Piros krisztmesz

Amíg el vagyunk itt foglalva a részletekkel, hogy milyen színű legyen a csempe a majdani drapériához, hogy a padló találkozása a csempével egy szinten legyen és a plafon sarkán ne látszódjon, hogy egyenetlen, hogy az esztergált lábon a véső nyoma teljesen kicsiszolódjon, addig ez a fukar Isten lopkodja közülünk szeretteinket.
Valami marha elképzelés szerint, nekünk örök életünk van és még sokmindenre rá fogunk érni.
Ki gondolta volna, hogy ott azon a nyamvadt tóparton, az a pár perces beszélgetés, miközben néztük az úszkáló kacsákat, hogy milyen figurák, hogy az lesz az egyetlen örökség Tőle, az embertől?
Konokabb és szebb hitet emberben ritkán találni, mint benne.
Hajlandó lett volna fél kézzel istent és másik kezével az embert megragadni, de az ember túlságosan elfoglalt volt. Így maradt az Istennel. Pirosról szólva.

Az életnek sok furcsa vetülete van. Az egyik az, hogy lassan szégyenkezem amiatt, hogy még élek. Lelkem nyugalmának szerencséjére írhatom, hogy sosem kellett szociális segítséget igényelnem a közösből, igaz nem sokkal járultam hozzá, de a vakbél műtéten kívül nem kerültem semmibe az államnak. Mégis ott űzött ahol csak tudott. Nem is ez fáj, hanem az, hogy nálamnál fiatalabbak halnak meg. Itt vagyok nagy állat, alkatom szerint minden betegségre alkalmas, és még mindig élek bazmeg. Pedig isten tanúja füstös lelkemnek, hogy nem is ragaszkodom annyira az élethez. Az a fatalista fajta vagyok, hogy ha hívnak, megyek szó nélkül.
Meg tudom érteni azokat, akik belefáradtak az életbe. És azt hiszik, remélik, odaát majd jobb lesz. Sosem tettem fel úgy a kérdést, hogy minek vesz el isten egyik kezével és a másikkal ad, de mostanában igen megkérdőjelezem ezt. Ki az aki alkot reggel és este szétveri amit alkot? Miféle “better world”-ra gyúr ez az isten, ha a legbetterebb embereket sajnálja el a worldtól? Hogy van az, hogy isten nevében történik ma minden, és pont az istenes emberek vannak irtva? Mi a szöszt nem értek én?
Sokszor keresek egy csavart, tudom, hogy valahol van, de a sok -bár rendezett- kacatban nem találom és fogalmam sincs hol keressem. Vettem négy görgőt, mert a megrendelt tolóajtós rendszer nem jön el időben, egy hónapja mind jön. Vettem egy villany vezető fém sínt, mert annak van egy visszahajtása, amin egy görgő simán tud gördülni. Igaz, flexel hosszába el kell vágnom. Végül a görgők nem jók, kiugorhatnak a visszahajtásból. Kerestem a függőónt, ami egy spárgára van kötve, hogy majd határozzam meg a függő ajtó függőlegesét, de nem találtam sehol. Magam előtt látom, kicsit meszes, a spárga sárga. De nem tudom hova tettem el jól. Keresve az ónt, találtam négy másik görgőt, ami viszont jó. Direkt egy átlátszó flakonba tettem a görgőket, hogy lássam. És így tovább.
És akkor nem értem, minek gyűjtöm a sok szart? Végül egy anyát kötök meg cérnával, az is jó lesz a függőséget megjelölni.
Mert mi is a tovább élésnek a lényege?
A gyerek, hiába főzünk, csak csipeget, végül minden levest én pusztítok el nyolcadnapon is. A párom aszondja, ha csak ő lenne, nem is főzne, de miattunk. Nekem meg aztán tök mindegy mit eszek. Akkor ezek szerint kinek főzünk? Egy család imázsnak? Holott mindhárman három fele szaladunk, és három fele böfögünk. Mi a francnak a nagy ház? A műhely?
Amikor még Piros erőben volt, és akaratos, vasfejű, mint a székely lányok általában, a második forgácstáborban, ott kezdtem rájönni, hogy valami nem stimmel azzal az elképzelésemmel, hogy asztalos tudományom ér valamit és érdemes azt átadni bárkinek is. Piros az isten felől közelítette meg az életet, én pedig a földhöz ragadt állapotomból. Piros korán kelt, hogy tudjon imádkozni, én is korán, hogy többet tudjak dolgozni. Istennel úgyis tudtam perlekedni, hogy dolgozom. Nem értem, hogy istennek miért van szüksége külön audienciákra? Mintha valóban ráérne mindenféle hiábavaló gondolatainkra. Vagy valóban arra a dicsőítésre lenne szüksége, emlékeztetendő, hogy micsa nagy. Úgy rúgnám tökön a nyalós inast, aki csak dicsőít, de nem csiszol, hogy csak na.
De nem, ma már tisztán látom, hogy az amit csinálok, az gyakorlatilag halott buli. Halálommal nyűg minden amit itt hagyok. És nem igaz, hogy nem az én dolgom. Igenis az én dolgom. Ezért, élni szeretnék, hogy hülyeségemnek a kamatait ne a családom szenvedje majd.
Piros azt tervezte, hogy a szülői telken felépített kis házikóban fog megöregedni, valószínű mint egy apáca, egész nap az úrral társalogva. Okulva Piros esetéből, úgy érzem, ilyen luxust nem kérhet magának a ma embere, aki lassan minden második valamilyen rákkal gyógyul ki ebből a világból. Pedig ő erős volt testileg, lelkileg, az a fajta, aki kilencven évesen hajlong a kertben és kiizadva is mosolyog. Most meg azt mondják a halálán van. Én meg hitetlenül állok itt és nem értek semmit ebből az életből.
Még összeszedtem két nagy balkon ajtó termoüveget a kukából. Nem hiszek már benne, de összeszedtem. Azelőtti napon fél füllel hallom amint nevetve mondták, hogy mi legyen a lecserélt üvegekkel, mi legyen, irány a kuka, azt hittem viccelnek, nem is ajánlottam, hogy elviszem én, gondoltam kiröhögnek. Reggel látom, a két nagy még a kuka mellé van ledobva, a kotorászó öreg vigyorogva mondta, hogy a kisebbeket elvitte más. Egyetlen bűnük az üvegeknek az volt, hogy az erkélyt meszelték és meszelés után a möster spaklival kaparta le a meszet az üvegről. Állítólag megkarcolódott. Néztem, nem láttam a karcot. Most vagy hülye vagyok, vagy nem látok jól? Vagy megint mi a faszt nem értek?
Mikor Ildikóval (még) osztottuk a világ dolgait, ő mint friss spiritualista, kerek szemekkel csodálkozott e világra és nézte, amint a megtört napfény kezein végig pásztáz, egy darabig azt akartam hinni, hogy az életnek kell legyen egy globális valami szent faszsága, ami mindent egy kupola alá szervez nagy bölcsen. De asszem a tyúkjaimnak mégis igazuk volt, hogy életük nem más, mint az összekapirgált kavics és minden felkelő napnak az az értelme, hogy újabb kavicsot csipegessünk, hogy legyen mit sittoljunk.
Mert én azokat a nagy összefüggéseket vagy nem találom oktalan barom létemre, vagy azok nincsenek is.
Mégis, én azt mondom, hogy ez a karácsonyi ünnepséges hangulat azért jó találmány. Szól a dzsingezbell, a home for krisztmessz, és jónak könyvelem. Mert a kereskedelmi krisztmeszes hangulaton túl, az ember krisztmeszét nem érzem, nem tapasztalom.

Hajnali fáradságosságaimban kikevertem én is a fehér karácsonyt, ha erőm lesz rádobolni meg azzal kipöckölni a mixet, karácsonyig publikálom is. A lényeg ebben a mixben, hogy a zongora hangjait 12 sávra bontottam és úgy panorámáztam ki, mintha a zongora előtt ülnék, azaz a mélyebb hangok balra, majd jobbra, térben szólalnak meg, ahogy az igazi zongorán hallható. Igaz, hogy fél fülem be van dugulva, így inkább a műszerekre hagyatkoztam. Bár a gitárok meg a dob valószínű kiszívják ezt a panorámázott hanghatást, de kísérletnek mindenképp jó volt és elgondolkoztatóak a továbbiakban.

2 megjegyzés:

  1. Mielőtt megszülettél volna, valószínűleg te saját magad kérted, hogy azok közé az emberek közé kerülj, akik körülvettek és körülvesznek: mindegyiktől tanultál valamit... Legalábbis az eddigi bejegyzéseidben ezt írtad. Hát ez az összefüggés.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mondasz valamit Sándor, mert Piros valóban különleges ember. És ha van szemernyi igazság ebben a világmindenségben, akkor ezek a lelkek, akik ezeket az emberi testeket működtették, élniük kell tovább. És nem csak mint egy Beatles dal.

      Törlés