A példakép

Jártomban keltében a neten feliratkoztam minden félére. Többek közt a magyarországi férfi klubra is. Szoktam ilyen info emilt kapni tőlük, legtöbbjüket marhaságnak tartom. Egyértelmű a politikai hovatartozásuk. Mint a kultkreatívok (kulturális kreatívok) pártatlan politikai hovatartozásuk is. A kultokról leiratkoztam, mert az se több mint egy vad szekta társaság, hiába burkolóznak ilyen kulturális, kreatív burokba. A férfi klub is ilyen túllelkesedett, valóságtól elrugaszkodott társaság. Ezek a társaságok általában egy egy személy (alapító) körül forognak, akikhez csatlakoznak vagy se a rajongók. Nem demokratikus csoportok ezek, igen meghatározott törvényekkel és behatárolt szemléletben kezelik a dolgokat. Ezért kellő távolságból figyelgetem őket, legalábbis egy darabig, amíg nem fajulnak el egyfelé.
Reggel kaptam tőlük egy ilyen tucatemilt, hogy nevezzünk meg a környezetünkben egy példaértékű embert, hogy bocsássuk szavazatra, ki legyen a szuperértékű példa. Ezeket mind marhaságoknak tartom. Viszont elgondolkodtam más szempontból.
Hogy valóban, ismerőseim közül ki az, akire felnézhetnék?
Egész nap ezen járt az agyam, Ildikóval is megbeszéltem, neki az a véleménye, hogy nincs szükség példaképre, minden ember merítsen önmagából, jobb lenne a világ tőle. Valami ilyesmire utalt. Nekem ez nem elég, vetettem ellen, mert szerettem volna valakitől eltanulni egyet s mást az életben, amiért nagy árat fizettem önképzőileg.
Kezdjem onnan, hogy szüleimet imádtam, mivel eléggé nélkülözők voltunk, emiatt a boldogságunk is olyan keresztény lelkületű volt, hogy de majd eccer csak jó lesz, ami eccer valahogy mindig késett. Míg mások vígan mentek előre. Már akkor lestem, hogy ki hogyan tudott boldogulni. És biza azok mentek előre, akik nem csak istenbe vetették hitüket, hanem egyéb fondorlatos emberi praktikák elsajátításába is. Hiába kerestem azt a mintát, ami felemelt fejjel és becsületes, kétkezi munkával kikaparta magának a nyomor plusz állapotot. A mindenkori csórók mindenkor csórok is maradtak. Ez borzalmasan bántott engem. Nem vádoltam istent, de egyértelműen tisztában voltam vele, hogy igazságtétel sem lesz ebben az életben. Az ítélet gazdagra, kövérre pont úgy jön el, mint szegényre, soványra. Ha lett volna követni való példaképem, az az lett volna, aki ebből a nyomorból valahogy tiszta képpel kilép. De nem jött ez a példakép.
Szüleim becsülettel szenvedték a csórizmust, imádtam őket, de nem lehettek példaképeim. Apámban volt is egy fajta nyomor kultusz, ami engem kifejezetten idegesített, sokat is vitatkoztunk emiatt.
Ötödik osztályban ismertem meg Kiss Lajos magyar tanárt, ki osztályfőnököm volt aztán. Ő volt az egyenesség példaképe nekem, aki viszont nyomorgott. Aztán jött Nagy István a dobos, akivel egy évet töltöttem el minden szabad időmet, amíg katonának nem mentem. Ő volt nekem a dobos példakép, de nyomorban teljesen kompatibilisek voltunk. Néha szalmakrumplit sütött a felesége gyermekeinek, noha szárazon nyeltem, azt hazudtam, hogy nem vagyok éhes. És már tudtomon kívül akkor cukros voltam, sokszor remegtem úgymond éhségemben. Nem volt ami leesett cukromat felvigye. 
Nagyjából velük kiapadt a példakép sora.
Megemlíthetném a Nyikulica bácsit, akitől bizonyos dolgokat eltanultam, de nem tudnám példaképnek nevezni, mert vagyonát a kommunizmussal harácsolta össze.
Aztán nekem az olyan példaképek nem kellettek, akik gürcöltek mint az állat reggeltől estig, hidegben, keveset ettek, hogy élére rakjanak minden garast, sorakoztatták a gyerekeket mint az orgona sípokat, nevelési eszközük a dominó effektes pofonozás volt, kenetteljes templomozások közepette, na azoktól mindig is hánytam.
Fiatalságomat azért meghatározta Jézus személyisége, sokszor elgondoltam, hogy a benne való hitem vitt engem előre minden küzdelmemben, ami ép ésszel nem volt más, mint az ildikóista önmerítés, egy képzelt személy árnyékában. Ezt is el tudom képzelni és hinni, viszont nekem tényleg sok erőt adott.
A vállalkozásaim évtizedeiben viszont nem volt semmiféle mintám. A körülmények vittek mint dióhéjat a folyó. Csak cápák ólálkodtak körülöttem és sok fogú piranhák. Pedig hogy örvendtem volna egy élethű példaképnek. Legalább tudjam, hogy igen, van útja a szarból való kimászásnak, tisztességes megoldással.
Ilyen nincs. Valamilyen más szarba bele kell mászni, hogy az előbbi szarból kimásszon az ember. Úgyhogy nem fogok példaképet megnevezni, mert nincs.

Szomorú. Mert elgondolkodtam, hogy én sem jelentek példaképet másnak. Nem is tudnám mit mondjak az Istvánoknak? Hogyan kell csinálni? Fogalmam sincs. Csúszómászónak kell lenni. Nincs más út. Ha árva, hidegtől kicsípett seggel indulsz az életbe, nincs becsületes kiút a nyomorból. Illetve van, elmész Angliába, beállsz mosogatni, elfogadsz egy ágyat valahol, és addig addig mosogatsz, amíg egy jobb albérletbe mehetsz és így tovább a következő huszonharminc év. Ha ezt következetesen műveled, talán van esélyed, hogy valamikor jobb lesz neked. De hogy te itthon valamihez kezdjél, egy vállalkozásba, amit csóré seggel elkezdesz és felemelt fejjel meg tudsz felelni a piacnak, az államnak, a társadalomnak, hogy emellett legyen egy kiegyensúlyozott családi életed, szerintem kizárt. Ha valaki nekem bebizonyítja ellenkezőjét, felveszem a példaképek listájára és jelöltetem.

4 megjegyzés:

  1. Lehet, hogy 20-30 év alatt megszednéd magad a mosogatók országában, de lelkileg /emberileg / szellemileg / barátilag sokkal többet ad K-Európa mint a Nyugat. Lehet, hogy Kelet néha "negatívat" ad, de ellensúlyozza sok "pozitív" élménnyel; a fentiekből Nyugat nem ad semmit... ott nem élnek csak vannak.

    Mondja mindezt egy másik csóré-seggű, aki 3 évig kint élt Svédországban, jól keresett, aztán visszajött. Nem bántam meg: se azt, hogy kimentem, de még kevésbé azt, hogy visszajöttem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezen gondolkodtam ma, hogy talán a példakép értékelésünkkel is baj van, mert miért pont az anyagilag sikeres ember legyen a példakép, és miért ne az, aki a szarban is egyenesen tud megállni?

      Törlés
  2. Elfelejted a virtuális világot. Odakinn a nagyvilágban, ha nincs igényed a nemzeti hovatartozásra és nem fontos az anyanyelved, akkor a kényelem és a számítógép behozza a nagy semmit, amit itthon is élhetsz. Legfeljebb más sebességgel.
    A valódi élmények pedig kikényszerithetők máshol is. Más kérdés, hogy milyen áron, és mekkora szerencsével.
    No, nem a mi korosztályunknak. Nekünk már elment ez a vonat.
    Apám jut eszembe sokszor, hogy 1968-ban kijutott az NSZK-ba, és volt vagy 25 éve könnyeden. Utána pedig néhány keserves. Majdnem én is kinn maradtam. Valami megóvott tőle. Nem bánom, hogy hazajöttem, de azt sem, hogy láttam a boldog nyugatot is. A boldogság pedig annyira nem a pénz és gazdagság függvénye, csupán egy tényező ami nehezíti vagy megkönnyiti.

    VálaszTörlés