Mivel minden nap meg kell
vívnom valamilyen harcomat, nem tudom megengedni magamnak azt a
luxust, hogy elveim legyenek, amiket kőkeményen követek.
Amire ma azt mondom: nem,
holnapra talán igent mondok. Megváltozhat minden egyik napról a
másikra. Átgondolom, átértékelem és meggondolom magam.
Amikor fel volt ajánlva
nekem ez a csarnok, álltam itt mint borjú az új kapu előtt és
csodálkoztam. Azon, hogy az élet osztott egy kártyát, amit csak
elfogadok vagy sem. Emlékszem, ahogy végig mentem az ötven méteres
hosszú csarnokban és a szellőző lukakon kileskelődtem és nem
tudtam betelni a látvánnyal, hogy nekem lehet egy otthonom, aminek
az ablakából mezőket, dombokat láthatok. De hogy egyáltalán
lehet nekem egy otthonom.
Egy percig sem villant át
agyamban az, hogy ugyanmár miféle miliő ez. Egy csirkefarm
huszonvalahány csarnokából egy. Ezeken rágódni meg sem fordult a
fejemben, abban az én helyzetemben, mindenből kiábrándulva,
belefáradva ez lett volna nekem az utolsó gondom. De nem volt, hisz
sosem voltak nekem ilyen elvi elvárásaim.
Egyrészt azért sem
voltak ilyen putypuruttyaim az életben, mert hányattatásos
életmódomba nem fért ilyen kártyaosztás az élettől. Lehet,
hogy az ember sok ilyen kártyát elszalaszt az életében, de az én
esetemben nem igaz, mert nagyon gondosan odafigyeltem minden
osztásra, ha egy drót volt az útmentén felvettem, mert sosem
lehet tudni mikor mire lehet jó. Ha elveim vannak, akkor ezt ma is
betartom.
Így, amikor ezt a kártyát
osztotta nekem az Élet, nagyon megláttam és el is fogadtam. Mind
amellett, hogy sejtettem, bele tudok roskadni ebbe a projektbe. Rám
omolhat mindaz amiben reménykedek. De van amikor úgy kell
cselekedni, mint a Bibliában írva vagyon, hogy hasonlatos a mennyek
országa ahhoz az emberhez, ki talál egy arannyal tele földet,
eladja mindenét és megveszi azt. Na én ezt csináltam. Eladtam
mindenemet, előre 30 évre, hogy megvehessem az arannyal tele
földet. Esetemben egy lepukkant csürkepajtát.
Persze mindezt nem
lehetett volna bevállalni, ha nincs az embernek olyan élettársa
aki ugyanazt látja az épületben: az otthont, nem a lerobbant
pajtát, és ha nincsenek türelmes hitelezők.
Ebben az is szerepet
játszott, hogy az itt élő vegyes európolgárság sem zaklatott,
zömében románok, cigányok, holott akár migránsként is
nézhettek volna rám, egy magyar, aki ide jött minket kitúrni.
Inkább egy hozzám hasonló migráns túrt volna ki engem, semmint
az itt élő polgárság. Nos, az itt élő polgárságnak azért
annyi enyhítő körülményt megengednék, hogy nem mentem közéjük,
nem kértem semmiféle segélyt, se nem szegényítettem őket, de se
nem gazdagítottam. A hatóság sem zaklatott sosem, pláne miután
egyik másikat kiszolgáltam, jó keresztényhez híven.
Itt a minden szélén él
egy excentrikus magyar vén faszi, akinek a pajtájából néha
dobokhoz hasonló dübörgések hangzanak ki, meg fával
tökéletlenkedik. De nincs zászlaja, sem semmiféle ikonja,
rovásírás az ajtófélfáján, meg ilyesmi. A műhely falán is
csak egy Chaplin kép és néhány memóriakártya kép a Nemo
halacskás rajzfilmből. Talán így láthatnak engem.
A hitelezőim néha
idegesek, megértem őket. Valószínű nem hiteleznének még
egyszer. Talán az én életem is példa arra, hogy nem lehet mindent
kiszámítani előre. Senki nem láthat előre dolgokat. És a
jószándék sem tud gazdasági csődökből kimászni.
Talán a türelem, a
remény, a szeretet, hogy majd lesz valahogy.
Ez egy nagy tét, a
remény, talán a szenvedélyes játékos érti ezt, én csak néha
megtapasztaltam, hogy van azért benne erő és ráció. Jó, néha
egyetlen értelmes dolog a remény. A kilátástalanság sem marad
mindig annak, a szar is elszárad egyszer s jó trágya lesz belőle.
Az elültetett fáim már
rég túlnőttek engem. Némely gyümölcsöt is terem. Jó sokat.
Ismerem már az itt élő állatokat is, hihetetlen gazdag állatvilág
van ezen a lepukkant helyen. Légy rengeteg, egér is, patkány is,
meg nyúl és kóbor kutya is, de ezernyi galamb csak az én
csillaglyukas fedelem alatt, denevér, bagoly, varjú, szarka, héja,
fácán, rengeteg kismadár, verébtől mittommiig, de valahogy engem
nem zavarnak. Meg tudják tartani az illedelmes távolságot köztünk.
Jó, mondjuk a légy pimaszabb. Nekik ott a háló.
A dolgok szélén nagy
óvatossággal lépkedni, talán ez jellemezhetne engem. Esni sem
szeretek, repülni sem, magasság iszonyom van. Adaptálódok.
Nehezen, de próbálok.
Na így a mai reggelen.
Megyek leszedem a meggyet.
A cigánynak adtam, de nem szedi le. Nem hagyom ott. Pedig tudom,
hogy megsértődik, ha leszedem. De nem szedi. Minden évben ezt
csinálja.
Nem egyszerű az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése