A czédula


2005 november 15.
Aláírtuk a szerződést.
Hivatalosan a miénk a csarnok.
Egy darab papírt írtunk alá, ami a családunk nyugalmát jelenti. Sok hónap idegesség, bizonytalanság és félelem után, Isten segítségével meglett a szerződés. Nincs is ebben semmi rendkívüli, szerződések íródnak a világon.
A mi szerződésünk mégis más.

Tizennégy éve annak, hogy összekeltünk. A szónak a szoros értelmében, semmink sem volt. Hitelbe vettem meg a karika gyűrűket, az enyémet aztán eladtam, mert nem volt mit ennünk. Fizetésem egyharmada lakbérletre ment el. Később az ingatlanpiac felemelkedése a lakbéreket is felemelte, annyira, hogy egy fizetés alig volt elég. Ha le akarnám írni, hogy mennyi helyen laktunk, talán nehéz lenne időben és térben helyesen felsorakoztatni. Kolozsváron laktunk a monostoron egy garzonban az erdő alatt, azt ígérték, hogy ülhetünk, amíg a gyerekük megnő. Aztán pár hónap múlva kiraktak, hogy eladják. Lejjebb költöztünk, ugyancsak a monostoron a Big üzlet mellé a tizedik emeletre. Nem emlékszem mennyit ültünk ott. Ha emlékezetem nem csal, csak egy pár hónapot. Ez volt az a pont, amikor elhagytam az állami munkahelyemet és beálltam egy központi üzletbe éjjeli árusnak. Közben apámmal kiváltottuk a családi iparengedélyt, arra gondolván, hogy fából készült ajándéktárgyakat fogunk készíteni eladásra, és üzletekbe fogjuk betenni. Akkoriban nyitotta meg a katolikus egyház a Szent Mihály Kft kegytárgy üzletét, ahova beadtunk a termékeinkből, és szépen menegetett, nagy volt az örömünk, azt hittük, hogy beléptünk a show bizniszbe. De rá két hónapra bezárták az üzletet azon a címen, hogy nem rentábilis, mivel én a szomszédos üzletben dolgoztam, ami ugyancsak az ő üzletük volt, beleláttam a dolgok mögé, bérbe adták egy arabnak a helyiséget, azzal a feltétellel, hogy az egyház is nyit egy sarkot, amíg a készlete tart. Erre Ali baba megvette az összes vallásos könyvet, kegytárgyat és egy pincébe vitte az egészet. Tudom, mert én is cipeltem. Szerintem Allah megáldotta Ali babát és családját e sok keresztény irodalom megsemmisítéséért. Az új bérlőnek is dolgoztam, éjjeli árusból nappalira tettek az elektronikai osztályra, onnan is elő akartak léptetni, amikor beadtam a lemondásomat. Elmentem egy elektronikai céghez, de ott sem bírtam sokáig, pár hónap után lemondtam. Ekkor laktunk a Kálvária környékén egy szar garzonban, tudom, hogy hideg volt, nem volt fűtés, és egy marha román volt alattunk, aki egész nap mánélé zenét döngetett hangosan. Kész tortúra volt számunkra. De nem sokáig kellett bírjuk ezt sem, el kellett menjünk, mert a tulaj másnak adta ki, drágábban. Hiába akartunk többet fizetni, nem fogadták el. Igaz akkor nagyon le voltunk robbanva, mert akkoriban döntöttem el, hogy saját lábra fogok állni, egy hónapig abból éltem, hogy kazettatartókat készítettem plakázsból és az ócskapiacon árultam őket. Már akkor felfigyeltem arra, hogy ha a termék szépen ki van állítva, forgalmas helyen, az eladási lehetőségek jelentősen megnőnek. És ahhoz, hogy egy x terméket jól eladjál, az y termék, amelyik sokkal kisebb, drágább kell legyen, így a vevő azt hiszi, hogy jól jár, ha a nagyot megveszi olcsóbban. A drágább csak kamu volt, a mézesmadzag. Felfigyeltem erre a jelenségre. Emlékszem, hogy valamikor, amikor kártyáztunk, letettem az utolsó hetest és pirosat kértem, erre a másik is letett egy hetest és azt mondta, hogy tököt kér, és láss csudát, tököm volt, nem pirosom. Kamuztam. Persze ezek csirke ügyek, mégsem szorult belém semmilyen rafinéria, noha eszem megvolt hozzá, de valahogy sosem jött össze. Elmentem egy fenesi asztalosműhelybe, egy szélhámos kocsmás vett egy kombinált gépet, és ahol a diszkókat tartotta egy asztalosműhelyt akart nyitni. Ott kezdtem el az asztalosságot.
Meghalt nagymamám, eltemettük. Beköltöztünk a lakásába, ami állami tulajdonú volt. Nem akarták nekünk adni, egy román családnak adták, pár hónapot laktunk ott is. A magyar virtus áldozataivá váltunk. Hiába mondta apám anyjának, hogy csináljunk valamit a lakással, mert ha ő meghal, az állam elveszi és kár érte. Ahol a szüleimmel laktunk a Mehedinti utcában volt egy szomszéd, aki elcserélte volna háromszobás lakását két egyszobásra, a nagymamáméra és a húgának is volt egy ugyancsak egyszobása, mindketten öregek, betegek és egyedül. Felajánlottuk, hogy költözzenek össze, ott lennének mellettünk, vigyázunk rájuk és így megmentjük a két lakást, mert a tömbházi lakást megvehettük volna az államtól, és a két gyermek sorsa meg lesz oldva: a testvéremé és az enyém. Nem és nem. Elúszott mindkét lakás, nem is éltek sokat azután. Ennyit a magyar családról. Szüleim mindig az összetartásra buzdítottak. Noha nehezen fértünk meg egy lakásban az egészen, mert eljött volt az idő, amikor a lakbéreket nem bírtuk, és összeköltöztünk, de erről majd később, amit írni akarok az az, hogy mindkét szülőm hazaköltözésekor otthon voltunk. Testvérem is ott volt. Egységben voltunk, amikor a fordulatok történtek. Szolidan viseltük a helyzeteket, a lakást is testvériesen elosztottuk, semmilyen nézeteltérés nem volt köztünk. Ma is több száz kilométeres távolságban élve, hetente többször beszélünk telefonon. És ezt a szüleinknek köszönhetjük, akik a tragédialáncnak véget vetettek. Isten, család és az otthon. Erre tanítottak.
Mielőtt kiköltöztünk a nagymama lakásából elmentem egy nagyobb asztalosműhelybe dolgozni, ahol már jobban fizettek. A Grigoreszku negyedben kibéreltünk egy kétszobás lakást. Sokba került, de kényelmes volt. Közben meg akartunk venni egy kis házat a sörgyár mellett, bele is költöztünk, de végül a tulajjal nem egyeztünk ki, onnan is menni kellett. A Terápia gyógyszergyár mellé költöztünk egy munkásszállóba. Iszonyúan szar volt. Akkor álltam be egy pasihoz dolgozni, aki végül is intézte nekünk a szobát. Nem ment a dolog vele sem, túl nagyra célzott a lehetőségeihez mérten és engem is vitt volna magával, de nem bírtam követni. Pár hónapra újra a Monostorra költöztünk, nem bírtuk a bért. A Kerek dombra költöztünk egy szar házba, ahol már társként a tulajjal vittük az asztalosműhelyt. Olyan helyzetekben éltünk, hogy egy költőnek aranybánya lett volna, a költészet lelke ott bolyongott körülöttünk. A nyomor, pénztelenség és kilátástalanság. Közben Adina befejezte a gyógyszerészeti egyetemet és felvették a Kamill gyógyszertárba, ahol aztán kilenc évet, két éves megszakítással dolgozott. Egy biztos jövedelem lett a családba, rögtön el is kezdtünk asztalos gépeket, szerszámokat venni.
Jött Magyarigen, egy kis falú Gyulafehérvár mellett, ahol két évet töltöttünk. Ott jó volt, de sajnos nem volt semmi a miénk, igazán hosszútávú kilátás nem adódott, legfeljebb az, hogy a pap szolgái legyünk, amíg élünk. Kényelmes volt életünk, de már belénk égett annak a vágya, hogy legyen saját kulipintyónk. Visszamentünk Kolozsvárra, szüleim lakásába szorítottunk helyet. Akkor vittem el Nyikulicához a gépeket és ott dolgoztam, valamennyi bért is fizettem. Adina meg visszament a Kamillhoz. Nehéz volt.
Katonán nem laktunk, megvettünk hárman egy lerobbant kúriát, ma már tisztán látom, hogy olyan álom volt ez, mint a világbéke, vagy az ózonréteg visszaállítása. Nem valósult meg.
Persze teltek az évek, zajlódtak az események, talán regény is lehet belőle, de valahogy nincs hozzá idegem. Türelmem a végére ért, állandóan ideges voltam.
Aztán jött Déva. Reméltem, hogy Csaba más értékrendet állított fel és talán megkapjuk a helyünket. Három éves kemény munka után megvehettük a csarnokot részletre az alapítványtól. Az elején bíztam a korrektségben, a tisztaságban, de sajnos új érvágásokat kellett megnyitnom, és újra pirost kértem, amikor letettem az utolsó hetesemet.
Azt mondtam, amit hallani akartak, csakhogy meglegyen a szerződés. Mert nem viseltem volna el még egy veszteséget. Isten velünk volt, csak ennyit mondhatok. Meglett a szerződés, a miénk a csarnok. Van a világon egy biztos pontunk, ahol letehetjük az alapokat, noha felváltottam az életemet, nem hiszem, hogy még negyven évet élni fogok, de nyugodtabb vagyok, hogy fiamnak, van mihez nyúljon, ha eljön az ideje. Vagy folytatni fogja amit elkezdtem, vagy eladja az egészet és másba kezd, de van mihez nyúlni.

Ha visszagondolok azokra a megaláztatásokra, amiket el kellett viselnünk a tulajdon kérdések miatt, most csak hálával van tele szívem, hogy Isten nem hagyott minket a végsőkig elkeseredni, megadta nekünk a földi szabadságot, ami az örökkévalóságban ugyan semmi, de a mi emberi életünkben a minden. A rabszolgaság alól ment fel minket ez a szerződés, ezentúl van választási lehetőség, mondhatom azt, hogy nem, uraim ez nekem nem felel meg, sajnálom. Mert amíg az embernek nincs menhelye, addig a vadak űzhetik, sebezhetik. De ha van egy falnyi óvóhely és egy fedél, a lovat nyergelve és a puskaport szárazon lehet tartani. Immár nem vagyunk földönfutók. Emberi viszonylatban szabadok vagyunk. Ha a kereszténység intézményei nem tudtak megvédeni minket, csak a hasznot akarták rólunk, a Belzebub fiai e szerződés által megvédenek minket a keresztények keresztes hadjárataitól.

Szüleim albérletbe kezdték, átélték a kommunizmus terrorját, hagytak nekünk egy tömbház lakást, amit testvéremmel elosztottunk, ő vett magának Udvarhelyen egy szép lakást, mi megvettük a csarnokot (igaz részletre, de mindezt az örökség rám eső részével tudtam elérni, viszont a szerződés egyértelműen nekünk ítéli a csarnokot). A családunk kamatozta az örökséget, véget vetett a magyar tragédiának, ahol a szülők megtagadták gyermekeiket. Ez az igazi örökség, hogy szeressük egymást és ez Isten akarata, hogy ne tagadjuk meg egymást. Soha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése