Lebunkósodtam

Na meglett Kati is. Egy éve a tarkómon ül. A többi 7-8 munkával együtt. Érdekes, hogy egy kliens minél türelmesebb hozzám, annál inkább eszem magam. Ha valaki bekeményedik és pattog, az nem gerjeszt bennem lelki öntépést. De az ilyeneket már rég nem szolgálom ki. És azért van az, hogy a jó embereknek dolgozom, és pont ezért nagyobb bennem a frász. De most már sorozatosan a fényes napvilágra került, legalábbis számomra, hogy jó emberek ide vagy oda, nem tudok ilyen munkákat erőben, örömben és érdemben elvégezni.

Kati boros szekrénye.

Kati tartott nekem egy kis motivációs dumát, hogy mért nem megyek Ausztriába egy egy hétvégét, kifogni jó olcsó szállásokat, túrázni egyet egyet, van ott ingyen szauna, medence, miegymás. Az ember hétfőn új energiákkal veszi a munkát tovább. Például ahogy én is vagyok, hogy annyi embernek örömet okozok, hogy engem ez kéne motiváljon.

Néztem a Katit, ahogy gesztikulálva magyaráz, s közben fogtam vissza a nyálamat, no nem valami kívánság kapcsán, hanem bal kezemben fogván egy fát, jobb kezemben a szúró fűrésszel, hogy ha majd a motivációs óra elmúlik, el tudjam vágni a cereza mellett. A fát.

Felirat hozzáadása

Nem tudtam mit mondani hirtelen, hisz én nem a beszéd mestere vagyok, nekem mindig később jutnak eszembe a replikák, a lépcsőházakban, miután elköszöntem valakitől. Ilyenkor nem is érdemes nekem diskucióba szállni, mert nem beszélek koerensen és főleg nem a témába vágóan. Hajlamos vagyok megértetni a másikkal, hogy gyerekszobám volt, de később, mikor már nem lett volna szükség feltétlenül gyerekszobára. Az igazság az, hogy sosem igényeltem a saját gyerekszobát, nem is tudtam, hogy egy gyermeknek ez létfontos a jelleme kialakulásához. Innen kiindulva elég sokat kéne magyarázkodjak, hogy miért nem szabható személyemre egy ilyen osztrák ruci ingyen szaunával és medencével (hirtelen azon töprengtem, hogy hát a kettő nem ugyanaz? De nem, tényleg, eszembe jutott, hogy egy szaunát valamikor kilambériáztam, még a karrierem elején, és mivel alvállalkozóként dolgoztam, munka végeztével a tulaj kidobatott a bodigárdjával, hogy „fututengura tamplar szkarbosz” ami azt jelenti, hogy „szájba baszlak rohadt asztalos”. Aztán megértettem, hogy a fő vállalkozó rég felvette a lóvét, és valamit még nem csinált meg, így bennem a szauna emléke így él. Úgyhogy, ha valamikor erőt kapok, megalapítom a szaunás traumások „meetoo”-ját, mert azóta ki nem állhatom a szaunákat. Mert két hetes munkabérem elúszott, így lakbért nem tudtam fizetni és az élethez is eladósodtam, és akkoriban nem voltak kurvakapitalista bankok, hanem csak uzsorás barátok), szóval nem látom magam kuporogni egy szűk panzióféleségben, nem látom magam a hosszú sétákon, és egyáltalán, nekem kéne valószínű egy hét, mire járgányommal eljutok oda, ha egyáltalán eljutok oda, repedt kipufogó csövemmel.

lépcső burkolat és korlátféle

Az, aki még erőben van, fel nem tudja fogni mit jelent az autóból felcocokázni a bútor elemekkel, fákkal szerszámokkal, ötven métert, meredek úton, ilyen kerti kikövezett ösvényen, mely ilyen kanyarokban tekereg és hol le kell lépni két lépcsőt, hol fel hármat. Minden nap, bármennyire osztottam be a szerszámokat neccbe, hogy könnyebben hurcoljam, mert ládában ha felemelem, nem látom az út kockáit, egy kín volt. Erre fengsújosan készültem lelkileg.

Kilóg a sérvem elől, húsz kilót felcipelni ötször, hatszor, nekem már kunszt. Aztán két bárszéken pászítani a fákat, mert csöveken kellett randalírozzak, mint az egereim a műhelyben. Hol alulról fúrtam, csavaroztam, hol felülről, tehát nagyjából ugyanannyiszor térdeltem, mint amennyiszer nem térdeltem. Ha csak az ötvenes csavarok számat veszem figyelembe, elment egy katulya ezres kiszerelésben, az azt jelenti, hogy ötszáz alantas munkát végeztem. Ötszázszor letérdelni, aláhajolni, bekancsizni a vonalat, előfúrni, behajtani a csavart, ezer szorítás után, úgy éreztem, hogy a karjaim leszakadnak, a hátam közepe kilyukadt és hogy sosem lesz vége, itt (Katinál) pusztulok el.

Jó, enyhítő körülmény, hogy ezt egy héten át csináltam, tehát ha úgy vesszük, napjára kábé száz ilyen alámerülés volt csavarilag. Volt ennél több is, mert minden szerszámért le kellett hajolni, csak a ceruzám legalább hússzor ejtettem el. Persze a hegye ki is törött mindannyiszor. Hegyezd meg. Cutterrel. Akkor törik a hegy. Kopott a cutter éle. Mióta szemüveget hordok, a ceruzának nincs helye a fülem tövében. S akkor ide teszem, oda teszem, s akkor keresem, hova a fenébe tettem a ceruzát.

Szóval ezek az infrastrukturális kihívások nagyon ártanak már nekem, és emiatt én már azért is hálás lennék a Teremtőhöz, ha valahogy épen hazajutok, és lepihenhetek úgy, hogy lehetőleg a kimerüléstől ne vacakoljon a szívem.

S akkor rámnéz Kati, meg a Gabi, meg a Lali, hogy hiányzik belőlem a kikapcsolódás. Nem a művészetre világító mozzanat, mint Hamvas szerint, hanem a kikapcsolódás. Menjek Ausztriába kikapcsolni. Van megoldás a kiégésre.

Mily megkönnyebbülés.

Mert egyébként (erre az egyébkéntre adjon már valaki egy megfelelő szót, mert a magyar médiában is mindenki egyébkéntezik, hogy már karcolja a fülemet) nincs meg munkámban a művészetre világító mozzanat.

Ildikó is azt mondta, milyen kár, hogy nem okoz nekem örömet a munkám.

Hát kedveseim, egyiketek sem jött, hogy hadd mert felviszem én a léceket, szerszámokat. Járgányomat nem tudtam behúzni a behemót BMW-től, így fentebbről kellet lecipeljem, majd elspurizni a Bmw mellett, hogy meg ne karcoljam a tükörsima felületét és felcipelni azokat. Úgyhogy nem, nem okoznak nekem ezek a munkák örömet.

A Megváltás nekem, ha ezeket a munkákat leadom. És nem vállalok újakat.

Rájöttem, hogy ezentúl sokkal merevebb kell legyek és egyszerűen nem vállalok több munkát. Nem szabad nekem senki rimánkodására engedni. Talán ezt lesz a legnehezebb megtanulnom. Mert soha senkit nem akartam visszautasítani.

Tudom, hogy vérig sértődések lesznek, viszont van egy nagyon sanda gyanúm, hogy ha nem leszek hasznára senki örömét tunningolni, úgy vetnek ki ismeretségi körükből, mint egy rühes macskát. Státus, ami most is aktív, mert ugye ezen örömközösségemből senki nem foglalkozik Velem, mint érző személy, hanem kizárólag asztalosilag tart rám igényt. Valójában nem is értem, hogy miért lelkiznek, amikor kell nekik valami?

Valóban akkor vagyok cuki asztalos, amikor kell nekik valami.

Miért írom le ezt rinya alapon? Azért, mert ez a realitás, egy ötvenhárom éves asztalosnál, aki marhára dolgozta az életét, hogy másoknak örömük legyen, aki magát elhanyagolva felemésztette egészségét, tehetségét. Minden idejét a munkákra és a kiszolgálásra fektette, semmit önmagába. És nem szeretném azon statisztikai adatot dúsítani, mely a megerőltetésbe hajszolt asztalosok halálát lajstromozzák.

Most már elkezdtem a facebook oldalam törlését. Eddig csak jegeltem, de most már törlöm. Kettő darab ismerősöm jelezte, hogy kár. Valóban, velük azért szoktam messzendzserezni. Mindkettőnek megírtam, hogy a továbbiakban ott az emil, naponta megnézem, tudunk továbbra is kommunikálni. Vagy ott a számítógépes Viber, de mióta a telefonomat oda adtam a fiamnak, nem tudok új kapcsolatokat létesíteni. A régiekkel igen. Ott is kettő darab emberrel.

Gondoltam, hogy talán azért a két emberért, hagyjam meg a facebook kontomat, valahogy húzzam rövidre, elvégre az alkoholista is bármikor a piához nyúlhat, ha akar, de ha nem akar, akkor ott lehet felőle a polcon. De fejembe költözött a gonosz gondolat. Miért, ha emilen kell beszéljünk, az nem jó? S akkor egy kicsit elgondolkodtam. Megvárom, hallám jelentkeznek e emilen? Ha sűrűn igen, és nem tudnak nélkülem létezni, még meggondolom. Na?

Aztán eszembe jutott az én időm, hogy bezzeg valamikor kéthetente váltottuk a leveleket Barkóczyval. Évekig írogattunk egymásnak. Szépen elmentünk a postára, feltettük a levelet, vártuk a választ. Két-három oldalas leveleket írtunk egymásnak. Napokig, többször elolvastam a kapott leveleket és örvendtem nekik. Jó napom volt az a nap, amikor levelet kaptam. Jó volt leülni, és órákig, pixxel írni, papírra a szöveget. Hosszasan elgondoltam mit akarok elmondani, leírni.

A katonaságban is egyik kedvenc időtöltésem az írás volt. Aki válaszolt, mindenkinek írtam. Megvannak még a válasz levelek. Őrzöm őket. Kár, hogy nincsenek meg az én leveleim másolata.

Mindegy, azt akarom mondani, hogy a távolság nem volt gát. Ma már nehéz lenne egy elektromos postafiókot megnyitni? Nincs türelme estig várni a válasszal? Na kiderül.

Hogy most mi volt az első, nem tudom. Megszűnnek az emberi kapcsolatok, mert elfoglalják magukat a virtuális világ csalogató csicsáival? Vagy megszűnnek az emberi kapcsolatok és menedéket keresnek a csilivili virtuálisban? Lehet ez is, az is.

Viszont, ha elmegy két ember kajálni, kávézni, és ott sem beszélgetnek egymással, hanem a telefonjukat simogatják, ott szerintem baj van az emeleten. És sokszor azt látom, hogy értelmes pofájú emberek teszik ezt. Nem a tehenész, nem a dilló Cézár, hanem normál pofájú emberek. Ez szerintem sok mindent elárul.

Az van, hogy az ember felad mindent a látatlanba.

Fiamnak adtam az okos telefonomat, mert az övé régi és gagyi. Innen a bunkósodás. Maradtam az ősrégi Nokiámmal, melynek a képernyő védője már rég törött. Mondtam neki, hogy nehéz szívvel adom, mert le fogja kötni és még kevesebbet lesz emberekkel, mint eddig. De mit lehet tenni? Nemcsak hét évet kapott itthonról, ahogy a mondás mondja, hanem tizennégyet. Ma megkapta az első személyi igazolványát is. Mondtam neki, hogy törvény szerint, négy év múlva mehet akár a picsába is, nem lehet beleszólásom. De gyakorlatilag, a fiam már rég levált rólunk, néha akkor találkozunk, ha nincs főtt kaja és eszünk valahol, vagy inget, cipőt veszek neki. Reggel az iskola fele, de ott néha belealszik az úton. Szoktunk eszmét cserélni, de már mint egyenlő felek. Véleménye van mindenről. Rá kell bízzam, hogy mit csinál a napi költő pénzzével. Ha rákap a cigire a haverok miatt, tehetetlen vagyok. Tizennégy év alatt megismerte töviről hegyire érveimet a Világ majd minden dolgáról. Innen tovább a világ az övé, avagy a fiam a Világé? Jó kérdés, jogos aggodalom. De Ő akar tapasztalni, és vegűl neki kell megtapasztalni. Viszont megvan a lehetősége a „radikalizációra” ahogy szoktam mondani. Egyszer hazajön, itt a műhely, az Övé, bármikor megtapasztalhatja milyen saját kezébe venni a sorsát, neki a nagy előnye az lenne, hogy nem bérlőként, mint hajszolt rühes kutya kezdené, akit bármikor szájba lehet „futealni”, hanem mint király a birodalmán. De ehhez radikalizálódni kell. Mit is jelent ez? Felbaszódni a világra és elvonulni. De ehhez meg kell tapasztalni, hogy odakint nincsenek igazi barátok, csak érdekek vannak és ha ez a virtuális világ még jobban elhatalmasodik, még inkább eldurvul a való világ.

Rá való tekintettel, el kéne mégis kezdjem a munkáim videózását, nem a kész termékek villogtatását, hanem a megoldásaimat, a munka folyamatokat. Mert eljöhet még a fiam radikalizációs ideje, de akkor már nem lesz aki tanítsa Őt. Nem tudhatni mennyi ideje van egy embernek hátra. Gyuri hatvan évesen meghalt. Cézár anyja, talán ötvenhat éves, valami szívműtéten ment át, aztán leállt a szíve, újraélesztették, nem tudom ott is mi van. Cézár sem tud semmit. Azért mondom. Most megyünk a görög partokra szabadságolni, holnap visz a mentő.

Rájöttem, hogy nincs szükségem a Cubase pro verziójára a kvadrofóniához. De ahhoz, hogy elképzelésem beigazolódjon, el kéne jussak a stúdiómig. Egyelőre minden agyban van összekapcsolva.

Jön három hét Gabizás és utána valamennyire felszabadulok. Marad Tordai (muevesznév) háza, de az elnyúlhat tavaszig. És el is fog.