szarban vagyok. Bocs...ha kisded dolgokkal zavarlak.
Lottószámot sosem kértem tőle. Ha a Belzebubnak gyújtottam gyertyát, penitenciáltam aztán eleget érte.
De erre nem gondoltam sosem őszintén, hogy nézd, ezt én szúrtam el, na tessék ezt átalvenni, te vagy az aki hordozod a világ terhét, na nesze, hordozd az enyémet is, hisz van elég hely a rendszerben, valahogy az enyém is elveszik.
Még rég sokan kérdezték, nem láttalak imádkozni? Te nem teszed le Isten előtt a terheidet? Miért nem vagy alázatos?
Nem, nem szokásom valakit zavarni ha kell, ha nem. Ha meg valamit elszúrok, úgy látom korrektnek, ha azt magam törlesztem. Nem dac ez. Jóérzés kérdése.
Persze, ott a varázsige: a szeretet. Aszondják ezek, hogy annyira szerette Isten ezt a világot, hogy fiát adta érte.
És a világ bevette a dumát. Hogy az, aki egy hajszálon is gondolkodik, hogy lehulljon e vagy sem, Az a Valaki gyerekeit viszi az oltárra. Szeretetből. Terheket átvenni. Hogy a sok marha nyugodt lelkiismerettel tudjon lopni, csalni, hazudni, ölni. Ez aztán egy perverz gondolat. A szeretetnek egy irtó elfajult módja. Az emberi beteg agynak és léleknek a sötét világa. Ahol a szeretet velejárója a gyilok. Ölj, hogy élhess. Ez az a paragrafus, ahol kiskapu nagyra tágul, amikor a hatalmasok a kisemberek sanyargatására kapnak legitimitást. Hogy az állam, az egyházakkal karöltve az emberiség patrónusa, isteni helytartója. Meghatározza az ember testi, szellemi és lelki határait.
Mert először vala az áldozat, a gyilok, ami ugyan átveszi az emberiség lelki terheit, amíg az uraságnak az anyagi terheit is. Sőt, a hierarchikus közelség miatt, az ítélet hozatal is kezébe adatik. Te csóringer dolgozz, hozd ide a lovettát, ha nem tudsz fizetni, gyötörd magad, menj urad elé tedd le terheidet aztán usgyi valahonnan kapard elő a lovettát, arról meg majd gondoskodom én, az én terheimet majd magam adom le a drágalátosnak, akinek szokása gyermekeket áldozni az én lelki nyugalmamért.
A szegény ember pedig kábulatában, két sör, s két szivarfüst között bambán kinézve fejéből, azt mondja, oké, hiszek a felsőbbrendűségben, hiszem, hogy Isten a Fiát áldozta fel miattam. (Elvégre heppiend: hisz nem halt meg igazából, feltámadt. Meghalt nem dicsőséges testében, hogy dicsőséges testbe születhessen újra...mint a növény...).
Game over. De van restart. New level.
A korrektség gondolatáról ritkán hallok. Hogy kérlek, miattam ne öld meg Fiadat! Fizetek. Megfizetek. De könyörgöm, ne ölj értem! Bármennyire szeretsz, miattam ne ölj! Ha szeretsz, kérlek, ne ölj!
Ehelyett látom amint ájtatosan belemerengenek a szobros keresztrefeszítés illusztrációba, hogy jé, de szeret engem ez az isten, miattam megölte a Fiát! De fasza! De az nem fordul meg a fejében, hogy semmi, senki kivoltában ezt még ha meg is érdemelné, de ne fogadja el? Nem! Meg se fordul. Jár neki mint a betegnyugdíj. Akkor is, ha semmi baja a lustaságon kívül. Isten miatta gyermeket öl! Normális.
Nem. Sosem gondoltam komolyan arra, hogy Isten a Fiát miattam vitte keresztre. Sosem mentem Isten elé, hogy nesze, itt a teher, lerakom, s én meg tovább megyek boldogan, kinek nincsenek immár terhei.
Egyrészt azért mert nem kértem. Másrészt, nem dacból, hanem korrektségből, mert ha teher volt és van a vállaimon, azokat magam vettem fel, nem voltam rá kényszerítve Istentől.
Igen, olyan élőlény vagyok, akinek ha melege van, keresek árnyékot, ha fázok odút építek, oda költözöm ahol többet adhatok, semmint árthatok, része akarok lenni az egész ökoszisztémának, annyit egyek, amennyire szükségem van, ne halmozzak ha kell ha nem, vagyis ne legyek a kártevők közül a legkárosabb.
Miattam senki ne ölje meg gyermekét, és senki ne kérjen tőlem ilyen áldozatot. Életem árán sem teszem meg.
Biztos vagyok benne, hogy épeszű ember ezt nem akarja, nem fogadja el.
Na erről van szó...
Hogy ez a világ tele van bolondokkal.

3 megjegyzés:

  1. Van ebben egy aprócska átpalizás. Az ember a saját terheit nem rakhatja le csak a másét, amit balga fejjel magára vett.

    VálaszTörlés
  2. Nem szoktam ilyesmikről gondolkodni, de ebben a bejegyzésben elég sok igazság van! :) Főleg a "terhes" dolog tetszett.

    VálaszTörlés
  3. Nekem van egy viccem e témában.
    Lehet, hogy távoli a kapcsolat, de felfedezhető.
    Fiatal lány dörgölőzik a fiújához, és kiböki a kérdést:
    - Mondd! Meg tudnál halni értem?
    A fiú megrökönyödve otthagyja, de még visszaszól:
    - Nem. Én élni akartam érted.

    VálaszTörlés