Amikor a néger látja a fehér lyukat

Kacag a lelkem. Igaz, nem egy „El Camino” acchievementként fűzhetem fel valahova, de a helyzetemhez viszonyítva, nagyon közel állok hozzá.

Oké, valószínű ez utolsó ajtaja asztalos karrieremnek.

A szekrényes kínlódás után, azt hittem lesz legalább egy hetem Katira, aki szegény már azt hiszem párszor kipróbálta a zsilettet az erein. Mikor hív a Tordai, hogy az építészek az ajtó miatt nem tudnak haladni.

Igaza van, régóta halasztom. Nosza új lelkierő gyűjtés, gatyát fel, reszkető térdekkel nekiestem az El Camino nem éppen utolsó útszakaszának. Noha ez még annak sem nevezhető, mert nem érzem azt a bizsergő, jóleső kihívást, amit egy úgymond lelkes zarándoklás kéne tegye. Hát hogyne, én is elmennék pár napra csak úgy a faszom után, gondokat letéve az Úr elé, és én vígan sétáljak, szánki lelki feltöltődés céljából. Nem is lenne rossz, egy olyan csapattal megállni minden út menti kávézóban s nagyokat világosodni Úrilag. Jó nagyokat. És közben otthon valaki fűtsön, valaki vigye a gyereket iskolába, valaki rendezze a számlákat, kergesse az egereket és bajlódjon Cézárral. És az ereket vágó kliensekkel. Nem is lenne rossz.

Nem is lenne rossz a mediterrán tengerparti finom homokjában áztatni elefánt talpom, repedt bőrkeményedéseit, és az se bánnám, ha egy jó nyak, illetve hát masszírozáshoz egy reiki tanfolyam is járna, csak lazuljanak azok az izom gebbedések.

Sajnos a: „My El Camino”-m nem a megvilágosodás zarándok útja, hanem a néger szökési balladája. Amit istenuccse lassan megírok.

Tehát, amaz ítéletes telefon után, miszerint nem hawaikodhatok némi Katibútorral, nekiestem befejezni az uccsó ajtómat. Vasárnap, hétfő, kedd, ráhajtottam, szerdára lebetegedtem (mellékes részletkérdés). Viszont: ajtó lecsiszolva, brizbrizek feltéve ééés lekenve. Szerdán annyit csináltam, betegen is, hogy feltettem kettő darab sarkot. Előtte feltettem a műtő asztalra a tokot s a nyílókat. Lőn reszkető izzadás.

No de csütörtökön megérintett a szentlélek és reggeltől este hatig egyhuzamban befejeztem az ajtót. Pénteken az égiek segítségével és Cézár vigyorával beszereltük az ajtót.

Azért merem szentléleknek nevezni azt ami megérintett, mert a borzasztó türelem és kitartást lelkét éreztem magamon csütörtökön.

Az egész ajtó egy nonkonform megoldás. A szakma is vágná ereit (mint általában minden megoldásomon), nemcsak Kati. Miattam mindenki eret vág (de fura mód csak én vérzek). Egy hetyke, meggondolatlan pillanatomban rajzoltam egy karikarisztikus ajtót, ami ezt a Tordait teljesen megérintette, szenvedélyt fixált belőle és ugyanúgy kellett megcsináljam. Meg kellett volna gondolnom miket rajzolok összevissza. Így utólag elgondolva.

Nosza a három szárnyú szerű ajtót a végén, sok lelki és szellemi tusakodás után kigondoltam és materializáltam. Igen ám, de nyílásilag és csukódásilag rengeteg technikai probléma merült fel, azaz nyugodtan nevezhetem a kihívást egy diploma munkának. A téliesítés igénye simán megduplázta az ajtó súlyát, dupla táblás, 75 mm vastag keretekkel, és vágjál hozzá vintázs pofát. Persze a szerkezet nem tűnhet komplikáltnak, mindennek egy síkban kell történnie. Végül kifundáltam, az egyetlen falcolási rendszert, amit megengedett a helyzet, viszont a gumirózást ki kellett hagyjam. Ettől nem lett hitech az ajtó. Viszont jól zár. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy egyik ritkán jól sikerült ajtóm, ami jól zár.

A fa ajtókhoz is azért vezették be a gumirózást, hogy elvigye a tekintetet a tökéletlen zárástól. A gumi szépen kitölt minden hézagot. Mivel most nem gumizhattam, a kihívás nagy volt. Plusz, hogy három részből van, az megnövelte a hézagrizikó faktorját.

Na de hálistennek nagyon kevés vízmértékes trükköt kellett alkalmazzak, az ajtó tökéletesen zár.

Aztán a kihívások sorozata azzal koronázódott meg, hogy ilyen régi ajtó kilincset kellett beintegráljak a hitech zárhoz. Jól jött a lombfűrészes múltam, igaz rezet először vágtam életemben lombfűrésszel. És vasat is először csapoltam életemben. Eleinte hegesztve szándékoztam a kilincsnek azt a négyzet vas lófaszát meghosszabbítani, de mikor elmentem a csirkefarm lakatos műhelyébe (mert ugye annyit kérték tőlem kölcsönbe a hegesztő gépemet, hogy mikor nekem kellett sosem volt nálam, így eladtam, hogy ne legyen, ha úgy sincs), nem láttam az öreg szakit, igaz rég nem láttam, valószínű nyugdíjba ment, a többi kétes pofájú mittom miféle munkásfajták egyáltalán nem rezonáltak az én kilincses problémámmal, hogy hagyjam ott és meglátják jövő héten...

Nahát én nem hiszek az ilyen meglátásokban (magamból kiindulva), így hazamenet az jutott eszembe, hogy simán összecsapolom. Teljesen rá kellett bízzam a csapolást a flexes szkillemre, amiről sosem volt kialakult véleményem, mert flexxel mindig nagyobbra vágtam mindent, hogy aztán a többit leköszörülöm, ugyancsak flekszileg. Még én is meglepődtem, hogy szemüveggel is homályosan látott két vasat csak úgy szkillileg összecsapoltam. Kirajzolni sem volt sok értelme, mert már magát a rajzot sem láttam volna, így maradt a kertvégés pászitás. Valószínű amíg vágtam, a warpokat is kikapcsolták, mert más magyarázatot nem találok a tökéletes csapolásnak.

Utólag aztán elgondoltam, hogy ez a csapolás biztos nem fog kiengedni, viszont a hegesztés még eltörhet időben, aztán csak Attila tudja mi van ott, és hívtak volna úgy öt év múlva, hogy a kilincs nem megy. Azért merek ilyen nagyvonalú ötéveket adni ajtaimnak, mert biza viszont láttam tíz éves ajtóimat és könnycsordulásig meghatóan ugyanúgy zárnak, mint új korukban. Őszintén én sem hittem volna. Na ez a kilincs nem fog eltörni.

Számításaim szerint, ha nem jön be Andorra (mostanában imáimban az is foglaltatik, hogy ha lehet múljon el tőlem ez a pohár is), tavaszra, de jövő nyárig mindenképp felszabadulok.

Lassan fogalmazódik meg bennem egy körlevél, hogy: „Többé rám ne számítsatok!”

Az asztalos nem bírja tovább. Basszátok meg.

Mellesleg, Tordainál egy mindenes magamfajta öreg két suhanccal (valamivel világosabbak Cézárnál, de csak valamivel) csinálnak mindenféle belső építő munkálatokat, burkolást s festést. Ez az öreg is mondta, hogy neki is ez az utolsó sántierje (építő telep egyszerűbben, viszont a román ezt inkább úgy használja mintha munka felületről beszélne, mert a hajógyár neki santier de vapoare, santier de lucru... ), nem vállal több nagy munkát, nem bírja. Neki is van mindenféle betegsége, de meg is látszik rajta is.

Valószínű mi vagyunk az utolsó mohikán generáció, akik még apró pénzben számoltuk a munkát.

A templom ablakokat végül kevés híján kifizették, megalázó számomra, hogy az építkező visszafogott az én leengedett áramból is ötven eurót, téve a nyeznájut, beszerelés után egy hónappal. Hát az ők istenük fasza (ez jár nekem kiordítani) fog még bármit is csinálni nekik.

Hallom, hogy a torony zsaluira kértek árajánlatot másoktól és háromszázötven euró plusz áfa a legolcsóbb ajánlat, de van ezerkettő euró plusz áfa is, olyan kondíciókkal, hogy én a kétszer akkora ablakra, üvegestől mindenestől kértem háromszáz eurót. A zsaluk nem kell nyíljanak, semmi, csupán srégen kell deszkákat felverni egy valamiféle tokra.

Egyértelmű, hogy aki asztalosságban akar vállalkozni, annak ebben az irányba kell menni. Főleg az ezerkettes irányba. Egyrészt azért, mert nem érdemlik meg a kliensek, akiknek toronyórára láncostól jut, az fizesse meg a kurva asztalost (hagyjuk ki a jéjzusokat a termelői ár és áfa közt).

Én próbáltam Jézusos lenni, az is voltam, mégis kurvának néztek.

Hát basszák seggbe magukat legfeljebb. És ezt tök nyugalommal, viszont több meggyőződéssel mondom.

Hát igen, ilyen amikor a néger szökés közben látja az alagút végén a fehér lyukat.