Végre
átadtam a negyedik szekrényt is. Nagyjából a tervezett
határidőben voltam. Úgy, hogy még nyolc ajtót is beszereltem,
egy tévét és pár képet is falra szereltem.
Most
meg úgy pislogok ki a fejemből, hogy megerőltető volt, de mivel
túléltem, talán nem is volt olyan nagy katasztrófa. Ismerem ezt
az érzést, az ember ilyenkor kezdi el a nosztalgiázást a nem is
olyan csúf múltról. Mit csúf? Végül is, ha jól belegondolunk
még jó is volt.
Az
nem vitás, ha a helyzet megkéri, folytatni lehet. Elvégre nem is
olyan biztos, hogy az a sok projekt ami az agyamban megszületett, az
életképes is lesz. Így beszéli le magát folyton az ember. Aztán
elkezd újra belemászni abba, ami jön, amit a legjobban tud
csinálni: kínlódni, szarozni, embereket kiszolgálni. Aztán ha
már belemászott, sóhajt, hogy de szívás az élet. Az ember nem
csinálhatja azt amit szeret.
Azt
álmodtam (vén hülye öregember), hogy egy háztetőn szeretkeztem
egy fiatal (+18!!), barna spanyol lánnyal, és alant az utcán meg
háború van. Mondom a lánynak, te ez normális, hogy ott lent
háborúznak és mi itt enyelgünk, fanyalgunk? És közben a fekete,
apró melleinek a bimbóit fogdosom. Erre forrón megölel, és azt
mondta, ez nem a mi háborúnk, most mit akarsz, te is háborúzni?
Hát nem, válaszoltam egyszer az életben engedelmesen és én is
forrón visszaöleltem, ahogy csak álomban lehetséges. De a
lelkiismeretem álmomban is zaklatott, hogy na jó, de ez helyes?
Nagyon
sok időm nem maradt elmélázni az álmokon és a mit is szeretnék
igazánon, mert neki kell fogjak a karácsonyi vásár polc
projektnek. Görbe lábakkal, fityfirittyes szélekkel, zöldre
festve. Érdekes lesz. És közben bejelentkezett Zsülien, hogy az
asszonya kirendelte, új ágy kell nekik. Az elején, hogy csak
tódani... aztán lett belőle új ágy. Természetesen
Khrisztmeszig. Ez azt jelenti, hogy december közepéig.
Az
utolsó szekrénynél, mint szokás szerint, nem figyeltem csak a
technikai megoldásokra, illesztésekre, aztán mikor látta a kliens
oda volt, hogy milyen jól megoldottam. Mert mindenféle kiálló
falak és gerendák voltak, nehéz volt bekombinálni úgy, hogy ne
legyen egy franky (frankenstein) szekrény. Utólag bántam, hogy nem
csináltam előtte és utána fotót. De ezzel is úgy voltam, hogy
nem akarom ezt folytatni, minek akkor róla dicsekedni?
Jó,
ilyenkor jól esik, ha látom, hogy elégedettek. Talán igaza van
Katinak, arra kéne fókuszáljak, ami belőlem árad mások fele. De
jó lenne, ha valahogy valóban jól is esne nekem ez, de sajnos nem
érzek viszont. Nekem nem jön úgy vissza örömként a dolog.
Lehet, hogy belefásultam, vagy deformálódott ez az érzékem.
Jgen,
kéne örvendjek, hogy még megvan ez a képességem, hogy tudok
örömet okozni.
De
az nem járja, hogy nekem bele kell látni a kliens életébe, és őt
nem érdekli én mi és ki vagyok, mik a gondolataim, elképzeléseim.
Örvend, persze hogy örvend, kitaláltam a gondolatait, hogy mit
szeretne, megértettem, hogy a lánya a fehéret szereti a feketével,
hogy több az akasztós ruhája, mint a fiókos. Én beviszem a
lelkem, aztán megkapom a dicséretet, de nem kíváncsi rám.
Magyarán én vagyok a rendes kibaszott asztalos.
Tiszta
röhej. Jött ez a pók (a „pocait” szó -ejtsd: poköjit-
folklór magyarosítása, jelentése: megtért, hívő) csávó, hogy
kéne pár dísz elem a fotó stúdiójukba. Találtak valami
apróságokat, hogy mennyi? Mondtam egy jelentéktelen összeget,
elkezdett a zsebében kapirgálni és hát nem volt annyi sem a
zsebében. Mondom neki, hagyjad...legközelebb. De nem ez a lényeg.
Az a lényeg, hogy beszélgettünk, mutogatta a fiát ahogy dobol,
jutub s ilyenek, s kérdezte én dobolok e még. Hát mondom, inkább
stúdiózgatok, és elkezdtem nagyon, de nagyon dióhéjba magyarázni
a 8.2-es rendszerem kialakítását és addig jutottam, hogy a
kvadróra ráteszek még egy kvadrót. Valamit kérdezett a felesége,
azután már tárgytalanná vált a témám, új dicsekvésbe
hajtott. Én meg csak szeretetteljesen és hálásan bólogattam,
hogy milyen jól elbeszélgettünk.
Nem
annyit mint a háztetőn a hispánikus csajjal, igaz, de már addig
eljutottunk, hogy elmondtam a kvadró a négyzetent. A mixeimet soha
nem hallgatta meg. Ja hát arra nem fog vetemedni. Sokszor
elgondolom, akkor ismeretségünk ennyi? Megúszta fizetés nélkül
az apróságokat? Egy kézfogás és mosoly jól hozott neki.
És
engem még nem is ez zavart. Hanem az, hogy nem is érdekli mi az a
8.2-ős projektem. Ha egy zenész prédikátort sem érdekel, akkor
nem csoda, ha lelkesen magyarázok Ildikónak róla, noha nem ért
semmit belőle, de viszont lelkesedik. Ilyen olcsó vagyok. Ilyen
szánalmas.
Rájöttem,
egy harmadfokú találkozásom alkalmával, egy felső kategóriás
politikussal, hogy a kisemberben hiába vannak Széchenyis
gondolatok, ott fent, ahol a döntések történnek, ott nem játszik
közre a kisember gondolat világa. Ergo, teljesen hasztalanok és
értelmetlenek.
A
8.2-es projektem messze értelmesebb, mint bármilyen nemzetmentő
projektem. Ha nem lépek a politikába, jobb, ha lesütöm az ilyen
gondolataimat, mert a háztetőn egy hispánikus barna lány finom
kis mellbimbóinak a fogdosása sokkal reálisabb álom, semmint a
nemzetpolitikába lentről felüzenni. A politikába belépni meg
pont olyan lehetetlen, mint ezt a hispánikus csajt az Eiffel
toronyba vinni fogdosás végett. Habár, szerintem az se kizárt.
Így
nyer egyre nagyobb előteret az a stúdiós projektem, ami csak itt
és csakis itt realizálható. Nem osztható, nem vihető. Hacsak nem
jön létre egy új renderizálható forma, ami másolható,
lejátszható, de kétes, hogy bárki befektetne egy tíz hangszórós
rendszerbe, ma, amikor zenét a medzsoriti szmárton hallgat.
Lassan
alakul a végső kép. A Sony DE375 modelje jön öt darab 50w-os
végfokkal. Már kinéztem a második gépet is. Kettő darab viszi
majd a tíz hangszórót. A két kvadró rendszert, az alsót
(subbas) a fenekem alatt és a felsőt a fejem felett. A kvadró
rendszerek a fülemhez képest 30 fokos szöget fognak bezárni. Az
Auro3D fejlesztője erre a szettre jutott a kísérletei folyamán.
Mivel ők filmet hangosítanak, használják a szemközti hangfalat
is, de nekem az nem kell. Nekem a tér kell.
Egy
este próbálkoztam, sajnos szoftverileg nem szeretem a
hangszínezést, muszáj átvigyem a hangkártyából kijövő vonal
jelet a keverő sávjain keresztül a Sony végerősítőkbe. Így
viszont tökéletes és alakítható. Úgy látszik nem minden jó
digitálisan. Az ember azt hinné, hogy szoftverileg bármi
elképzelhető. Lehet, próbáltam, de nagyon nem tetszik. Az utóbbi
időben nagyon megfontoltan használtam a hangszínelést a
keveréseimben.
Jönnek
a részlet kidolgozások. Új hangládák kellenek. A sokféle
hangszórót valahogy össze párosítani. Ki akarok emelni több
középsávot is, de nem hangszínben, hanem hangszóróból. Ehhez
közép hangszórókat kell keressek. Nem sokat, csak párat, mert
van már eleve néhány.
Hatalmas
előnyben vagyok, hogy nem kell valami világrendszerhez kalibráljak,
hanem az ízlésemre van bízva. Mi az, ami nekem jó. És erre fogok
koncentrálni, nem arra, mit tartanak jónak. Mert lám jónak
tartják a cigit, piát, én meg homlok egyenes más véleményen
vagyok. Én követem Jézust vallás nélkül, más nem képzeli el
vallás nélkül „a” Jézust. Nem vagyok híve a méregdrága
stúdió monitoroknak, ha egy nyamvadt régi tévé hangszóró nekem
jobban tetszik.
Már
ki is gondoltam az első projektem témáját, egyben beavató tanuló
leckém lesz a Mugo 8.2 rendszerbe: víz csepegéseket fogok felvenni
a dob stúdióban. Különféle anyagokra fogok vizet cseppenteni és
azt felveszem, majd szimulálni fogom az esőzést. Ahogy elered,
egészen a zuhogásig. Úgy, hogy minden esőcseppet térben fogok
elhelyezni. Aztán újra feldolgozom Jean Michel Jarrenak a „Band
in Rain” kompozícióját, de már a Halion Symphonic Orchestra
hangarzenálját felhasználva. Kifogtam a black Friday ajánlatban,
hatalmas árengedménnyel.
Kérdés:
az esőcseppnek van zuhanási hangja is? Tudnék e több vízcsepp
hangból virtuális szintetizátort építeni? Ezért fel fogom
keresni a „GYL” magyar szintiépítőt a fecebookon. Mert akkor
talán a polifonikus tulajdonságait felhasználva, midin keresztül
könnyebben meg tudom szólaltatni a cseppeket. Az viszont más
kérdés, hogyan osztom le midiből a tíz sávra? Talán több
midisávval, amik mind más más kimenetre dolgoznak... Aha, ez menni
fog. Asszem.
Lelkesedem.
Csak
jót tett háborús időkben a háztetőkön mászkálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése