Ezerízig

„Erdély, Erdély, Erdély szólít,
Remény csak bennünk van.
Csókold meg szüleid és testvéreid,
És aztán menjünk a háborúba.”

Énekeltette velünk a szerdzsent. Be volt rúgva. Volt vele még két öreg baka. Ők is hulla részegek voltak. A vonatfülkében sötét és rettenetesen hideg volt. Három öreg és három egyhónapos „bibán” katona voltunk egy fülkében. Azzal szórakoztak rajtunk, három magyarral, hogy hazafias katonadalokat énekeltettek velünk románul. Mit tehettünk volna, három beijedt srác, éhesen, megfázva? Ittunk a rémesen rossz szilvapálinkából és énekeltünk. Igaz, ehhez némi fenyegetés is hozzájárult. Mert az elején próbáltuk elviccelni az éneklést, de kiderült, hogy a két moldvainak és az oltyán szerdzsentnek az Isten nem osztott humor érzéket. Vadak és bunkók voltak mint valami bikák. De nem a tehén szagtól, egyszerűen így születtek. Felzabálták minden kajánkat, lemondtak bozgornak, tűrtünk, mert nem volt más választásunk. Mert a többi fülkék is tele voltak ilyen vadakkal. Nem volt alkalmunk beszélgetni egymás közt, ezek a ronda állatok a sok pálinkától sem tudtak elaludni. Pedig nagyon unalmasan zötyögött a vonat Botosánitól Vulkán város felé. Egy hónap katonaság, rögtön eskütétel után beosztottak a bányába minket, akik a múltunk miatt a nemzeti munkálatok igazgatása alá kerültünk. Nem tudtunk egymás múltjáról. Nem is igazán értettük mit jelent az, amiben voltunk? Vittek. Számoltuk a napokat, az órákat. Mennyi telt el? Mennyi maradt? Eltelt 30 nap! Nincs már csak 480! Milyen lesz a bányában? Merre van Vulkán? Közben hangosan énekeltünk. Aztán nem tetszett nekik ahogy énekeltünk. Külön mindenik el kellett énekelje, hogy lássák, ki nem énekel jól? Sosem hittem magamról, hogy olyan hamar megtanulok egy román szöveget és olyan jól el is tudom énekelni. Az egyik székely srácnak volt nagyon nehéz, mert nem tudott románul. Szerintem bánta ő keservesen, hogy nem tanult meg valahonnan románul. Hajnal felé elfáradtak az öregek és kidobtak a fülkéből, hogy el tudjanak nyújtózni. A folyosókon mind kint voltunk az újoncok. Csak bámultunk a sötétbe kifele. Fáztunk. A szó belénk volt ragadva. Éhesen és elcsigázva befele sírtunk. Aki nem bírta, nekidőlt a falnak és állva próbált aludni. Másodpercekre elalszik így az ember. Ha nagyon kimerült, állva is elalszik. Aztán a hidegrázás felébreszt és hallgatod az unalmas, semmi jót nem ígérő zötyögést. Kínomban hallgattam a kattanásokat, amint a szerelvények vaskerekei átmennek egyik vasútról a másikra. Ritmikusan kattogtak. Tádám-tádám. Tádám-tádám. Elképzeltem magamban, amint egy dobszerkónál ülök és én csinálom ezt a ritmust. Órákig álmodoztam. Ha egy kattanás nem volt éppen a ritmusban, képzeletben kijavítottam. Addig doboltam, amíg már majdnem én kattogtattam a kerekeket. Eggyé váltam a sínekkel, kerekekkel és képzeletbeli dobjaimmal én irányítottam a vonatot. Fogalmunk sem volt, hol vagyunk? Mennyit kell még menjünk? Az volt az érzésünk már sosem lesz reggel. Csak csendben szenvedtünk, nehogy felébresszük fenevad feletteseinket, mert a katonadalokat egy életre megutáltuk. Nem akarunk sem vitézek, sem hősök lenni. Nem akarunk hazát menteni. Otthon lenni, a meleg ágyban. A család mellett. Egy meleg teát inni. Citrommal. És Jókait olvasni. Szívem mélyéből megutáltam az oltyánokat és a moldvai románokat. Náluk vadabb és embertelenebb ember nem létezhet a világon. Kolozsváron, románok akiket ismertem, nem voltak ilyenek. Messze nem voltak ilyen vadak. El voltunk keseredve mi magyar katonák, hogy ezt is megértük. Ebben a helyzetben felismertük a további ismeretlen veszélylehetőségeit. Egyikünk sem tudott, nem mert szebb jövő elé nézni. Csak lődörögtünk, ahogy a vonat rázkódott a régi, rossz vasúton és vártuk a semmit.
Reggel felé Petrozsényben átszálltunk egy tehervonatra. Lassan, lépésben zötyögött a szerelvény. Dél felé megláttuk a táblát:

Vulcan.

1 megjegyzés: