Iskola másként?

Elnézem a fiamat. Napi hat óra iskola. Mire hazajövünk az iskolából, ebédelünk, délután fél négy.
Pihi úgy ötig. Beleveti magát a játékaiba pihenésképpen, jóformán el sem lazulhat, ötkor lecke. 80 százalékban nem ért semmit a leckékből. Nálam jobb a helyzet, én 75 százalékban nem értek semmit a leckékből. Beszélek a fontosabb tantárgyakról, a matek, román, magyar, idegen nyelvekről, amik bukás potenciál elé néznek.Viszont, tudom azt, hogy van egy google és az majd engem felvilágosít.
Centiről centire, betűről betűre kikeresek mindent. Egy azért, mert az esetek 90 százalékában a tankönyv nem foglalkozik a napi leckével. Filozofikusan megfogalmaz ugyan dolgokat, de egyetlen egy utalást sem ad a feladatokra, amiket meg kell oldani. Nézem a füzetet, ott sincs semmi, kérdem a fiam, miről beszéltetek ma az órán? Legtöbbször azt mondja, hogy Ballát vagy Andrást mosták fél óráig. Jó, akkor gugel. Még szerencse, hogy egy egy ismeretlen okból indíttatott blogger bejegyzésként megír emberi nyelvre fordítva egy egy kifejezést, mert a hivatalos tantárgyak osztályán csak a rizsa folyik, amiből megint nem lehet érteni semmit. Én a legtöbb tantárgy 50 százalékát így értem meg, a nem hivatalos utakon. Per pillanat megértem, a feladatot valahogy megoldom, de a következő pillanatban már megint nem értem, és éppen ezért vissza sem tudom adni a fiamnak. Nem tudom elmagyarázni a fiamnak. De mit is magyarázzak, ha valami törvény, az törvény, nincs azon mit magyarázni.
Amit megtanultunk, hogy egy rosszul elvégzett házi feladat is egy elvégzett házi feladat. Mert ha valamit nem értettünk, és őszintén beláttuk, hogy nem értjük, nem tudjuk megoldani, végzetes hiba. Mert a tanár úr jövő órára büntetésből dupla házi feladatot ad. Mi a tanulság? Szarul is, de meg kell csinálni.
Reggel megyünk iskolába, mint a vágóhídra.
Nem tudunk semmit, nem értünk semmit.
Kérdem én, mire jó ez?
Mondom egy ebéd alkalmával a fiamnak, hogy ha lenne választási lehetősége, mit választana? Iskola napi hat óra, vagy naponta a műhelyünkben inaskodna napi hat órát?
Gondolkodás nélkül rávágta, hogy műhely napi hat óra.
És itt nekem bekattant valami.
Hogy miért boldogtalanok a mai fiatalok, és miért jönnek ki az iskola padjaiból bután, tehetetlenül és teljesen motiválatlanul.
Hölgyeim és uraim, azért, mert az iskola erre hivatott. Punktum.
Vegyük a dolgokat más szemszögből.
Ha a fiam napi három órát, nem hatot, velem tölt a műhelyben, mire az úgynevezett érettségire jut, egy önálló ember lenne. Szakma a kezében, segítőtárs nekem, én mentora neki.
Az iskola mindennapos agymosása, ami alapjában nem a tudás szomjra alapul, hanem a kényszer tanulásra, a gyermeket elméleti síkra tereli. Az iskola ad neki egy illúziót, hogy ha majd elvégzi, lesz munkája. Nem lesz. Legfeljebb egyetemmel elmehet call centerbe telefonosnak, ha megfelelően tud angolul.
Ez az illúzió, hamis jövőkép, eltávolítja szüleitől, otthonától, hazájától. Nem is beszélve az idők trendjétől, hogy minden épkézláb ember külföldön látja boldogulását. Erre bátorítja még az iskola is.
Mert elgondolkodtam, ha a gyermek már eleve nem itthon látja a jövőjét, akkor minek írjam le a „harangöntés” titkát, arról, hogy ez a csirkepajta mint entitás hogyan működik? Hogy honnan szívjuk a vizet, miként és mikor kell megpucolni a hidrofor kapcsolószerkezetét, hogy hol vannak az áram biztosítékok, hogy amikor villámlik hol kel majd újra felkapcsolni a földbiztosítékot, hogy a fűtő kazánt hogyan kell kitakarítani és mikor, hogy a szennyvizet mikor és hova kell üríteni? Sorolhatnám még. De minek, ha a társadalom minden porcikája külföldre küldi?
Viszont, ha napi három órát töltene a műhelyben, egy adott pillanatban átérezné, hogy tulajdonképpen az övé minden. Megvan a nagy esélye annak, hogy otthonának fogadja el és törődjön vele.
És én ezt a lépést meg is lépném, ha az iskoláztatás nem lenne kötelező Romániában.
És ugye, ez az a pont, ahol az ember elgondolkodik, hogyan is értelmezzem én ezt a kényszer helyzetet? Miért kötelező egy gyermeknek az iskola? Mert onnan, hogy joga van minden gyermeknek az iskolához, odáig, hogy kötelező a gyermeknek az iskola, lényeges a különbség.
Van olyan gyermek, aki nagyon rá tud hangolódni az iskolára. Nem azokról beszélek. Menjenek reggeltől estig iskolába tőlem. Egy szűk rétegről beszélek, akik az élet szabadságát akarják élvezni, és a munkától nem riadnak meg.
Azt látom, hogy a fiam még óvodás korában milyen szívesen jött a műhelybe, festett, faragott, állandóan tervezett valamit a fa hulladékokból, s most hatodikosan le van törve. Felvette a robot szellemet. Ma is iskola, holnap is iskola, örökké iskola. Hát szép perspektíva. Tudja, hogy neki ezt kell csinálni még hét évet. Hát nem tudom, egy felnőttnek is nehéz ilyen kényszer pályán haladni, hát még egy gyermeknek.
S akkor ilyen lélekkel, szellemmel lesz majd szerelmes, ilyen lélekben és szellemben fog majd társara találni, a nőkben pedig különösen megvan ez a szorgalmas eleget tevés, a társadalomnak való precíz és pedáns megfelelés...előre sajnálom a fiamat. Látom a holnapért szorongani negyven évesen, sutba dobva minden álmát, ez borzasztó.
Ami viszont rémesebb a rémesnél, hogy nem változnak a társadalmi trendek, nem változik sem az iskola, tovább folyik a szociális szelekció: aki bírja a képmutatást, ennek magát alá tudja vetni, a szokásokat, törvényeket feltétel nélkül elfogadja s él velük, az menjen tovább. Aki erre nem képes, az álljon félre. Sőt, félre állítjuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése