Jön
az év vége, ilyenkor mindig befelé fordulok egy picit, átnézni
mi is volt ez az elmúlt év? Lelkileg, szellemileg, testileg? Durva
hasonlattal egy percben úgy éreztem magam, mint az a meztelenre
vetkőztetett öreg ember, akinek a múltja tele van sikerekkel,
megnyert harcokkal, talán híres orvos vagy művész, most viszont
ott áll megalázva, nevetségesen összegörnyedve a hidegtől,
egyértelműen halálra ítélve a gázkamra ajtója előtt. Persze
durva a hasonlat, de nekem hirtelen ez a kép ugrott be rólam.
Nincsenek nagy megnyert harcaim, nem is vagyok senki meg semmi, mégis
ez az érzés bizsergett végig rajtam. Hogy egy adott percen ennyit
ér az egész. Egy banálisnak tűnő, nevetséges vacogás a halál
előtt, mintha valaki azt mondaná, na öreg, most a halál kapuja
előtt mit okoskodsz? Pedig nem is vacogok a halál előtt. Leszarom
a halált. Bejön egyszer, tudom, de húzom az időt.
Furcsa,
hogy ilyen állítólagosan emelkedett hangulatú ünnepen, mint a
karácsony, nekem ilyen gondolataim és érzéseim vannak.
Lehet
ennek egy magyarázata. Mert így átgondolva az elmúlt évet, talán
az én gázkamrám ajtaján ez van, hogy: „kamat”. Mert egész
évben dolgoztunk, gürcöltünk, amennyit megadtunk az vissza is
gyűlt, mert a kamatnak más elképzelései vannak az elért
sikerekről és a megverekedett harcokról. Olyannak néz ki ez a
kamat harc, mint a gázkamra, biztos halál, a végtelen tüzes
kemencébe való vettetés, ahol majd lészen fogaknak
csikorgatása...de kérdés, hogy akinek nincs foga, mit fog
csikorgatni? Ja igen, lészen sírás is. Na ahhoz értek egy kicsit.
Feltettem
magamban, még ez a gázkamrás vízió előtt, hogy jövőre
változtatnom kell dolgokon. Van itt ez a lépcsős rajz, az év
elején legalján voltam, a tagadásnál. Hogy basszátok meg. Nem
csinálok semmit. Aztán lassan lassan meguntam ezt a nem csinálok
semmit. Idő kellett a nem tudom megcsinálniból is kikecmeregni,
hogy eldöntsem, meg akarom csinálni. Most a közepe táján vagyok,
ahol felteszem magamnak a kérdést, hogyan csináljam? A jövő év
ez lesz, hogy megtaláljam a választ a hogyanra.
A
kamatot nem lehet egyensúlyozni feng shui-al, csakis profittal. A
jelenlegi vállalkozási stílusom inkább olyan mint a mortal
kombat, ahol elporolják a seggemet a keményebb harci eszközökkel
és fogásokkal felszerelt fickók. Olyan mint egy lefelé szívó
spirál, eltemet mint a mocsár. Elfolyok mint a mosogatólé a
lefolyón.
Kell
nekem egy más isten. Az eddigiek nem jók nekem. Jézus még bejön,
mert bennem él. Vagy én is egy jézus vagyok? Mint ahogy asztalos,
úgy jézus is? Olyan ez mint a szerelem, megmagyarázhatatlan, még
akkor is, ha nyomorba dönt, öl, butít. Semmi és senki nem jött
élő bizonyítékokkal az istenes beszédek mellé téve. Hogy ne
azt nézzem, mit csinál a pap, hanem azt tegyem amit mond? Nem tűnik
ez a duma egyoldalúnak? Miért érzem magam stupának, mikor ezt
hallom?
Ha
meg marad a saját ekszperiansz a láthatatlanokkal, azok nekem más
dolgokat szuggerálnak, mint a vallások. A csodák belőlem, saját
energiámból jöttek elő, vagy van egy Barát, aki figyel rám,
szeret engem? Ha ez a Barát azt akarná, hogy lássam, megjelenne
előttem. De nem akarja. Elég hinnem benne. Reméljem létezését.
Mert vannak azért felettébb gyanús helyzetek, amikor meggyúlt egy
egy csipkebokor. Merjem azt mondani, hogy nincs? Akkor egy irtó
csoda ez az élet. És akkor irtóra vigyáznunk kéne minden
fűszálra, hogy ez a csoda sokáig fent maradjon, mert ha nincs
bocsánat, ami elment, elúszott, akkor rémes az emberi jövő.
Talán ezért nem mutatja meg magát nekünk az Isten, mert ha
látnánk Őt, akkor mi egyet énekelnénk és leszarnánk az egész
természetet, mert hát jön az, aki ott is arat ahol nem vet, hisz
varázsló ő?
Mi
zavar engem? Hogy nem láthatom? Vagy tán az zavar, hogy az emberek
szamárságokat költenek Róla? Ismerném Őt, és irritál, hogy
hülyeségeket debitálnak róla?
Ezért
mondom én, hogy úgy állok az Élet előtt, mint egy levetkőztetett
idétlen testű öreg ember a gázkamra előtt.
Az
életben a pozitívum az ébredés. Nem az érdekes nekem, hogy az
ember megünnepli a karácsonyt, hanem az, hogy a napok kezdenek
nőni. Egyre több a világosság. Ez az igazi pozitívum. Trágya
mindig lesz. Kell a trágya, mert abban fejlődik a jövő. Nem kell
félni a trágyától. A műtrágyától kell félni. Az hirtelen
fellángoltatja az életet, de aztán hosszútávon méregként biztosan
öl.
Szembe
nézni önmagaddal, felismerni a helyzetet, feltétel a tovább
lépéshez. Legalábbis ez az én utam. Minden harcot ököllel vívok
meg. Nincsenek modern eszközeim. Sem szövetségeseim. Hacsak nem az
az Isten, akit még senki nem látott, nem hallott.
Be
kell fejezzek még valami bútor ajtókat, pénteken el kéne vigyek
öt ilyen összecsukhatós asztalt, terveket várok az Andorrai
munkákról, tavasszal elmegyünk, összedobunk ott egy istállót.
Talán ha elég anyagot gyűjtök az úton, megíródik végre a
„6ooo km” című regényem, ami hozza majd nekem a nyugdíjt,
persze ha filmet csinálnak róla...Azon gondolkodom, ki lenne jó a
főszerepbe? A férfinek talán jó lenne Gerard Depardieu, persze ha
még egyszer negyven éves lenne, a női szerepbe még nem találtam
megfelelőt, de van az egyik hírtévében egy moderátor, aki nagyon
tetszik nekem, nem sztárszépség, de irtó kifejező az arca.
Szerintem a csaj zsidó, nem román, vagyis román zsidó lehet, mert
olyanok a vonásai. Nem babás az arca, hanem harcias, kemény, éles
mint a zsidó nőké. A magyar kemény női arcot leginkább az
akaratosság jellemzi, semmint a vad harciasság. De ennek a
moderátornak olyan a stílusa, hogy élvezetes vele a párbeszéd.
Humorosan komoly. A regényem férfija fix olyan mint Depardieu
alakításai: a balfasz, vesztébe rohanó legszeretettebbre méltó
cuki szörnyeteg.
A
baj az, hogy ez a román asztalos tegnap megitta az energia italomat.
És ma nincs semmi nyitva. Ez a baj. A többit kiheverjük...
Majdnem szóról szóra ezt érzem én is. A trágyás hasonlat nagyon tetszik :9 Az asztalos szöveggel nem tudok azonosulni, mert én varrok és a közel jövőben nem tervezek regényt írni, amit majd filmvászonra visznek, de minden egyéb klappol. Ma este egy kicsi fényt hoztál az életembe :) Köszönöm :)
VálaszTörlés