Szombat esti nekiveselkedés

Ugyancsak neki kell rugaszkodjak, hogy valamit írogassak.

A blogommal való társalgás kedvéért, ki nem viszi el folyton a gondolat szálaimat, magányom fejében békémben hagyva, fejtek ki némi kusza gondolatokat.

Csalódtam Mollináry Gizella “A kocsihajtó” verses könyvében. A könyv maga fura. Úgy néz ki, hogy csupán száz példányban volt nyomtatva, saját kiadásban. Legalábbis a könyv belső oldalán ez áll. Emellé még dedikált is. Saját aláírásával. Azért is fura a könyv, mert a belső oldalán, ahol az áll, hogy száz darab kézzel számozott példányban nyomtatták, a szám helyén nincs szám, és hogy finom bőrkötéssel van ellátva, az is túlzás, mert sima karton a borítót képező oldal. Most lehet, hogy úgy tervezte az író, és nem jött össze, valószínű a könyveit is csak ismerősöknek sózta rá jó ingyen, mi az a száz könyv? Habár nekem lehet, hogy tízet nem volna kire rásózzak. Bármennyire számoznám, illetve dedikálnám. A könyv további érdekessége, hogy egy hónappal későbben datált elismervény is volt benne, írógépen írva, Gizella aláírásával, hogy bizonyos bormennyiség elszállításával bízta meg azt, akinek dedikálta ezt a könyvét. Valami 35 literről volt szó. Ez 1959-ben. És még egy érdekessége a könyvnek, hogy van egy pár oldal benne, amik nem kerültek a szélező kése alá, úgy maradtak egyben. Most akkor vagy nem olvasta el a Wágner Laci a verses könyvet, vagy mint jómagam csak bekukkintással olvasta el, hogy a könyv eme hibájával megmaradjon egyedinek.

Vagy! És ezt úgy érzem, hogy valószínűbb, a Wágner úr bele sem olvasott a könyvbe, és ez is amolyan mű, ami kikerül egy alkotó kezéből, a szánalom benne pedig az, hogy senkit nem érdekel tulajdonképpen.

Lehet, hogy emiatt nem került rá vegűl a finom bőrfedél?

Felén már átvergődtem magam, a Gizella versein, és megmondom őszintén sokat nem értek belőlük. Érzem, hogy fontos minden szava, sora, de esküszöm nem sokat értek. Pedig némelyet lassan, átgondolva olvastam. Az az érzésem támadt, hogy mivel publikálták neki a vallásos verseit valami vallásos lapban, talán az egyetlen fizető médium, kínlódhatott ki pár ilyen verset. Noha regényeit több kiadásban és több nyelven is kiadták. Állítólag egy időben jól ment neki. Na mindegy, legyen ez az én hozzánemértésem. Minden estere örvendek, hogy áldozhattam írói munkásságának emlékére azzal, hogy ezt a ritka verses könyvét is a többi munkáihoz csatolhatom. Egyébként rém olcsón vettem a booklineon keresztül. Szerintem az antikvárok valamit elnéztek. A külsejéről becsülték az értékét.

Ilyen szempontból csalódtam a könyvben, hogy verseit nem értem, ilyen formán százával írhattam volna én is verseket, ha írtam is valaha, azt csupa cinizmusból írtam, sosem vettem komolyan. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy egy versírónak valami iszonyatosan nagy embersors formáló gondolatokat kell közvetítenie, egy hatalmasan hatalmas magyar nyelv tudományos szintű tan birtokában, mindenféle nemzeti múzsák csókolgatása hatására, istenes sugallatok szentlelkessége által, nem holmi kipattant szikrákat az ember mindennapos szánalmas életéről.

Számomra, noha a magyar irodalom sehol nem említi Mollináry Gizellát, egy hatalmas író, amit nem kéne kihagyni egy emberöltőben. Kedvencem marad, már csak azért is, mert felfedte önmaga által a feministát, akiből alakult a mai nő. Ráeszméltem, hogy a mindenkori férfi mennyire magából indulva próbálta megismerni a nőt és maga mellé csábítani, gondolván, hogy de jó lenne társ az élethez, hogy együtt kéz a kézben menjenek nemtom hova. A feminista messze nem így gondolkodik. Kell neki a biztonság, de azt messze nem keveri össze a szerelmi ideáival. Nem hiába hasonlítják a nőt a simuló macskákhoz, mert alapjában azok, simulékonyak és dorombolásuk szerint jól vannak a gazdi körül, viszont legtöbb macska még máshol is macska.

Nem szeretnék ebben nagyon okoskodni, csak gondolkodom a jelenségeken. Szóval, ez a modern feminismus azt állítja, hogy a férfi egy barom állat és ki a franc ő, hogy főzzön neki a nő és egyáltalán szaros bugyijait mossa?

Én arra emlékszem, hogy a nő kegyeiért sorban álltak a férfiak és olyan koronákkal szentelték fel, ami nem is illet rájuk. Érdekes, hogy ez az állat férfi a nő kezeibe bízta a háztartást, a férfi hozta a javakat, a nő teljhatalommal osztotta és szorozta. Egy ház ékessége és élete a NŐ volt. Erre mindig is büszke volt a férfi. Én erre emlékszem.

Nagyon, de nagyon ritkán hallottam olyat, hogy valaki verje a feleségét. Ha kiderült, a társadalom teljes megvetésének örvendett a vadállat. Volt, hogy más családok összeálltak és kiutálták a palit a környékről. Beszélek egy normális polgári miliőről, ahol az emberek tisztelték egymást, jártak egymáshoz, vacsoráztak együtt, kirándultak együtt, kórus tagok voltak itt vagy ott.

Ezzel szemben ma azt hallom, hogy fele a nőknek, ha nem több, erőszakban éltek. Csak nem merték mondani. Vagy gyerekként voltak agyon verve, vagy a férjük verte. Ezen egy kicsit csodálkozom. Én nem erre emlékszem. Én arra emlékszem, hogy a Nő a férfi szemében az Isten után rögtön jött. Hogy lett ebből a férfiból hirtelen állat, nem értem.

Elég ez ehhez, hogy ma gyakorlatilag a család fogalma összeomlóban van, legalábbis olyan mint a leprás, a hús már cafatokban lóg le róla. A házasságnak új értelmezése és funkciója van manapság.

Nem tudok ezen a téma felett úgy gondolkodni, hogy végül is egy hatalmas gazdasági összeesküvést ne gyanítsak a kurzusok mögött. Minden reklám ami fut a gazdasági részről arról szól, hogy a férfi egy pulikutyához hasonló hebehurgya idióta, de az Ikea például annyira egyszerű, hogy akár egy nő is össze tudja cumózni. Valakinek a család fogalma gát volt a termékek eladásában. Kellettek nekik a maguk felett döntő egyedek, akiknek nehogy egy házastárs mondja meg mi fér bele vagy se a keretbe. A hitelkonstrukció ma már minden merész álmot megvalósít. Még a gyerek eladósítása ellenébe is, mert ez már jár mindenkinek. Ez a valósítsd meg önmagad cucc.

Ne menjünk nagyon messze... itt van ez a jobb oldali illetve bal oldali világnézet kérdése. Milyen faszájosan besétáltatnak vele az ideológiákkal, hogy nosza tessék azonosulj valamelyik oldallal. Azonosulni kell valamelyikkel. Ezért foglal állást mindegyik mindenben, hogy a kereslet teljesen fedve legyen. Legyen szó gazdaságról nemzetről, vallásról, kultúráról, a jobb és bal oldalnak mindegyikre van ajánlata. Nekem csak azonosulnom kell valamelyikkel. Így válunk valóban geci jobbosokká, geci balosokká. Holott csupán élni akarunk, becsületes munkával megkeresni a mindennapit és hetente legalább kétszer dugni a hálószobában.

Kurvára meg vagyunk vezetve. Olyan szépen, hogy majd mindannyian besétálunk a kelepcébe. De mindannyian megkóstoljuk a szart, az biztos.

Vegyük csak ezt a süket Norbi ügyet.

A megtévesztő ezekben a dolgokban az, hogy olyanokon keresztül jönnek le ezek az infók, olyan internetes baráti vonalakon, akiket gondosan válogattunk ki, hogy ők normálisak. Ebben kétség nincs, normálisak, de pont erre akarok rávilágítani.

Megosztja a barátom ezt a Norbit. Én a marha megnézem, mert a barátom csak tudja. Mire feleszmélek, már megnéztem egyéb nyolc Norbi pro és kontra tartalmat, holott ezidőben megtanulhattam volna egy basszus passzust.

Bárki ez a Norbi, de életünkbe fúrta magát, holott mi magasról leszarjuk ezt a témát.

S akkor jön a politika, jön a kultúra, és befúr nekünk egy egy Norbit, sőt mi több, ezt a marketing fogást már minden gazdasági ágazat nyomja. Azt mondja a liberális, ne vegyünk Braziliából marhahúst, mert azok gecik. Azt mondja a jobbos, hogy ne vegyünk napelemeket, mert a liberálisok geci bisznisze. Milyen érdekes, hogy a kurzusok mögött mennyire precízen jelennek meg a termékek: kőolaj, marhahús...

A mindenizmus eredménye: a felbomló nejlonzacskó, ami kétszer akkora, mint az előbbi zacsi, és már nem ingyenes, hanem tíz bani darabja. Hát nem a cinizmus csúcsa? Végül a sok klíma hűhónak az lett a vége, hogy többe kerül a vásárlói csomag?

Tehát mit látok?

Mi, az idealisták itt próbáljuk menteni a menthetőt. Megmentünk egy valamit, túlfelöl bosszúból kinyírnak két valamit. Olyan, mintha a mi idealizmusunk okozná ezt az egész háborút. Miért nem értjük meg végre, hogy mindannyian tápon tartott marhák vagyunk, mit mind álmodozunk a szabad rétekről és az azokon való szabad legelészésekről.

Most úgy vagyunk, mint az áldozatok, akik nehezen adják életüket. Erre begorombul az erőszakos, hogy na látod mire kényszerítesz te engem? Hogy még jobban elverjelek és a szeretteiden is jobban elverjem a port.

Az én életemben már nincs más megoldás. Be van kockás füzetre írva a hátralevő időm, csak arra kérem a Jézust, adjon hozzá elég erőt vinni ameddig vihető.

Elvitt Ildikó egy elhagyatott falusi házhoz, amit meg akar venni és véleményemet kérte. Bennem hatalmas szomorúság vett erőt, mert láttam a házat és annak berendezéseit, mintha az én poszt mortem életemet látnám: szerszámok a falon rozsdázva lógnak, hatalmas hordókat a penész eszi, imádságos könyv mellett a gyertyák. Egy fiókban régi családi képek. Minden esik szét. Egy árva lélek sehol, csupán pár kutya a távolban ugat. Olyan a hely, mintha elragadtatás történt volna. Ha lett volna motoros fűnyíró, az még robogna.

Ildikó kivinné oda vállalkozását, ami még nincs. Őszintén mondtam neki, hogy nem értem. Azt értem, hogy álmodozik, de hogy mire alapozza, nem értem. Pedig neki deklaratíve Jézussal nincs semmiféle afférja, hogy miféle newageista erőkben és energiákban bízik, nem tudom.

De mint mondottam, én már nem a magam álmaiért élek. Én már nem remélek. De ha más remél, én hiszek a reményében. Akkor is ha marhaság. Fontos hinni valamiben.

Mert a nem hitet előbb utóbb valami nyúédzsista marhaság betölti. Edény szárazon nem maradhat.

De annyit elmondtam Ildikónak, hogy most fogja megcsókolni a kapitalizmus homlokát, hiába gondolta, hogy nem lesz a Mammon rabja, mert az lesz. Kölcsön nélkül nem fog menni, és mivel a bankok felé nincsenek piros pontjai, a barátokra szorúl és az még szarabb. De ő is azt hiszi, hogy nem fog meghalni. És az Élet még millió felfedeznivalóval várja, az Élet türelmetlenül eléje akarja tárni az összes szépségét és gazdagságát. Hajrá... Mit mondjak?

Itt állok egy szép szombati este előtt, azt tervezem, hogy főzök egy savanyú levest csirke melle húsból és káposztás rizsben sován disznóhúst. A lerben. Közben szól az “instrumentalforever” rádió és természetesen mentem is le a régi zenéket, mert eljöhet az idő, amikor ilyen tartalom nem lesz elérhető. És ha netán még élek, legyen mihez nyúlni...

Így a szombat esti nekiveselkedésről.