Férfivilág, de előbb munka és hit

Mindig akad egy enyhítő körülmény. Már amikor akad.

De most nekem jól jött.

Nem kaptak padlót a bizsu boltba, Kolozsvárra, így nem mehetek szombaton szerelni a semmit. Mert a munka még csak: „in progress” állapotban vala.

Én is, az örök marha szamaritánus, ajánlottam, hogy veszek egy csomag rétegelt tölgyfa szalagparkettát, hogy lássam, le lehet e csiszolni róla a lakkot és lefestve magentával bírja e a strapát „trafic intens”. (Nem is tudom, ide kérdőjel jön? Jó lett volna valamikor kis nyelvtant is elsajátítani, nemcsak álmodozást...)

Nem lehet lecsiszolni. Az nem lakk rajta, hanem valami mocsok műanyag. Mondjuk ez lehet reklám is a padlónak, lám milyen kemény rajta a védőréteg. Viszont ha műanyag réteg az utolsó réteg, akkor ugyanolyan hideg lesz mint bármilyen laminált anyag. Mert ez a lényeg a fánál, hogy ne legyen lakkozva. A lakkozott fa nem él többé. Kihűl.

Ki lehet próbálni egy házban, kézzel is érezhető, ahogy egy lakkozott fa sokkal hidegebb, mint egy lakkozatlan fa. A natúr fának szoba hőmérsékletű a tapintása, míg a lakkozott, festett fa hideg.

Az úgymond felület kezelés egy mánia lett, hogy védjék a fát. Viszont a fát azért választjuk, hogy védjen minket. Lefestve már nem véd minket. A hiúság nagyobb bennünk, mint a védelmünk igénye. Hadd ne színeződjön, ne kopjon a felület, mert hogy néz az ki? Igenám, de ha nem UV védelmű a fa, akkor időben a lakk alatt is elszíneződik. S akkor minden ok megvan a tartós depresszióra.

Végül gondoltam egyet és átengedtem a vastagságoló gyalun a parkettát, ami szépen le is gyalult egy milliméternyit a vastagságból, azaz a műanyag kezelést eltávolította. Le is festettem kétszer és látám, hogy a móccer igen jó. Csak mielőtt átadtam vokna öröm ujjongásomat, gondoltam lehúzom a többit is, összesen hat parkett lemez van egy csomagban, lássam, mit szól, ha többet kell lehúzzak, mert legalább húsz doboznyiról lenne szó az egészhez. Hát lőn csodálkozás, nem hiába volt egy sejtelmem, hisz olyan furán szólt a gép, mikor átnyomtam az elsőt. A harmadikat már nem gyalulta és fulladt le a gép. Nézem a késeket, elkoptak. Direkt kifent késeket tettem erre a műveletre, hogy a felület egyenletes legyen. Nahát, akkor ez a mocsok műanyag ki tudja miféle anyag, ha így tönkreverte a késeimet.

Fel is hívtam Ildikót és újságoltam, hogy a móccer nem jó, más parketta után kell nézzenek. De hogy magenta nincs sehol e kerek világon, úgy, hogy az a rövid lejáratú jövőképben meg is jelenjen. Na de a keresés az ő megélhetése, így vissza tudtam térni az én befőtteseimhez.

Az igaz, hogy nem volt olcsó ezt a csomagot megvenni és elszarni egy fél napot vele. De hát így volt ez a plexivel is. Hogy be voltak indulva az elején, hogy a plexi az isten. Vettem egy méteres plexit, hallám, mivel eszik, óh én bunkó asztalos. Hát teljesen ledöbbentem, hogy mire ugrálnak ezzel a szánalmas anyaggal? El is vittem, Zoli nézegette, fogdosta és a hozzá szokásos pragmatizmussal kérdezte, hogy ez mitől ötször drágább az üvegnél? Mondtam neki, azt hittem, ezt te mondod meg nekem.

Plexi elvetve, maradunk az üvegnél. Viszont most nekem van plexim is és cuki tölgyfa parkett szalagom. A kettő egybevéve, leszámítva egy teljes napi munkát, a görögnél ehetnék a fiammal egy kerek hétig. Olliknklúziv csirkés menüt.

Pofázhatnék, de Ludas Matyi óta tudom, hogy vannak más módszerek is az igazság kiverésére.

Egy nagyobb munkánál szükségszerűen számolni kell felléphető komplikációkkal, ezért muszáj, az anyagra kis százalékot rászámolni mindig. Ezt tisztáztam is Zolival, hozzá híven, gálánsan bele is ment, nem kommentált. Ilyenkor én is tudok úriember lenni.

Egy úriember társadalomban az emberek urak kell, hogy legyenek. Ennyi.

Hiszem, hogy nem hiszek.

A fiam mesélte, hogy az iskolában szó került pogányságára. Egy két tanár ki van akadva, hogy miféle geci szülei lehetnek egy gyereknek, akik nem kereszteltetik meg azt? Az egyik osztálytársa már elő is hozakodott, hogy a szülők eltiltják a gyermeküket a megváltás művétől. Erre röhögtünk egyet (láss csudát, éppen a görögnél ettünk olinklusz csirkemenüt), hogy na ni te ni, megszólaltak az iliberális liberalisták.

Tartottam a fiamnak egy félórás dísz szertartást a hitetlenségemről, hogy miképpen sikerült a keresztény kultúrájú európai társadalomnak kiverni belőlem azt az istenhitet, amiben állítólag hisz. Mondtam, hogy nem zárkózom el, hogy létezhet Isten, de az az isten, akiről a kereszténység beszél, olyan nincs. Hogy ezt nem hiszem, azt hiszem. Viszont a tanárok, akiket már látok is magam előtt gyermekként, amint predestináltak egy vallásra, hogy abban felnőve és gyűjtvén a piros pontokat a mellükre tűzve, ők nem hisznek abban amiben hisznek. Mert ha hinnének, akkor hinnének Isten hatalmában és életükre nézve Jézus garancia lenne, de sajnos nem úgy élnek, mintha Jézus lenne is valami az életükben.

Hogy a kereszténység érintette az európai kultúrát, az nem kétséges, de hogy az európai életformának vajmi köze lenne Istenhez, Jézushoz, azt erősen kétlem. Az egész egy vidám vasárnapos hókusz pókusz.

És természetesen ebbe a félórába kötelességemnek tartottam a fiamnak elmondani az én Krisztus képemet és tudattam vele, amit sosem titkoltam előle, hogy bármikor, bármilyen valláshoz elkötelezheti magát, ha úgy érzi, hogy szüksége van rá.

Záró fejezetként, hogy az ebéddel összekötött vallásórának legyen egy tanulsága, megfogalmaztuk, hogy ha sehogy, de sehogy nem tudják elviselni, hogy egy szabad gondolkodó, keresőként él a világban, mondja azt, hogy a szüleim baptisták voltak és ott a felnőtt keresztség a praktikum. És ezzel botrány elzárva. Megnyugodhat a világ, te is tartozol egy rendhez. Mert a Világ csak rendben működhet.

Az én sajátos meglátásom az, hogy előbb-utóbb mindenki találkozik Jézussal, mint ahogy a Beatles „Let it be” számával is előbb-utóbb mindenki találkozik. A Világnak megvan a kiforrt Krisztus képe. Jó, ha a fiamnak lesz egy másik képe is Jézusról.

Egyik nap hallom a Patricia Kaas -féle „Man's world” interpretációját. Régről hallom ezt a számot, de csak most tűnt fel nekem ez a feminista tonalitása. Ez a borzasztó férfi uralta világ!

(Van bennem azért némi fenntartás ezzel a rémes férfi uralommal, egy pár disznó tróger miatt nem kéne az összes férfit kiűzni a világból, mint ahogy sem minden nő kurva..)

Az első impulzusom az volt, hogy átírom a dalt egy laza populáris keringőre, mint valami szatíra. Válasz Patricia Kaas tragikus hangnemére. Mindig is éreztem, hogy ez a szám el van baszva, valami nincs a helyén.

Keresve a „midi” formátumát a neten, felfedeztem, hogy szerzője egy „James Brown”, fekete énekes. És a dalt akkor szerezte, amikor Patricia még csak óvodás lehetett, ha nem pólyás. És meghallgatva Brown éneklésében, a szöveg teljesen átértékelődik, és ebben a tónusban helyre kerül minden.

Íme a szöveg valamelyes fordítása:

„Ez a férfiak világa.
Semmit sem érne, egy nő vagy egy lány nélkül.
Amint látod,

A férfi alkotta meg a kocsikat, hogy szállítsanak minket az úton,
A férfi csinálta a vonatokat, hogy vigye helyettünk a súlyokat,
A férfi találta fel a villanyt, hogy kivezessen minket a sötétségből,
A férfi építette a hajót, ahogy Noé a bárkát.
A férfi gondját viseli a kislányoknak és a kisfiúknak,
Boldoggá teszi őket azzal, hogy játékokat készít nekik,
És miután már mindent megcsinált, mindent, ami kitellett tőle
A férfi megteremtette a pénzt, hogy vásárolhasson mástól.
Eltéved az élet sűrűjében,
Elemészti a keserűség.”

Ha ezt egy nő énekli, és megfelelő sértett hangnemben, egyértelműen kiugrik belőle, hogy bezzeg a Nőnek szenvedni kell ebben a borzalmas „Manmade” világba.

Viszont ha férfi énekli (és szerintem ez férfinek íródott), egyértelműen kijön a férfi mindenkori dilemmája, hogy rendben van haladás, biztonság, kényelem, viszont Nő nélkül nem lehet élni.

Ez egy szerelmes dal for „God' sake!” Egy olyan férfi részéről, aki emészti magát és nem akar vegyülni a tömegben.

De kérdem én, csak úgy csendben, a haladást ki a jó (sűrű káromkodás kihagyva)... -ba hajtja örökké a férfiben? Hát egyértelműen a NŐ! Nemde az a szójárása a nőknek, hogy ha a férfire hagynák a világot, még ma is barlangban lakna az ember?

Szóval.

Miközben rendezgettem, átfogalmaztam a ritmust, a kesergő bluesből átvittem a keringőbe, megszerettem a dalt. Elkezdtem élvezni, és lemondtam a szatirikus megközelítésről, mert élt bennem immár James Brown, nem Patricia Kaas.

Az talán furcsának hatna, hogy dobcentrikusként egyszerű dob játszmákat írok a feldolgozásaimnak, és nem dübörög minden szét. Utálom a mindenféle csapkodásokat. Szeretem a rendezett dolgokat.

Megalkottam egy bicegő keringő ritmusképletet, imádom, ahogy a lábcin ugrik egyet és néha nyitva lezár egy részt. Azért ott van a pajkos mosoly a szerkezetben, a cammogó, döngő koncert nagydob. Aztán az aggódó elektromos zongora vokál, a második felében a kesergő néma trombitával diskurál. A végén pedig az elmaradhatatlan szintétikus momentum, ami mondhatni kézjegye minden feldolgozásomnak.

Hát igen. Valamikor úgy képzeltem el, hogy ilyen mixes társaságban milyen jól elszórakozunk majd elemezve egymás mixeit és megoldásait. De ez a mixes társaság egy búval baszott, bezárkózott világ, ahol az egoizmus követi a világtrendet, és csak az jó amit Ő mixelt ki, minden más szar. De miért szar? Mert nem azt a nemtommilyen pluginnal keverte ki a kicket úgy, hogy leszedje az első ütemben a fejedet.

Amennyi fantáziátlan zenei megoldást találtam az úgynevezett Mixes világban, talán sehol máshol nincs annyi szánalmas megoldás.

És legalább nekem van egy erős mentségem: nem értek a zenéhez...

Decens fülhallgatóval még élvezhető is: