Élvezem, ahogy a sztereotípia (népiesen: általánosítás) gerinces hüllők esetében átváltozik egy személyes ledorongolásra. Nem azt mondja, hogy a rohadék gecik, mert ez általánosítás, ugye, hanem azt mondja: a rohadék geci, így nem általánosítás, hanem karakterizálás. A profi író nem azt mondja, hogy „én mit gondolok”, hanem azt mondja, hogy az én szereplőm mit gondol, természetesen tőlem függetlenül, én csak mint egy fotót tartok a nagybecsű olvasó elé. Mint mikor a fotográfus éhező gyermekek fotóit futtatja New York leghíresebb képtáraiban és art-pour art meglátása vagyonokhoz vezeti.
A szubjektivizmus is mindig mikor, mi. Ha én nyomok le egy akkordot az Air virtuális szintetizátoron, akkor az egy szar akkord. Ha viszont Jean Michel Jarre nyom le egy akkordot az Air virtuális szintetizátoron, akkor az istenes akkord. És ha ő két akkordot úgy nyom le, hogy a kettő egymáshoz disszonáns, akkor az azért van, hogy a kettő egymáshoz disszonáns legyen. Én nem akarhatok egymáshoz két disszonáns akkordot lenyomni. Egymáshoz két disszonáns akkordot csakis egy híres zenész nyomhat le. Olyan ez, hogy a pedofilságért csak papot mentenek fel. Szegény ember, ha farkát kiveri titokban, gyalázatos és szégyen.
Így van ez ha az ember egy csoportba iratkozik, ahol csak a könyv borítókat tárgyalják egymás közt: kiderül, hogy könyvborítót csak egyesek tervezhetnek, és minden más, egyedi meglátás és vizualizáció szar, mert csak keveseknek jutott osztályrészül, hogy jók legyenek a borító meglátásaik, akik tudják, hogy a tízezer légy mit szeret a szaron.
Legyen az írói, kivitelezői szakberek, az ember nagyon hamar rájön, hogy ma az is baj, ha az ember különlegest ír vagy rajzol. Szerencse, hogy az önfelkent szakbarbárok vannak, akik erre rávilágítanak.
Feltételeződik (lehet, hogy helyesen), hogy a potenciális olvasó manapság egy olyan halsor, mely tátott szájjal várja a soron levő horgot bekapás végett, mert magától már képtelen úszkálni a mélyben és táplálék után keresgélni. A jól vezérelt algoritmusok irányítják a csalit és a horgot.
Annyira beszédes Gárdonyi titkos naplója! Néhol azt írja, hogy ez és ez az aranyút. Aztán pár oldallal arrébb meg azt, hogy ez és ez az aranyút. Homlok egyenest ellenkezik előbbivel. Aztán azt írja, hogy csak fogjál neki és ne okoskodj, mert jobb ha rendezetlenül folyik a téma, nem rendezetten. Alapjában megértettem Gárdonyi sikerének a titkát: Napjában csak egy órát dolgozott fizikai munkát: ha nem a hegedűjét nyúzta, vagy nem a gyümölcsfáit szemlélte, akkor nyeste a szőlőt. Azt írja, hogy kifejezetten jól esik neki napi egy óra fizikai munka. És egy regénye honoráriumából kihúzott egy jó időt.
Jókat derültem a Bugaszeg köztársaságon, de sajnos abba sem estem bele, pedig már nagyon kéne valami, amibe beleessek, hogy fogozkodót találjak, ami más legyen, mint önnön erőm, mely minduntalan elégtelennek minősül.
Azon gondolkodtam, hogy mi vóna, ha megjelenne Koppány, hogy a Bugaszeg köztársaság trónjába ülljék? Valszeg a kormányzó lyukas cipőjével tökön rúgná, hogy oda senki fia nem ül, mert Bugaszeg csak egy egyszemélyes állam. Bugaszeg közösségi létesítményre való utalás csak egy történt a tizenvalahány videóban, amennyit megnéztem, éspediglen amikor egy fiatal pár egymásra tett pár téglát és azt Bugaszeg kormányzója lerúgta, mondván, hogy neki senki ne követeljen szerzői részesedést Bugaszeg felépítéséből. Ez a mementó azért tűnt fel nekem különösképp, mert átéltem én is párszor ezt a rugdalkozós márkanév féltést ami a közösségi építkezést illeti. Minden parókiának csak egy kakasa lehet, a többi csak tojó tyúkként jöhet számításba.
És így, az egyszemélyes vallású templom már nincs ínyemre. Nem tudom mi a követhető benne, mit lehet rajta replikálni? A jópofaság?
Én a dolgokat komolyan szoktam venni. Ha építünk, akkor építünk.
És akkor mindebből mi vonható le? Hogy negativista lennék?
Dehogy!
Inkább azt, hogy légy önmagad, basszál a sok nagyokosra! Ez a jó hír részemről!
Lehet baszni a nagy okosokra, mert mind hülyéknek, sztereótippeknek és szubjektíveknek találtattak!Az, ha valaki nagyokosnak mondja magát, még nem az!
Ez az én evangéliumom.
Szabadok vagyunk olyan könyvborítót alkotni, amilyet akarunk, legfeljebb tízezer szaros lábú légy nem maszatolja be.
Ja, hogy megúntam a sok elvárást és bocsánatért esdeklést, hogy létezni merek?
Hordjon maszkot, aki nem bírja.
Aki a könyved borítóját megbírálja, mert szerinte nem üti meg a mércét, az maga mögött tudja a hajbókolóit. Egy ilyen csatába saját táborral kell indulni, mert hiába volt anno középeurópa leggazdagabb országa a miénk, amikor jött a török, a temérdek harcosával, nem igazság, vagy szépség, vagy okosság, hanem a sokaság győzött.
VálaszTörlésTehát ha nem hízelgéssel akarsz a közibük kerülni, hátországot kell magad mögött vinned. Minél nagyobb, annál erősebb.
Tizen-huszonévesen kézen fog egy nagy öreg, aki magát fedezi fel a fiatalban. 50 év fölött nem lesz 90 éves mentorod.
De a tévedés jogát fenntartom, s csendben szurkolok a tapasztalataim ellen, és Érted.
A hátországravaló az most algoritmusok kényelmében hiszi magát. Mekkora meglepetésben lesz része annak a pusztában boklászónak, aki rátalál majd véletlenül Muskóczira valamely virtuális könyvesboltban.
TörlésÉn nem akarom a hirtelen fellángolás dicsőségét, hogy elélvezzenek egy külsőn, mert tudvalevő, hogy a könyvek 95 %-ban a külsejük miatt kelnek el. Egy csicsás külső nekem jelzés, hogy egy olyan könyv, ami valószínű nem mond semmit.
Én nem kértem senkitől véleményt a borítómra, csupán benne vagyok megfigyelőként pár ilyen könyves csoportban és látom, hogy mire megy ki a játék. Az egyébként egyedi, saját tervezésű borítókat a porig aláznak, írásokat agyon kritizálnak , hogy az már nem szubjektivizmus, hanem egyenesen rossz májúság. Tehát aki "szakemberre" bízza magát, könnyen felébredhet, hogy feladja, mert a szakembereknek érdekük, hogy legtöbben feladják.
Ezért bontom le a "gerinces" hüllőkben való hit imázsát.
A legjobb, ha az ember bevállalja, hogy egymagában motyog, mert ma olyan hátország, amelynek önálló ízlése és véleménye, igénye legyen, nincs. Mint ahogy nincs persze mentornakvaló sem, mert mindenki kizárólag a saját pecsenyéjét sütné a közösben.
Marad az, hogy Muskóczit terítem a virtuális boltokban, magam szerkesztem a belsőt, külsőt, sorsára hagyom, rábízom a véletlenre, nekem nincs kedvem sem reklámokra, se buzdításra, sem fészbukkon könyörgésekre. Ez az a rész, hogy megteszem a tőlem telhetőt.
Azt csinálom, hogy magam lefordítom angolra a gugel segítségével, lesz amilyen lesz, bízom abban, hogy aki meglátja benne a történetet, az elfogadja majd az angolomat, ahogy egy hindunak is elfogadják az angolját, akcentusával együtt.
Túl kell lépnem azokon az akadályokon, amik nem rajtam múlnak. Egyszerűen passzolom őket.
Közben elkezdem a hangoskönyvet felvenni, úgy magyar, mint angol, és ha megvan, azok is bekerülnek majd a rendszerbe. A Publishdrive havi 10 dollárért 2 terméket futtat, havi 20 dollárért pedig hatot. Ezt egy évig fogom futtatni, ha valami beindul, akkor fejleszteni fogom, ha nem, akkor nem.
Azt hiszem, hogy ennél korrektebb feltétel jelenleg nem létezik a piacon. Nincs semmiféle szerződési lekötés, azt csinálok a könyveimmel, amit akarok.
Ezért jó hír ez az amatőröknek, mert kikerülhetik vele az összes vérengző cápákat.
Szerintem, ha léteznek valós ekönyv olvasók, azok előbb utóbb találkozni fognak Muskóczival és biztos, hogy nem az ára lesz az, amitől visszariadnak majd.
Ha meg nem, hát nem.
Az, aki nem bízik magában és inkább kikérné véleményét "szakemberektől" akik mindenek csak nem objektívek, számíthat arra, hogy művét frankenstájnolják, egyenlővé teszik a szánalommal az egyedit, és önérzetében a porig alázzák. Semmi értelme.
Aztán persze, mindenki úgy tesz amint akar...
Attila! Minden elismerésem a Tiéd! Ügyesen intézed Muskóczi "életét". A tehetség úgyis utat tör magának minden nehézség ellenére.
VálaszTörlés