Hiába
próbálja mondani a lélek, hogy a “device work properly”, mert
noha a device lelkileg kész, fizikailag valóban kész. Rájöttem,
nálam már nem tréning kérdése, hogy egy nap mennyit tudok
dolgozni. Lehet, hogy valamikor az én korombeli emberek ebben a
korban sokkal teherbíróbbak voltak mint én. Sőt, biztos vagyok
benne.
Csinálom,
csinálom, nézem az órát, s csodálom magam, hogy minnyá nyolc
órája megállás nélkül dolgozom. És másnap is. Mert az
adrenalin strófolja magát, a munkát le kell adni. Aztán a munka
leadva, este hétkor beájulás. Éjjel rácsodálkozom a sötétre,
a falon a leddel világított órám egy órát mutat. Nosza hamar
tüzelni, lehűlt a lakás. Én meg csurom víz. A fűtési
procedúra miatt ki kell menjek, le kell menjek a műhelybe. Ez
általában teljesen felébreszt. Megrakom a kazánt, megvárom míg
begyullad. Mehetnék vissza az ágyba. De tudom, hogy hiába. Éber
vagyok már. Persze fáj mindenem. A cukor éjjel dolgozik a
legjobban bennem. Valószínű azért izzadok le rendszeresen.
Kisilabizáltam
az utóbbi években, hogy erőmet beosztva, a reggeli házi tevést-
vevést leszámítva, reggelik készítése, uzsi csomagolások, mert
anyjuknak is csomagolok, képes lenne semmit se enni a patikában
egész nap, szóval ezeket leszámítva, optimális lenne négy óra
műhely munka. Pihenés után, persze gyereket hazahozni iskolából,
esetleg két órát még rászánhatok egyéb tevékenységekre. Így
van egy kiegyensúlyozott életem, és ha ez állandósulni tudna, nem
fájna annyi mindenem. Még egyelőre ez lehetetlen. Három négy
napot hajtok, aztán jön a lerobbanás. Ha ezt huzamosan kell
csináljam, jöhetnek az energejzerek. Azok hiába cukortalanok,
adnak némi energia reményt, de valahogy azok is cukorrá vállnak
bennem. A magas cukor bennem pedig az ízületeimben rögtön jelez.
Minden arra kötelez, hogy életformát kell váltanom, ha élni
akarok. Itt nem a több saláta bevitelről van szó, hanem ami a
legnehezebb, a kevesebb munkaidő.
Nagyon
bonyolult folyamatok zajlanak bennem emiatt a munkaidő frusztráció
miatt, oda jutottam, hogy a határidőkre rendszerint idegbajos
vagyok, izgulok, megy a hasam. Utálni kezdtem azt amit csinálok.
Utálom a megrendelőket. Nem akarok már senkinek sem szép
bútorokat csinálni. Basszák meg.
Egy
egész sorozat probléma vezetett idáig, az este mondtam a páromnak,
hogy most először fogant meg a fejemben, hogy esetem már egy
pszichológusra érett. Rögtön rábólintott, hogy szerinte már
régen az, az esetem. Létezik, hogy esetem már túllépte az
agyonhajszoltságot? Bediliztem?
Éjjel
egy. Befűtök, nincs másra kedvem, bekapcsolom a tévét. Éppen
Mel Gibson “Apocalypto” filmje megy. Láttam már évekkel
ezelőtt. Újra lenyűgözött. Az emberi erő, azok a természet
adta izmok, az a teherbírás, a túlélés ösztöne, a bátorság,
hihetetlen mire lehetett képes valamikor az emberi test. A gyenge,
az elhízott ember nem élt sokat. Elhulltak a törzsi harcokban,
vagy utolérte egy párduc. Éltek az erősek, a fürgék, akik
bírták az éhezést, a viszontagságot, a stresszt. Alapjában véve
elemük az agresszió volt. A pacifizmus, a jézusizmus, a gondolkodó
életforma kihat a testre. Egészségtelen önsanyargatásra bír, a
lélek kap nagyobb hangsúlyt, kirágja szó szerint a gyomrot, a
szívet s mindent ami az embert mozgásra bírna. Ahhoz volt viszont
esze, hogy kitalálja az ágyút. Hogy helyette vigye a halált. Egy
lelki formája a harcnak. Aztán valahogy zakatoló fejjel elaludtam.
Elkezdtem
ásni a kertben. Napi fél óra. Amikor az idő engedi.
Messzenézésekkel kitelik az óra is. De konkrétan azt mondtam,
legyen napi fél óra. Mert nálam a munkaidő nem az eltelt idő,
hanem a ledolgozott idő. Üresjáratra nincs haszon. Ez csak az
alkalmazottnál igaz. A magán vállalkozónál nincs üres járat.
Ha tizenkét órából négyet elszöszmötölt semmit tevéssel, az
csak nyolc óra hasznos munkaidő. Bármennyit optimizáltam magam az
idők folyamán, rengeteget jártam üresben.
Felvett
munkáim az év nagyobb részét kiteszik. Ezért úgy döntöttem,
hogy leállok a rendelések felvevésével. Ha egyedül dolgozom,
azok kitartanak engem. Visszafogott költségvetéssel,
rendszeresített munka beosztással, talán bevezethetek egy
délelőtti öt munkaórát, amiből egy óra a kert lenne. A kert
lenne a pszichológia óra. (Kell a bánatnak agyturkász, tudom én
pontosan mi a bajom). Négy órát pedig a munkáimra szánok. Ez a
tervem. Muszáj meghúznom a vonalat. Vége a sietős munkáknak,
vége a nehéz ajtóknak, ki kell találjak mást.
Opció
lenne az is, ha valaki kibérelné a műhelyemet. Nem opció, mert
nincs aki. Szó szerint senki nem dolgozik már semmit. Hacsak nem
kapnék valami migránsokat, akik hajlandók lennének vállalkozni.
Ilyen sok kicsi sárgát, akik otthon ereszek alatt, flakonból
vágott papucsban olyanokat faragnak guggolva, hogy az ember képe
leszakad.
Milyen
kurva ez az élet. Amikor fiatal voltam, senki nem adott volna egy
fészernyi helyet a műhelyemnek, mindenki szorongatta az eresz
alját, nehéz béreket fizettem, mégsem hagytak nyugton, ma itt van
a falunyi csarnokom, a kutyának sem kell. Bezzeg ha tudnák a
bangladeshiek, akik minden reggel egy arasszal arrébb kell
költözzenek a vízszint emelkedése miatt.
Az
én munkám és hivatásom az lenne, hogy ránézzek a műhelyre,
segítsek a rajzokban, ötletekben, megoldásokban, munkafolyamatok
kitalálásában, gépek karban tartására, jöjjenek a mostani
harmincasok és mondják nekem, tata, nem tudnál ott csendben
meglenni az irodádban? Menj szépen bigfarmozni és hagyjál minket
dolgozni bazmeg. De nem bazmeg. Ha egy deckát le kell gyaluljak,
megyek harminc métert a gyaluig, onnan húszat a cirkuláig. És még
a szellemek sem járnak körülöttem.
Ez
van nálam. De ha kizoomolnánk a műhelyemből és felülről
néznénk a szitut, látnánk, hogy mindenhol ugyanez a helyzet. Üres
fészerek, kongó műhelyek, elöregedett, frusztrált szakemberek.
Csak azt nem értem, honnan az a sok ezer leparkolt autó és a
teltházas bevásárlók? Hol a picsába nyomtatják ezek a pénzüket?
Egyértelmű,
elveszlődtem az életben, nem érzékelem már az összhangot,
kifutott alólam a talaj. Őszintén remélem, hogy ezt csak én
érzem a szánalmas koravénségemmel, és mindenki másnál minden
oké.
Úgy látom, erre a bejegyzésre nem igen akaródzik a kommentelés, pedig itt vagyunk - gondolom, nem csak én, hanem a sok kedves olvasód is, akik meg-megnyílnak olykor, bátorítani, igazadat adni, más szemszögből nézni, ezzel erőt adni. Mert mit is mondhatnánk a tépelődő embernek, aki a gondját-baját ilyen gyönyörűen-irodalmian tudja megfogalmazni? S akármilyen mélyre nyúlsz is, mégis erőt adsz másoknak. Elég ez ahhoz, hogy felkapd a fejed, és vigyorogj egyet, tedd azt a dolgot, amit majd kimérsz magadnak? Én csak ennyit tudtam most.
VálaszTörlésHa hiszed ha nem, én is nálam csóróbbak helyzetéből inspirálódok. Mert ha ők a semmiből reményt kovácsolnak, nekem is meg kell találnom azt.
TörlésDe lehet, hogy el kellene fogadnom a helyzetet és végre drukkoljak egy focicsapatnak.. :-)