Csattog
az ostor, reneszánsz,
a
téren ember eszik, ötszáz.
Tanít
engem a fürj nemzettség,
mi
a nemzeti nemesség:
A
te dolgodra koncentrálj.
Kint
a téren koncert vár,
zsákban
van a koncentrát,
Vén
Európa koncertál.
Ennyi.
És adjon hálát a romung, azaz rommagyar, hogy ennyivel beérem.
Hogy fürjet tartok és tanulom tőlük a bölcsességet s hasznos
alázatot. Nem a barom alázatot, hanem a hasznos alázatot.
Van
egy fürjem, egy nőstény. Tyúk. Miért, miért nem, akármelyik
családhoz beteszem, másnapra véresre verik. Van egy piros műanyag
ládám, rátettem egy rácsot, elneveztem hoszpitálnak. Ahányszor
vérben hagyták csórót, betettem egy hétre a szpitálba. Utoljára
az utolsó próbálkozás alkalmával, azt hittem mindkét szemét
kiverték, tiszta vér volt, vádoltam magamat, hogy kísérletezek
szegénnyel. De reméltem, hogy valamelyik család befogadja. Nem. És
nem. Egy hét szpitál után kinyílt az egyik szeme. De szegény úgy
is tojt mindennap egy tojást.
Na
múlt hét pénteken átraktam a 17 fürjet, az első nálam
született és nevelkedett madarakat a szabad tartásnak nevezett
szobába, a kétszer két és fél méteres megaketrecbe. Gondoltam,
próbáljam meg betenni közéjük a szpitalizált fürjet, hátha
megkapja közösségét. Első nap meghúzta magát, másnap látom
senkit nem enged az etetőhöz, mindenkit elkerget. Látta, hogy
fiatal, naiv madarakkal van dolga, gondolta visszaad mindent amit
kapott. Csakhogy kivettem onnan is. Volt két banyek fürjem, azok
semmit sem csináltak, se nem tojtak se nem semmi, igaz négy kakas
keserítette életüket. Már azon voltam, hogy levágatom ezeket a
problémás madarakat, hisz nem lehet itt sokat lelkizni, ahol a
nagyszámok törvénye kellene érvényesüljön. Na de gondoltam
egyet és a felszabadult ketrecbe elkülönítettem a két banyeket
és ezt a szingli tyúkot. Méregették egymást, de már három
napja jól elvannak együtt. Sőt, elkezdett az egyik banyek is
tojni. Ezek ilyen tyúkok. Vénlányok. Közben kinyílt a szingli
másik szeme is. Az volt az érzésem, hogy hálásan nézett rám és
mintha azt mondta volna, hogy: “ne vígy engem kísértésbe...”
Fura.
Mert az volt az érzésem ott a téren, mintha ötszáz madár ott
csicseregne és várja a magokat. A tápot. Közönyösen, maguknak.
Persze én is velük. Elgondoltam egy percre, milyen jó érzés csak
magamra gondolni. Mindenki magának. Nem hordozzuk egymás terhét.
Minek? De tényleg, minek? Olcsóbb ennek az infrastruktúrája. Az
én kis magjaimat felcsipegetni, kifele semmitmondóan mosolyogni.
Tudnak valamit ezek a fürjek.
(Ezen
írás azon írás, melyet nem akartam publikálni, de aztán
reevaluáltam a dolgokat s méges....)
Kár ért volna bennünket olvasókat, ha eldugod ezt az írást. :)
VálaszTörlésSzerintem is nagyon jó kis írás. Főleg azért, mert egyetértek: a természettől, az állatoktól, növényektől, a velük való bánás által annyit és olyan ősbölcsességeket lehet tanulni, amiket több évtizedes ókumlálással sem tudnánk kitalálni. Annyira egyszerűen és egyértelműen fedi fel magát az összes igazság, mint a közmondásokban is.
VálaszTörlésJózsi, vannak még eldugva a fiókban, és van még sok amit a sírba viszek magammal...jó helyen lesznek...
VálaszTörlésKatalin, csak attól tartok, hogy lassan eltávolodok az embertől. Egy barátom mondta egyszer, hogy aki állatot tart, állattá válik...
VálaszTörlésNem értek egyet a barátoddal. Szerintem empatikusabbá válik nemcsak az állatok, de az emberek felé is. Egyébként meg lehet, hogy nem is olyan degradáló a kijelentése... :)
VálaszTörlés