Hazátlan bitang feat migráció

Elmúlt már pár év, mióta nem voltam szüleink sírjánál. Keresgélnem kell mindig egy kicsit. Tudom, hogy két fa közt kell felfele nézzek, de sosem tudom megjegyezni melyik két fa közt kell fel nézzek. De mindig megkapom. 
Álltam ott egy pár percet, nem valami meghitt csendben, hanem a mászástól lihegve. De attól csend volt. Leszámítva a városi zajt. Azt már nem tesszük oda. Az alapzaj, mint a szél suhogása. Körülnéztem a sírokon, látom fejlemények vannak. Még több embert temettek körénk. Mind románok. 
Lassan 15 éve költöztem el Kolozsvárról, szülővárosomból. Szétnézek, ismerek még minden épületet, de nem érzem magaménak. Rég nem érzem magaménak a várost. Azt hiszem ez az az érzés, amikor az ember hazátlan. De vajon volt e bennem valamikor hazaérzés? Vagy én vagyok ama hazátlan bitang? Ott a kilátásos sírhelynél, ahogy végignéztem a Monostor negyeden, eszembe jutottak a kis hóvirágjaim a fenyő alatt. Én ültettem a fenyőt is, a hóvirágokat is. A fenyő picike volt, ma már túlnőtt engem. A hóvirág is már fiadzott azóta. Egy kisfiútól vettem, hagymásan egy kávézóban árulta. Biztatott, hogy ültessem el, meglátom megfogan. Nem hittem neki, gondoltam kamuzik, de bevállaltam. Igaza volt. Megfogant. Ez mindig a kisfiúra fog emlékeztetni.
Nekem ezek a kerti lényeim a hazám. Nem Kolozsvár. De még Mintia sem. A csarnok sem. Hanem ezeknek a fáknak a gyökerei, élete.
Gondoltam illene valami meghittségre gondolni ott szüleim sírjánál, nem jutott több eszembe, minthogy nem hoztam legalább egy kis kapát. Pár perc alatt kivágtam volna néhány odaszáradt burjánt. Majd mikor még jövök, biztattam magam. Semmi egyéb nem jutott eszembe. De nem is lett volna mi, hisz bennem sosem haltak meg a szüleim. Nem azok a csontok vannak bennem, amik ott rohadnak, hanem ők, ahogy éltek. És ahogy öregszem egyre jutnak eszembe elfeledett részletek amiket együtt éltünk mint család.
De azért belegondoltam, hogy mi is vitt ide, mi is zajlott le körülöttem, hogy itt vagyok?
Néztem az arcokat amint a főtéren sétáltam. Nem azok az arcok már, akiket itt hagytam. Azok nincs honnan tudják, hogy végig a volt Lenin úton öreg hársfák egymásba borulása árnyékot tartott. Idegen arcok ezek mind. Idevetődött egyetemisták, akik aztán ideragadtak. Gyökeret vertek, lakást vettek, töltik a sírhelyeket. Ami magyar nem pusztult el, az elvándorolt. Van még, de egyre fogynak.
Mi ez, ha nem tömeges migráció? De mit tudunk ellene tenni? Ha tegyük fel egy világhatalom elűzi innen a nem idevalókat, lenne e elég magyar aki belakja? Na ez az. Nem lenne. Ez az igazság. És akkor nem igaz az, hogy azé a föld aki lakja? Dehogynem. Sőt, szerintem ez lenne a korrekt is. Ha olcsó munkaerőként idegent hozol, biztosíts neki jövőt. Mert ezek szerint ő a te jövőd.
Nem tudok az idemigrálókra haragudni. Betöltenek egy űrt, amit mi hagyunk. Jól érzik magukat itt. Övék a város. Az ország. Miért ne élveznék? Szép azért Kolozsvár. Hogy nagyszüleink nem láttak bennünk unokákban fantáziát, az nem ezeknek a migránsoknak a hibájuk.
Láttam az égbe magasló készülő román templomot. Gyerekként láttam milyen irdatlan gödröt ástak alapnak. Nem ideiglenes tákolmány ám. Túlvészeli ez az Armaggedont is.
Így történik, hogy nem dobban a szívem ha ereszkedem a feleki lejtőn a városnak. Mindjárt oda jár az eszem, ahol az én fáimat hagytam. Nekem már csak ott dobban valami. 
De lehet az bárhol a világon, ahol csak egy fát hóvirággal elültethetek.

1 megjegyzés:

  1. Egy embernek sokkal kisebb élettér elegendő, mint amin megél. Tyúkokat, disznókat képes felnevelni zsebkendőnyi területen nyusziluftballonnyi légtérben.
    Más kérdés, hogy nem érzi jól magát.
    Az sem, aki messziről idejön, és az sem, aki nem hívta.
    Nekem a kakasok osztják egymást, pedig együtt nőttek fel, megosztozhatnának a tyúkokon és a területen is. Nekik sem sikerül.
    Ha jobb lenne Kolozsváron magyarnak lenni, ma is az volna. Valamiért jobb volt román ésszel gondolkozni Erdélyben, mint magyarral, ha ők szaporodtak jobban.
    Eddig ennyit bírtam leszűrni a sok politikus szemszögből szóló elemzésből.
    Nekem is le kell vágnom két kakast, hogy béke legyen, és ne egymást öljék.
    Trianon elővette a kést, és nem a kakast kérdezte, melyikünk maradjon.
    Móriczot olvasom most. Szatmári parasztember élettörténetét írta meg.Nem mai lila ködös visszaemlékezés, hanem a földből élő ember tisztes gondolkodása, elszegényedése.
    Budapest és a városok felvirágozódtak, kiépültek. Csak a vidék ment tönkre.
    Túl gazdag föld volt ez egyben. Még ma is tudnak innét elvinni. Ha mást nem, emberanyagot.

    VálaszTörlés