A zenével és a filmekkel úgy vagyok, hogy
ha valami tetszik nekem egy dalban vagy jelenetben, nem érdekel miféle
díjat nyert vagy mekkora a hallgatósága. Egy szép dalbetét, egy jó
gondolat nem érdekel honnan jön, ki csinálta, hány plagizáción ment át
(mellesleg új nincs a világon, legfeljebb átírt, átgondolt, újra
kimondott, festett, énekelt...).
Merem hinni, hogy a Világhoz
kapcsolódom s nem egy nemzethez. Nem mond ez ellent annak, hogy magyarul
élek, hiszek és gondolkodom. Habár manapság már az is zavaros bennem,
hogy miféle magyarságban nőttem fel, élek, tapasztalván napjaink
nemzetieskedő trendjét.
Csak fél szemmel néztem oda a “Saul fia”
film köré gyűlt gyűlölet áradatra s penészevésre, hogy Oscart nyert.
Hihetetlen egy népfajta vagyunk mi magyarok, talán rólunk mintázta az
Isten Ábrahámot, amikor fiát kérte áldozatul, arra kérve, hogy
szeretetteljesen leszúrja s égő áldozatul bemutassa.
Ez az emberiség lesüllyedt állapota, ilyet képzelni egy Teremtő Atyáról.
Belefelejtkeztem egy amerikai filmbe egy fáradtságos nap után, már
majdnem bele is aludtam, mint szokás szerint, nem valami jelentős
színészek játszódtak benne, ez is rátett álmatag állapotomra. Szóval nem
bunyóztak.
Hogy mégsem aludtam el a film közben, az egy érdekes
fordulat miatt volt. Hárman voltak barátok, úgy kezdődik a film, hogy
Malaéziában voltak s egy este befüveztek, másnap eldobták a maradék
anyagot, röhögtek egyet, hogy na majd még találkoznak.
Csak közben
eltelt két év, mindenik élte az életét, kiderült, hogy az a srác, aki
maláj majmokat maradt nézni hármuk közül, halálra van ítélve, mert több
mint 100gramm hasist találtak a kukájában. De ha a másik kettő
visszamegy és önként jelentkezve bevállalnak két év maláji börtönt,
megmenekül barátjuk a kötél általi haláltól.
A film látszólag erről
szól, hogy akkor a másik kettő ott Amerikában vívják a lelki harcaikat,
hogy feladják e magukat vagy sem a maláji hatóságoknak, bevállalván két
év börtönt. Az egyik srácból a szent kötelesség szólal meg, hogy mint
ember kutya kötelessége sorstársságot vállalni a haverükkel. A másik
arról filózik, hogy nem inge nem gatyája, sajnálja, de nem megy
börtönbe.
Aztán drámai lelkizések eredményeképp mégis mindketten
elkísérik a halálraítélt srác lánytestvérét, ki egyben ügyvédje is volt.
Ott a maláji törvényszéken volt egy kis zür, mert közben az amerikai
sajtó telekürtölte a furcsa szitut, s a srácot mégis halálra ítélik,
hiába jelentkezett a másik kettő mint bűntárs. A bírót elkapta a tipikus
diktatórikus rendszerek erkölcsösségi hulláma, hogy a maláji fiatalok
miatt érzett aggodalma miatt muszáj példát statuáljon, hogy ezáltal az
egészségtelen, bűnös nyugati szellemtől megvédje őket. Emiatt semmisnek
nyilvánított mindenféle előzetes alkut.
Volt egy jelenet, ami nem
igazán illett a némileg szirupos, előre következtethető történésben,
amikor az a srác, aki eredetileg nem akart visszamenni, meglátogatta a
haverüket a börtönben. Ez is érdekes volt, mert mivel csak egy személy
mehetett be látogatni, a szent kötelességes srác biztatta a tamáskodót,
hogy menjen csak be ő, hisz neki van szüksége “belátásra”. Keveset
beszélhettek a cellában, a két éve bent ült srác zokogva, görcsösen
mondta, hogy úgy vállalja be a két év börtönt, hogy itt nem számíthat
semmire, itt “NINCS ISTEN”.
Érdekes. Nekem az jutott eszembe, amikor
apám kijött a több éves fogságból, hogy vallomása szerint Isten adott
neki erőt. (mellékes megjegyzés)
Aztán a szentes srác mégis
visszaszaladt a repülőre, mikor az ítéletet megváltoztatták, hirtelen
rájött, hogy hiba volt eljönni. Az örökké laza, tamáskodót valami
elkapta és mégis jelentkezett a hatóságoknál.
A nagy jelenet
szerintem akkor volt, amikor a haverüket felakasszák. Mikor vitték az
akasztófához, pánikroham lett úrrá rajta s eszeveszetten sírt, kiabált,
gyáván viselkedett. (igaz nem holmi hősként vitték a halálba, hanem egy
rendszer ideológiája miatt...még egy mellékes megjegyzés). Ez a másik a
börtön cella ablakából lekiabált neki, hogy: “Ne félj! Itt vagyok
neked!” És ezt legalább tízszer elkiabálta. Már azt hittem ezt is valami
pánikroham kapta el. Mielőtt kirúgták a srác alól a világot, hogy a
kötél hurkot szorítson a nyakán (ugye az az átkos bog, az önszoruló bog,
hogy az ember moshassa kezeit: nem ő volt, a hurok volt...még egy
mellékes), a tekintetük összeért és a halálba néző megnyugodva fogadta
fényes alagúton vezető jövőjét.
Érdekes téma egy kicsi filmben.
A lényege bennem is csak pár nap múlva derült fel.
Hogy nincs itt semmi, senki, érted?
De igen, itt vagyok én neked.
Aztán elgondolkodtam ezen pár napig. Hogy az emberiség evolúciójában
mekkora egy hatalmas ugrás Jézus szellemisége. A barlangból a
bunkósboton át, a tűz varázsából felócsúdva rájön az emberi faj, hogy
szeresd a másikat ahogy szeretnéd, hogy szeressen.
Ezt kevés ember
érti meg. A kereszténység csúnyán belenyúlt ebbe s beváltotta mint a
piacgazdaság egy ehető, olcsó termékké. Ilyen írj listát címen elért mű
siker élmény. Nincs más dolgod, mint listát írni. Megélés nélküli
megváltódás, mint a munka nélküli parazitáskodás.
Ahogy a country dal mondja: “If God is dead, who is living in me?”
Ha isten nincs, ki lakik bennem?
Ha meg tényleg nincs isten, akkor kinek legyek én itt? Kinek vagyok én itt?
Kinek vagyok istene? Ki az én istenem?
Mert ugye mi lenne, ha egymásnak lennénk mi itt?
Csak úgy, mint megannyi isten?