Kérdések

“Ha csak egy éved lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy hónapod lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy heted lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy napod lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy órád lenne hátra, mit tennél?
Ha csak egy perced lenne hátra, mit tennél?”

 
Nagyon érdekes kérdés csoportokat állított össze Halmay Richard az oldalán. Ha ő tette fel azokat a kérdéseket, komoly munkára vall. Kedvem lenne mindegyikre válaszolni, de kinek van rá ideje? Biztos hasznos dolog lenne. Engem most hirtelen a fenti kérdések ragadtak meg, noha alapjában nem aggódom a jövőmért, azért sokszor felmerültek bennem kérdések, hogy mit hagyok magam után? Elgondoltam, hogy akár egy lommal tele kamra is néha gond azoknak, akik még élnek. Egyrészt azért, mert nem tudják mit dobjanak ki és mit nem, minek van értéke és minek nincs? Meg aztán lehet a lelki töltete is, hogy bezzeg az apunak ezek fontosak voltak, hogyan dobjuk ki? Szóval, ha idő előtt kipurcanok, üzenem a családomnak, hogy semmilyen kacat nem fontos. Sem ami a kamrában van, sem sehol a csarnokban szanaszét. Ami nem vas, amiért a vasasban pénzt adnak, és ég, bele a kazánba. A többit ki lehet dobni. Ha valaha ez a csarnok megmarad és bajnak van, egy vacsoráért oda kell adni. Egy kikötésem lenne. Ne a szomszédnak. Adjátok az utolsó cigánynak, az utolsó románnak, kínainak, töröknek, ha lehet magyarnak ne adjátok.
Amikor még az év elején kenyérpénz gondokkal küszködtünk és nézegettem a megmaradt bútorok vas részeit, hogy tartsam e vagy beadjam a vasasba, elgondoltam, hogy mi lesz, ha egy nap kipurcanok és ez a sok lom a családomra marad? És így döntöttem a nagytakarítás mellett.
Ezzel a kérdés csoporttal nem most foglalkozom először. Sokszor elgondolkodom ezeken. És biza nehezen tudok válaszolni rájuk. Mert ha csak egy évem lenne, nem tudom elég lenne mindent elrendezni? Tegyük fel, egy év alatt meg kell oldanom a dolgokat. Hogy megmondanám e a családomnak, hogy egy évem maradt hátra? Hirtelen nem tudom a válaszokat. De adnék magamnak egy hónapot ezeken gondolkodni. Ha egy hónapom lenne még hátra, megírnám azoknak, akiknek tartózom, hogy itt van fele csarnokom, felosztom köztetek, mindegyiknek arányosan, kinek mennyivel tartózom, és van rá egy három napotok eldönteni. Ellenkező esetben eladom semmipénzért és a sírba viszem az adósságokat. A pénzt meg a családomra hagynám. Abból a hivatalos tartózásoknak a nagyját ki lehet fizetni, a megmaradt csarnoknak másik felét meg bármikor el lehet cserélni egy tömbház lakásért. A családom ilyen szempontból biztonságban marad. Azok a tartózások meg amiket kézfogással csináltam, megadom a másvilágban, ha nem kell nekik a csarnok. Jobban járnának, ha elfogadnák, mert értékben vissza kapnák a kölcsönt, sőt ha csak pár euróért adják bérbe, akkor is egy pénz, ami jön, nem megy. Meg azért is mondom, mert a feleségem nem egy szívbajos fajta, hiába jönnének asztalt csapni a hitelezőim, hogy Attila így meg úgy, mert az első kezébe eső lapítóval kergetné ki őket, lehet az akár pap, elnök, vagy bárki. Én ettől a lapítózástól szeretném megóvni a hitelezőimet. Hogy a nevem be lesz mocskolva? Ez a legkevesebb gondom. Az én alkatom, az én génem olyan, hogy mocskos vagyok. Trágár. Ezt elfogadtam. Rájöttem, itt Déván semmi esélyem nincs tisztára mosnom magam. De nem is fogok ebbe belebetegedni. Szenvedek már mindjárt tíz éve ezért. Mondhatom az első naptól, hogy ide jöttem bekerültem egy ilyen forgatagba, ahol az embernek mindig tisztáznia kell magát. Mert mindig akadtak jóravaló szarkavarók és félrebeszélők. És fene érthetetlen módon mindig több hitelt kaptak, mint a tetteim. Itt ez egy ilyen világ, ahol a besúgás, a hamis tanúvallomás, a lejáratás az igazság mércéje, nem a tettek. Nem a konkrét tettek. Itt teljesen igazak Jézus szavai, hogy három nap alatt lebontható, az, amit évek alatt építettek. Egy szóval le lehet bontani egy ember több éves munkáját. Egy jól irányított hangleejtéssel bagatellizálni lehet egy komoly munkát és ugyanolyan módon fel lehet dicsérni a semmit. A korrupciót, a lopást, a hazugságot. Nincs az a cél, amiért érdemes tíz évet szenvedni egy pár szerencsétlen, gátlástalan gátlásos miatt, akik az egyik pillanatban a csúcson vannak, a másik pillanatban a véredben fürödnének.
Ha az ember megtudja, hogy egy hónapja van hátra, én ezt tenném. Egész nap zenét hallgatnék, és megírnám mindegyik embernek a bajomat. Azt viszont nem garantálnám, hogy nem e ők patkolnának el hamarább holmi szívrohamban vagy agyvérzésben, ha elolvassák véleményeim.
Ha egy hetem lenne, semmiféle tartozásos dologgal nem foglalkoznék. Ráhagynék mindent a lapítóra. Mondtam is volt a feleségemnek egyszer, ha velem bármi történne, ezt azt hiszem akkor mondtam, amikor Andorrába készültem a múlt évben, szóval ha bármi történne, és bárki jönne bármilyen követelőzéssel, ne vedd számba. Légy nyugodt, mondta, rendre teszem én őket. Akkor mondtam neki, ha pattog valamelyik, hívod az 112 őt, és csak annyit mondsz: erőszakos behatolás, Mintia, hármas farm. Három perc alatt itt vannak a sisakosok. Ezt onnan tudom, hogy egyszer Csabi összeverekedett valami cigókkal. Csak tíz percre jött ki a csapat, mert azt mondták, ezentúl ne a címet mondjuk, hanem ezt. Mert ugyan drága a kaput fizetni minden hónapban, de ebben benne van ez a szolgáltatás is.
Viszont ha kipurcanok, nem tudom, hogy kinek lesz kedve utánam keresgélni? Mert nem biztos, hogy azok a kölcsön adott javak mind túlórával voltak kinyögve.
Ha lenne egy napom? Egy órám? Egy percem? Erre nem gondolok. Azt sem mondom, hogy nekiállnék imádkozni. Nem. Sőt. Lehet, hogy nem is gondolnék sem istenre, sem halálra, sem másvilágra. Mert egy ilyen státusban már nem oszt vagy szoroz semmi. Mert ebben az esetben nincs más dolog, mint a család. A mega dolgokat majd osszuk odaát. Ha lesz értelme. Ha nem, nem. Az biztos, nem akarom én ott sem tisztázni magam.
Én úgy vagyok ezekkel. Vagy szeretjük egymást, vagy bassza meg az egészet. Alapjában fel vagyok készülve mindenre. És azt hiszem ez a legfontosabb. Teljesen mindegy, hogy egy év vagy egy perc van még hátra.
Amikor úgy döntöttem, hogy baptista leszek, egy másik sráccal jártunk ilyen agymosásra. Ma már tisztán látom, hogy az ilyesmi az. Nagyon érdekes dolgot mondott a srác akkor a papnak. Hogy ő annyira szereti Jézust, hogy ha a pokol főnöke is lenne, nem a mennynek, akkor is vele tart. Lehet ezt a srác már rég elfelejtette, lehet, hogy már ő is egy jól beleunt padkoptató, habár sosem lehet tudni. Bennem ez megmaradt. És azóta is gondolkodom ezen, hogy van benne valami. Majd meglátjuk.

2 megjegyzés:

  1. Basszus. Hát mit lehet erre írni? A család mindenek előtt.
    Olvastalak, itt jártam.

    VálaszTörlés
  2. "Vagy szeretjük egymást, vagy bassza meg az egészet!" ...én is hasonlóképp. Jó írás, és elgondolkodtató. :))

    VálaszTörlés