Megtalálni a helyed.

Követem Andrea "Boldogszer" blogját is, mint több olyan blogot, melyeknek írói lelki és megélhetési vívódásokkal küzdenek, mivel magam is egy örök kereső és küzdő vagyok, noha a küzdelmem mára csak a cyberszférában nyilvánul meg, az is eléggé lehangoltan és kevés reménnyel, gondoltam közzéteszem legfrissebb hozzászólásomat, amit Andreánál hagytam.
Íme a hozzászólás a "Válság - vagy próbatétel?" című bejegyzéséhez:
"A húsz év házasságunk alatt már elvesztettük a fonalát annak, hogy hányszor költöztünk, utoljára a tizenhetediknél tartottunk, amikor még számoltuk. Ha ez próbatétel volt számunkra, akkor elég kemény volt, viszont mi a tizedik után elvesztettük a humorérzékünket ami a hercehurcákat illeti. Arra viszont jó volt, hogy felismerjük a leghalványabb lehetőséget is bármibe, megtanultunk rászagolni a lehetőségre. Persze, mi is szerettünk volna sokmindent, hegyet, patakot, fákat, kertet, odáig aszfaltos utat, mindezt harminc éves kibírható kölcsönnel. Lassan rájöttünk, hogy ez csak a mesékben van és a pozitív szemléletben, mert a valóságban nem ez van. A valóságban az volt, hogy mint derült égből a villámcsapás jött ez a csarnok lehetőség, messze nem az volt amit akartunk, de megtanultunk már elfogadni bármit és noha minden ismerősünk irtózott a gondolatától is, mi rávetettük magunkat, mint a macska az egérre.
Mi nem azt láttuk benne, hogy agróipari övezetben csarnokok közt fogunk élni, hanem van hely műhelynek, lakásnak és mellette van egy icipici kert, és ami a legfontosabb, a miénk, még akkor is, ha ezt húsz évig kell fizessük. Most mit mondjak erre? Szerencse? Jutalom? Vagy kiderül tíz év múlva, hogy rossz döntés volt? Minden esetre, eltelt már öt év, hogy elkezdtük tisztítani, szelídíteni a helyet és noha nem az amire álmodtunk, mindig jön valami ötletünk, hogy mivel lehetne még feldobni a helyet, ami azt jelentheti, hogy elfogadtuk és próbáljuk belakni.
Látom, hogy fontos neked a közösség, csak annyit mondanék, ha nem veszed sértésnek, hogy sajnos a közösség nem fog neked abban segíteni, hogy saját helyed legyen. Egy közösség arra van, hogy felzabálja a bejövetelt, nem arra, hogy életteret adjon másoknak is. Ti már egy nagy család, egy nagy közösség vagytok, szerintem ebben kell gondolkodjatok, hogy ti és az Isten, és ehhez a relációhoz kell nektek egy léttér, mindegy, hogy egy elrejtett faluban vagy éppen New York központjában. Tévedhetek, de egyet mondhatok, mi mindig ott szúrtuk el, amikor nagy naivan számítottunk közösségre vagy abban bíztunk, hogy fontosak leszünk egy közösségnek. Nem. Bármilyen volt az a közösség, addig voltunk jók, amíg adtunk. Amikor nem tudtunk már adni, akkor nem voltunk jók. Ennyiről szól az egész.
Persze, mindenkinek megvan a szabadsága azt álmodni és látni amit akar.
Kívánom, hogy mihamarabb megtaláljátok amit kerestek."

2 megjegyzés:

  1. nem túl optimista, viszont igaz

    furcsa érzés szembesülni ezzel a valósággal, amit szívünk szerint inkább a fiók legmélyére dugnánk (szőnyeg alá sepernénk), és megmagyaráznánk , hogy nem is úgy volt az, csak úgy alakult hogy...

    pedig ez van

    igazad van

    VálaszTörlés
  2. Egyet kell értsek. A közösség fordítva van bekötve, mint ahogy a józan ész írná. Addig kell neki az egyén, míg használhatja. Fordítva már nem akar adakozni.

    VálaszTörlés