Birs alma

http://www.fruits.hostzi.com/index_elemei/Hazai.htm
Jött egy régi megrendelőm, lakás felújításokkal foglalkozik. Hozzám szokott jönni, ha különböző méretű lécek, kiegészítők kellenek, ajtó vagy ablak tokokhoz. Szó szót hozott, hogy segít az autó műszaki vizsgáztatásában, segítsem ki őt is, van két ajtó, elég szarul van megoldva a tokozat kiegészítése, más lenne, ha személyesen csinálnám meg. Benne vagyok, mondtam. El is vitt aztán másnap, három óra alatt elvégeztem a dolgom, délután meg elrendeztük a műszakit. Kéz kezet mosott. Mikor elváltunk, adott vagy tíz jó nagy birs almát. Azt mondta egy néni adta, mindig szoktak adni neki mindenfélét, mert főállásban buszozik, van egy kis busza, bevállalt napi három falusi utat.
Ezen elgondolkodtam, hogy valószínű a néni már mindenkinek adott a rengeteg birs almájából, gondolván, hogy ne menjen kárba. Inkább elosztogatja. De egyébként is, a románoknál eléggé elterjedt szokás, hogy mind adogatnak egymásnak. Mikor egyszerű román embereknek dolgoztam, otthon a lakásukban szereltem valamit, minimum kávét és szendvicset készítettek. És vérig sértés lett volna nem elfogadni. Olyan is volt, hogy jött egy néni tanácsért és hozott tojást. Furcsa volt nekem, nem értettem a lényeget. Minek hoz nekem ingyen tojást? Mondjuk azt el tudom képzelni, hogy annyit mind adogatnak egymásnak ezt azt, hogy egy szabályos árú csere forgalom jön létre, és igyekeznek megszabadulni attól, ami plusz. És bizonyára így épül a kisember kapcsolat rendszere. Azt észrevettem, hogy egy faluban mindenki mindenkit ismer. Egyszer rá voltam szorulva egy fuvarra, volt egy öreg, aki szokott vinni embereket, olcsón ide oda. Ez az öreg aztán ideadta a telefon számát, ha baj van, hívhatom nyugodtan. És biza jól fogott néha a segítsége. Már az első alkalommal olyan hangulatban történt a megismerkedés, hogy mindketten tudtuk, még szükségünk lehet egymásra. Ahányszor találkozunk az úton az autónkkal, integetünk egymásnak. Egyszer ez az öreg eljött hozzám, és hozott egy ajtó kilincset az autómhoz. Hogy sosem tudom mikor lesz rá szükségem. Nem akart elfogadni érte semmit. Nem azért hozta. Mikor meglátta, rögtön én jutottam eszébe, mondta. Kis apróságok, figyelmességek, amik összetartják a nagy egészet. Persze ennek megvan az a része is, hogy néha megkérnek erre, arra. De mindig olyant kérnek, ami nekem sem kerül pénzbe.
Az este megvillant az agyamban egy olyan gondolat, hogy úgy vagyunk mi magyarok a szórványban, mint ahogy megszállt emberek régmúlt vitézi rangokat elevenítenek fel. Amik voltak, vagy sem. Lassan egy képzelet világban fogunk élni, ahol a magyarságunkat szeszben fogjuk csodálni, mert a mindennapi élet nem kedvez magyarságunknak. És persze mi sem teszünk többet érte, mint a gyerekek iskoláztatása, templomozása, szóval az egész magyarságunk egy ilyen elvont kulturális szinten van konzerválva, nem osztogatunk egymásnak birs almákat, ajtó kilincseket, mert nem akarunk függni egymástól, tartózni egymásnak még egy fogpiszkálóval sem.
Befagytunk. Mikor? Hogyan? Ilyenek vagyunk? Lehet ezen változtatni?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése