Az ölelésről egy versféle

A perverz vágy

(egy szombat reggeli tévelygés, egy nehéz hét után. Azaz: nehéz idő lágy embernek...)

Ha felmerülne bennem, mondjuk,

hogy életemből hiányzik az ölelés,

pulóveren keresztül a szívdobogás,

arcommal domborodó mellet éreznék,

netán...,

meg egy kis asszonyi meleget,

el kéne mennem lelkes szakemberhez,

bizony.

Az agyturkász rávezetne, hogy valószínű

gyermekként nem kaptam meg valamit,

nem ölelt anyám eleget, vagy apám

talán nem spórolt a vesszővel, de bizony

mindenem megvolt, szerettek és

sosem vertek, talán ez volt,

ami félre vezetett... azt hittem,

ölelkezni természetes.

A tiszteletes térdre kényszerítene,

hogy imával járuljak isten elé,

testi vágyaimat a szentlélek segítségével

tüzes kemencébe vettetni.

Amor vincit Gloria et nos cedamus Gloria.

Adjuk egymásért az életünket,

Jézus valahogy így mondta,

De valószínű, nem úgy gondolta.

A spirituális, törökülésben mosolyogva,

megvilágítaná személyem fontosságát,

hogy mindennel és mindenkivel felhagyva,

az ember önmagában kapja meg a boldogságát.

Nem is kéne hozzá ölelés, így a mellekre sincs szükség,

azt ugyanis egy vegás diéta szépen eltünteti.

Nincs nagyobb dicsőség, mint col laposan

Feküdni mint egy száraz deszka.

Vagy felbérelhetnék egy alkalmi örömlányt,

de tarifájában az ölelkezés nincs benne,

még valami perverz undormánynak nézne,

kielégítésre szakosodott, nem érzésre.

Fizetnék is érte, egy kis emberi törődésért,

legyen emberszaga, nem parfüm.

És így meglesz valahogy kézenközt

a nyolcadik verssor, hogy bár szemre jó legyen.

Kéne egy jó befejezés, egy kis dióhéjba kerekedés.

De Hamupipőke is végül celeb lett a mesében,

nem esztergályos sráccal kelt egybe.

Kiállhat végre a feminista bátran,

neki most már senki nem diktál!

Kegyeiért hiába fetreng a férfi,

se mell, se ölelés neki nem jár!

Hiszen a nőnek erre nincs is szüksége.

Ha felmerülne bennem, mondjuk,

hogy életemből hiányzik az ölelés,

szégyenemben elhallgatnám,

szánalmas vágyaimat hadd ne tudják.

Vén öregember hova jutott,

teljesen lezüllött, mondaná mindenki.

Ami még nem zavarna, de őszintén már én is

kételkedem saját eszemben.

Nem az érzelmek korát éljük.

Státus szimbólumokat öntünk rézbe,

hatalmas vívmányok elé néz az ember.

Egy nap majd mindennel leszámolunk,

és ama sírra felvéssük:

“Itt nyugszik ama Lélek”.

Előbb a Testet felszegeztük,

de aztán a Lelket is kivégeztük.

Etüd