A
perverz vágy
(egy
szombat reggeli tévelygés, egy nehéz hét után. Azaz: nehéz idő
lágy embernek...)
Ha
felmerülne bennem, mondjuk,
hogy
életemből hiányzik az ölelés,
pulóveren
keresztül a szívdobogás,
arcommal
domborodó mellet éreznék,
netán...,
meg
egy kis asszonyi meleget,
el
kéne mennem lelkes szakemberhez,
bizony.
Az
agyturkász rávezetne, hogy valószínű
gyermekként
nem kaptam meg valamit,
nem
ölelt anyám eleget, vagy apám
talán
nem spórolt a vesszővel, de bizony
mindenem
megvolt, szerettek és
sosem
vertek, talán ez volt,
ami
félre vezetett... azt hittem,
ölelkezni
természetes.
A
tiszteletes térdre kényszerítene,
hogy
imával járuljak isten elé,
testi
vágyaimat a szentlélek segítségével
tüzes
kemencébe vettetni.
Amor
vincit Gloria et nos cedamus Gloria.
Adjuk
egymásért az életünket,
Jézus
valahogy így mondta,
De
valószínű, nem úgy gondolta.
A
spirituális, törökülésben mosolyogva,
megvilágítaná
személyem fontosságát,
hogy
mindennel és mindenkivel felhagyva,
az
ember önmagában kapja meg a boldogságát.
Nem
is kéne hozzá ölelés, így a mellekre sincs szükség,
azt
ugyanis egy vegás diéta szépen eltünteti.
Nincs
nagyobb dicsőség, mint col laposan
Feküdni
mint egy száraz deszka.
Vagy
felbérelhetnék egy alkalmi örömlányt,
de
tarifájában az ölelkezés nincs benne,
még
valami perverz undormánynak nézne,
kielégítésre
szakosodott, nem érzésre.
Fizetnék
is érte, egy kis emberi törődésért,
legyen
emberszaga, nem parfüm.
És
így meglesz valahogy kézenközt
a
nyolcadik verssor, hogy bár szemre jó legyen.
Kéne
egy jó befejezés, egy kis dióhéjba kerekedés.
De
Hamupipőke is végül celeb lett a mesében,
nem
esztergályos sráccal kelt egybe.
Kiállhat
végre a feminista bátran,
neki
most már senki nem diktál!
Kegyeiért
hiába fetreng a férfi,
se
mell, se ölelés neki nem jár!
Hiszen
a nőnek erre nincs is szüksége.
Ha
felmerülne bennem, mondjuk,
hogy
életemből hiányzik az ölelés,
szégyenemben
elhallgatnám,
szánalmas
vágyaimat hadd ne tudják.
Vén
öregember hova jutott,
teljesen
lezüllött, mondaná mindenki.
Ami
még nem zavarna, de őszintén már én is
kételkedem
saját eszemben.
Nem
az érzelmek korát éljük.
Státus
szimbólumokat öntünk rézbe,
hatalmas
vívmányok elé néz az ember.
Egy
nap majd mindennel leszámolunk,
és
ama sírra felvéssük:
“Itt
nyugszik ama Lélek”.
Előbb
a Testet felszegeztük,
de
aztán a Lelket is kivégeztük.
Etüd |
Nem tudom, ha minden sínen lenne, írnál-e ilyen posztokat? Miért, hogy költővé, íróvá, kreatívvá, művésszé, önkifejezővé a kín, a szenvedés, az örök gondolkodás tesz? Miért, hogy e kínból-szenvedésből születő írások, gondolatfoszlányok mások gyönyörűségét szolgálják? Rendjén van ez?
VálaszTörlésRendjén van... Én is más kínjaiból merítek erőt...
TörlésSokan a szenvedésben, a börtönben ismerik meg Jézust.
Vegyük például ezt a jólétet, megvan mindenünk és mégis hiányérzetünk van. Mert az anyagi javaink nem nőttek arányban a lelkiekkel. Lehet, hogy valahogy olyan, mint egy mérleg ez is, minél több van egyből, annál inkább húz a másik kárára.
Készülök írni egy olyat is, amikor abszolute semmink nem volt. Nem kívánom vissza, de ha arra gondolok, hogy sokkal jobban örültünk egymásnak, elkap a nosztalgia.
Őszintén, egy kicsit óvatoskodtam, hogy kitegyem e ezt a versem. Nyers, tudom, a rajz meg valószínű botránkoztató. De telnek az évek és lassan rájövök, hogy ami elveszhető volt, az már elveszett, sem az a világ nem jön többé vissza, sem én nem leszek fiatalabb, fittebb, kívánatosabb, sőt...
Azért is írtam meg ezt a verset, mert látom, hogy ezek a dolgok lassan globálisak, egyre több ember szembesül ezzel a hiánnyal, de még mindig nem beszélünk ezekről. Mert mit is lehet erről beszélni?
Ezt nem lehet "meetoo" szintre emelni, ezt nem lehet megbeszélni, hogy akkor szerdától jobban odafigyelünk, ez valami, ami ha jön van, ha nem jön, nincs. Mert attól lelki érték. De sajnos manapság egyre nem jön, egyre nincs.
Amikor fiatal voltam, csak titokban lehetett ölelkezni. Aztán később ölelkezve jártak a fiatalok, meg nemcsak az utcán is, manapság nem látok se nappal, se este, se titokban ölelkezést. Nem egymás kezét fogják, hanem azt a kibaszott telefont. Azt szorítják mint az életüket.
A karikatúra máskor készült, csak dramatizációként illusztrálok vele.
A jeleneten túl kifejezem, ahogy a nő háttal áll, eltakart arca nem vesz tudomást a közösségről, szánalomból a férfiasságot markolja, a pali meg legfeljebb hárfázhat élvezetből.
Köszi Zsuzsa a reakciót... Felér egy öleléssel... (hihihi)