Két szék közt a pad alatt

A széles útról letértem a keskeny útra. Aztán ott sem fértem, és neki a szántásnak. A széles út és keskeny út közötti szántáson. Szokták még ezt mondani, hogy na két szék közt a pad alatt maradt. Na én is így vagyok. Két szék közt a pad alatt.
Mondta volt nekem egy prédikátor, valamikor nagyon rég, hogy én csak egy bebarátkozó vagyok a gyülekezetbe. Hogy nem elkötelezett híve vagyok, gondoltam én aztán erre emlékezve évek után. És valóban, azóta sem tudtam elkötelezni magam semmire. Mindig a szántásokon bóklásztam motyogva a magamét az izzadt fejemből. Mint azok a bolondok, akik az utcákat járják és hangosan kiabálnak valami összeesküvésekről. És fene tudja honnan látták meg bennem ezt az értelmes kétszéköztapadalatti lényemet, de mindig kiszemeltek maguknak ezek és úgy beszéltek hozzám, mintha mi egy húron pendülnénk. Lehet valami furcsa az aurámban, hogy a kéregetők mind őszinték hozzám és nem azt mondják, hogy nincs mit ennem, hanem nincs mit innom, főnök, adj egy lejt. És még az a valami is lehet az aurámban, hogy amikor egy pap vagy prédikátor meglát, a haja az égnek áll és rögtön kifizet azzal, hogy én csak egy gyüttment bebarátkozó vagyok a rendszerben, ami, mint vírust kiírt. Van a román nyelvben sok érdekes kifejezés, egyébként még akkor is ha most egy pár nagymagyar felhördül, én nagyon szeretem a román nyelv humor érzékét. Például azt mondja, hogy „ O ia pe arătură”. Lefordítva tulajdonképpen az, amiről írok. Hogy a szántáson megy. De van ebben a kifejezésben egy óriási humor. Hogy megkettyent és elindult a szántáson. Mert a szántáson csak a bolondok mennek, ha egyszer már van egy jól kitaposott, sima ösvény. Lemegy a hagyományos útról, lemegy mindenféle útról és ereszti a szántáson. Bolond az ilyen ember. S akkor hogy ne legyen sértő, ha valakire azt akarják mondani, hogy elment a szép esze, annyit mondanak, elindult a szántáson.
Isten látja füstös lelkemet, hogy mindig jót akartam. De csak mindig azt a jót, ami nem fért el a megalkuvásokkal, a velejáró úgymond kötelezettségekkel. Vegyél részt aktívan valamiben, de…és mindig ott volt egy valamilyen nagy DE, ami nem egy szeszélyes kicsinyesség volt, amit az ember egy fél legyintéssel elfogadhatna. Világnézeti súlyuk volt van és lesz azoknak a DE kitételeknek.
Mikor kérdezte a fiam tancija, hogy a vallás rubrikánál mit jelent az a vonal, esetleg elfelejtettem beírni a gyermek vallásos hovatartozását? Nem, nem felejtettem el, hanem a gyermek nincs megkeresztelve illetve predestinálva semmilyen vallásra. S akkor a vallásóra? Azt mondtam, mindegy, ahova mennek a barátai, mehet oda ő is. Kérem szépen, mivel a gyermekek zöme katolikus, hát katolikus hittan órára ment a fiam. Aztán egyszer csak mondja a fiam, hogy református órára jár. Áttették. Ő és Sanyika református órára jár. De jobb, te tátá, mondja a fiam, mert ott túl mind csak imádkoznak és bűnöket vallanak meg, és én nem szeretem. Szóval a rendszer nem tűrte a bebarátkozókat. S akkor most ez részletkérdés, vagy nem? Nem. Egyáltalán nem részletkérdés. Mert igenis egy hatalmas fal két ugyanazon ember között. Mert az egyik ide tartózik, a másik meg oda. Az egyik ebben a pártban van, a másik abban. Az egyik egy büdös, mocskos, zsidó, kommunista, liberális, a másik egy hülye náci terminátor, fajgyűlölő, ésígytovább. „S háde két út van, sháde előttem, shádejajj melyííken indújjak?” Hát a szántáson de devlafajzattya!
Nem lehetsz egy egyszerű asztalos egy olyan műhelyben, amelyiknek a patrónusa ide vagy oda tartózik. Mert annak a kibaszott geci senki asztalosnak vagy ide vagy oda kutya kötelessége tartózni. Ha nem akar semmilyen jelmezt magára ölteni, akkor irány a szántás. A bolondok útja. És lám oda jutottam, hogy önszántamból már direkt a szántást keresem.
Én sült bolond, a költészetnek kiapadhatatlan témája, múzsája, mit gondoltam el egy pár napja? Hogy létrehozom a multikulturális és interetnikai hobby műhelyt itt Déván. Gondoltam beszélek valahol egy helyért öcsém, viszek oda két asztalt, van abból elég hálistennek, viszek szerszámokat, ecseteket, fákat, miegymás és kihirdetem, hogy pár gyermekkel bevállalom a hobby kört. Fúrunk, faragunk, festünk, rajzolunk, semmiféle igénnyel, semmiféle nyelvi vagy vallási hovatartozás kötelezettsége nélkül.
Igenám, de bennem elkezdett zakatolni valami. Valami, ami tapasztalatként cseng. Hogy ha én ilyen egyszerűnek is látom a dolgokat, az nem biztos, hogy más is ilyen egyszerűnek látja. Az életben mindent egyszerűsíteni akartam, és mindig kisült, hogy amit akarok az nagyon komplikált. Mert joggal felteheti a kérdést a kedves szülő, hogy de mi az egésznek a háttere? Mert mindennek van valami háttere. Magyarosítás? Románosítás? Mert hogy férhet meg Brâncuși Kós Károllyal? Meg aztán az ortodox gyermek nem e fertőződik meg a magyar istentől? És fordítva? És ezen gondolkodva, meg sajnos amiket tapasztaltam, arra a következtetésre jutottam, hogy ha megcsinálom, más magyart nem vehetek be társnak, és megvan annak a logikus veszélye, hogy nem lesz semmilyen multi meg inter, hanem igenis egyoldalú lesz, addig, amíg aztán megint logikusan jogosan feltehetik a nagy kérdést a román szülők, egyházak, mikor már lesz vagy húsz bejáratos, ügyes alkotó gyermek, hogy mindez jobb lesz saját, azaz authentikus ortodox kézben. S akkor megint botránykő lesz univerzalitásom.
Mert hogy ezt miért nem lehet magyar oldalon csinálni? Most kezdjem el a vöröskakas meséjét? Mi a faszról írtam én eddig? Ismétlem itt a vöröskakas meséjét, hogy már én unom, hát még ti?
Na szóval, ha láttok egy embert a szántáson bandukolni, és jó kövér, kopaszodik, és kilóg a nyelve, tudjátok, az én vagyok. Ne sajnáljátok meg azt az embert, mert bolond. Úgysem változik, csak motyogja a magáét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése