Az a bizonyos méter szalag

Nem beszélhetek magamról, hogy lenne valami közöm a zenész pályához. Nincs semmi közöm. Asztalos vagyok. És jól van így. Viszont, valamikor volt közöm a zenész pályához, és lehetett volna még több közöm hozzá, de egy Titike -féle 18o fokos fordulattal, hátat fordítottam a zenész pályának. Azt azért jó tisztázni, hogy a zenéhez legalább annyi közöm lett volna ebben a zenész pályában, mint bármelyik Rejtő figurának a költészethez, irodalomhoz, mint légiós, éppen a sivatag közepén.
Azt is jó tisztázni, hogy éppen akkor fordítottam hátat ennek a dicsőséges pályának, amikor lett volna végre valami értelme a fiatalságomban több évig tiszta ingyen bedolgozó lelkesedésemnek. Egy hatalmas turnéra hívtak meg akkor, mint hangosító, rendes fizetéssel. Nem más, mint a mai Loredana Groza, akkori kísérő csapata hívott meg hangosítani. Egy ilyen kaliberű társaság, biztosította volna nekem a minimum hangosító karrieremet.
És akkor, mint Titike, azt mondtam, nem. Nemet mondtam, mert tudtam, hogy mire mondok nemet. Nem szeretem a vándor életet, nem szeretem a piát, a kurvákat, és a léhaságot. És akkor ismertem meg a feleségemet, aki igaz, akkor még csak én gondoltam, hogy jó lenne feleségnek, ő még nem tudta ezen szándékomat. Ma sem bánom ezt a döntésemet. Pedig nagyon szeretem a zenét, a hangokat, és főleg a dobokat.
Mindig figyeltem, hallgattam a zenészeket, a klubokban mindig ott voltam hátul és megvolt az én saját értéklistám az akkori kolozsvári zenészekről, irányzatokról. Néha áradoztak egy egy zenészről, hogy nézzeg mekkora bőgős a csávó. Néztem, valóban járt a keze, de ez engem nem tévesztett meg. A gyorsaság nem jelent semmit. A tökösség számít. Nem a technika. De ezt kevesen értik, hiszik. A koncerteken nem az elfilózott kolbásztechnikák a meggyőzők, hanem a tökösség. A ritmus. A dallam egyszerű és tiszta vonala. Az érthetőség. Visz magával, mint a forgószél vagy csak ide oda csapkod nagy zajjal?
Ennek a nagy bőgős csávónak hány méter szalagja van? Szoktam kérdezni. Úgy néztek rám, mintha valami szentségtörést követtem volna el. Igen, igen, csinált legalább egy méter szalagot a zenéjével ez az ember? Hát nem. De mindenhol játszik, mindenhova elhívják. Szóval nincs csapatban, mondtam én. Jó bőgős, de nem veszik be sehova, mert nem megy sehova, mert ő jó bőgős, és nem keveredik bárkivel. De egy pálinkáért beugrik, atyáskodni, aztán kolbászol egy egyszerű rockban is, ahol csak éppen pontozni kellene. De azt tökösen, nem bossanovázva.
Miért mind mondtam ezeknek a felfújt zenészeknek azt a méter szalagot? Azért, mert szerettem volna, ha hallanák ők is, milyen szarul játszanak. Hogy semmi de semmi nem jó. Hogy hiába izzadnak, hiába füstöl minden hangszer, az összhang katasztrófális. Mert a csapatban, a zenészek, mind különálló egyéniségek, és mindegyik a magáét fújja. Nem csapatban, nem alkotásban gondolkodnak. És ezért szar minden, noha jók a zenészek és ezért nem futnak be, mert túl jók a zenészek. Annyira jók, hogy nem lehet a művész egójukat megsérteni az összhang érdekében. És így van, hogy jön egy „takony” csapat és kaszál. És lekaszálja az összes babért. És csak állnak a nagy szakik és nem hisznek a szemüknek, fülüknek, hogy egy láriléj befutja a világot és hétszer is körbeszalad, míg ők a nagy ászok lekocsmáznak valahol és ápolják az önérzetüket.
Hallgatva ezeket a srácokat, ez jutott eszembe, hogy milyen fontos az a méter szalag. Ezek a srácok megkapták a szent összhangot, azért szólnak jól: egyszerűen és tökösen. Az aranykapú nyitva áll előttük, ha ezt a vonalat tartják továbbra is.

1 megjegyzés: