Az inas

Sok minden összegyűlt a napokban. Kolozsváron voltunk, feleségemnek vesevizsgálat valami hityimiki műszerekkel, azt mondták, ahhoz képest jól működik, gyógyszerek, tea s miegymás, jó lenne nem dolgozni. Móricka is így képzelte, de nem a feleségem. A kisfiamnak már száradnak a hólyagos himlős búbjai, noha unokatestvérei egy kicsit vonakodtak, mégis játszódtak együtt, sőt Kolozsváron maradt Tatáéknál vasárnapig, hogy többet játszhassanak. Voltunk a sétatéri játszótéren, ahova felépítettek egy hatalmas focipályát. Rémesen csúnya. Olyan, mintha valami hatalmas csészealj szált volna le. A mindenkori játszóteret összeszorították egy nagyon kis helyre, azon is egyet burrogtatnak a nehézgépek, majdnem lehetetlen létezni ott. A nagy zajban a „ringispil” műszaki embere éppen a vaskerítést festette pirosra, egymásnak kiabáltunk, hogy akkor magukkal mi lesz, ha ezek befejezik ezt a nagy sántiert? Az öreg szaki vett egy levegőt és elkiabálta, hogy majd a Fifa fog dönteni róla, mert ugye mi lesz, ha zavargások lesznek egy meccsen? Nem alkalmas a játszótér erre a helyre. Aztán előjött a lakókocsijából az öreg patron, üdvözölt és röviden megvitattuk a világ dolgait. Hogy ez a Marga megszüntette a szakiskolákat és most mindenki inzsinér, nem kapsz egy esztergályost, egy szakmunkást. Hogy nincs egy politikus sem ezen a világon, aki ne lenne tolvaj és hazug. Hogy huszonegy éve csak rabolják ezt az országot, és uram, mondja az öreg, jártam a világot ezzel a régi játszótérrel, amire azt mondták ezek, hogy cseréljem le, mert régi, hát uram, sehol az ég világon nem építenek futball pályát a központba uram. Hát nézze meg. Nincs parkoló, nem lehet megközelíteni, nincsenek utak. 18 éve hazajöttem, én is mint a nagy hazafi, hogy mégis csak román vagyok és itt születtem, itt haljak meg, de uram, megbántam uram. Én rendezem azóta ezt a játszóteret, most meg ezekkel nem tudom mi lesz. Közben jött a póstás a kis szkutterével, átadott neki egy levelet, olyant amilyent én is szoktam kapni a fináncoktól, amikbe az adósságokat szokták írni, hogy akkor még itt lesznek? Az öreg patron azt mondta, hogy neki azt mondták, hogy ellehet itt. Én megnézem a hatalmas csészealjat, meg a játszóteret, és magamban azt mondtam, nem, az öreget nem fogják itt hagyni. Az öregről nekem Cristi Minculescu jut eszembe az Iris rockbandából. Nagyon hasonlítanak egymáshoz. Az öreg modora arról árulkodik, hogy a játszótér neki egy élet stílus és filozófia.
Aztán egy srác azt írta a fészbukkon, hogy kérdezhet e valamit? Harmadik alkalommal tette fel ezt a kérdést az utóbbi néhány hónapban. Ő jelölt meg ismerősnek, elfogadtam volt, mert miért ne? Azt hittem valami internetes otthoni munkát akar ajánlani, azért ignoráltam a srácot. Aztán most visszaírtam, hogy kérdezzen akkor valamit. Keresi az apját, ugyanúgy hívják, mint engem, talán meg is találta, de az nem akar vele szóba állni. És netán ismerem e? Mert ő is kolozsvári. Most, pár nap távolságból nem tűnik nekem olyan drámainak a dolog, de akkor egy pár órára elgondolkoztatott. Hogy nem tudok semmit a rokonságomról. Meg hogy mik is azok a hagyományok, amikre mind azt szajkózzák, hogy követni kell a hagyományokat?
Nagyapámnak volt valami kis vagyona. Apámnak a nővére magyarán kipicsázta ebből a vagyonból, apja kitagadta mint fiát, mert politikai üldöztetéseiért szégyent hozott a családra. Ha nekem ezeket a hagyományokat kellene követnem, akkor köszönöm, nem vagyok hagyomány őrző. Hogy mi vagyok, nem tudom, de ilyen hagyomány őrző, semmi esetre sem. Hogy mi lehetett nagyapám előtt, nem tudom, semmit nem tudok a múltról. A napokban fedeztem fel apám nagybátyjának valami kézzel írott prédikációit, a sűrű szűzmáriázásról arra gondoltam, hogy katolikus lehetett, és emlékszem valami dumára, hogy a családban valaki talán spiritiszta volt, ilyen asztalmozgató, vagy miféle. Úgyhogy, ha netán a névrokon emberke, aki velem majdnem egyidős, valamilyen ágon egy ismeretlen rokonom, a srác nem veszített semmit, mert a hagyományunk eléggé zavaros és talán azért sem nagyon mesélt róluk apám, mert ki tudja, jobb nem tudni róluk. Azt tudom, hogy szüleink ezt a kitagadás-féle hagyományt megtörték és minden igyekezetük az volt, hogy mi ketten testvérek ki tudjunk egyezni. Sikerült is nekik. És ha ezt nevezhetem hagyománynak, akkor igen, ezt a hagyományt ápolni fogjuk.
Nekem klasszikus család témám a tékozló fiú esete. A napokban gondolkodtam el, hogy vajon nem a másik fiú cseszte az apja fejét, amíg úgymond elzavarta az aztán tékozlóvá vált fiút? Nem e mind példázott az úgymond jó fiúval, hogy bezzeg neki a füstje egyenes és netán nem e jött azzal a dumával, hogy meglásd egy tál lencséért fogja megkapni az örökségedet, mert amíg te tátott szájú vagy, addig ő élelmes?
Kapott a feleségem egy szolgálati autócskát, és hát akkor menjek segítsek neki belejönni a vezetésbe, mert a sofőr suli óta nem vezetett. Öregem, hígat szartam két napig. A vezetések vége mindig sűrű káromkodás volt mindkét félről. Aztán mint nem sofőr iskola insztruktór elkezdtem elemezni a dolgokat, hogy mi a baj? Beszélgettünk erről, kérdezgettem az iskoláról, és kiderült, hogy poligont egyáltalán nem csináltak, hanem lenyomták azt a húsz órát az utcán, a feleségem szerint kapkodással és káromkodással, de ő abból nem értett meg semmit. Úgyhogy autós iskolát nyitok szépen, és elkezdjük az alapoktól. Vannak ilyen kónikus műanyag asztallábaim (lám ezért nem kell mindjárt mindent eldobni), azokat szépen kihelyezem az udvaron és elkezdjük a helyből indulást, a szlalomozást, mert azt mondtam, hogy az autó gurul, mint a tök, de nem az a lényeg, hanem az, hogy ismerjük meg és tudjuk kezelni az autónkat. Mert ami az udvaron százas tudás, az az utcán tízes.
Jó lenne egy inas nekem, de olyant, amit én szeretnék, nincs. Aki szerény lenne, ne utálja a takarítást, szeresse a fát, imádjon dolgozni, akarjon tanulni, ne igyon, ne cigizzen, legyen humorérzéke, legyen kitartó...stb. Pedig hosszú távon megérné neki. Mert ha tíz év alatt kitanulná a mesterséget, mint önálló asztalos jól élhetne. És talán a műhelyem által nekem is biztosítana egy kis nyugdíjt.
Szóval ez csak dióhéjban.

1 megjegyzés: