El Zárándo

Katit megszakítva egy napra, elmentem Jani atyához, visszafogni a padokat, lábakat szerelni és falvédőket szerelni. Körülöttem ténfergett Jani atya, hogy ide mit teszek, oda jön e valami, szegény nem is gondolja, hogy ezzel a sírba lehet vinni a szakembert.

Van egy vicces szójárás, hogy megkérdi a kliens a szakit: mennyiért festi ki a szobát? Az mond egy összeget. A kliens rákérdez: és ha én is segítek? A szaki pedig így felel: akkor duplája. Na valahogy így van, amikor a kliens feszt a szaki seggében ténfereg és állandóan előre kérdez. A szaki előre gondol több munkafázist, főleg akkor bonyolult, ha nincs egzakt megoldás kigondolva és függ minden a helyszíntől. Lépésről lépésre kell kigondolni. És akkor erre a kliensnek mind kell magyarázkodni. Ezzel telik az idő és természetesen az energia duplán fogy. Mert ott van a bizalmatlansági ráta.

Noha belátta Jani atya is, hogy ha az orgonánál áll valaki a háta mögött, izgul és nem látja jól a kottát.

Régről ismerem Jani atyát, és tudom, hogy nem gyanakvásból érdeklődött, hanem őszinte kíváncsiságból. Csak már én sem vagyok a régi és mindenre felkapom a vizet és minden munka előtt izgulok. Noha mindig megoldom, jól jön ki, mindenki elégedett, mégis, egyre inkább emésztődök. Betegesen.

Beszélt a zarándok útjairól, hogy napokig csak a természet, a gyaloglás, az elmélkedés, hogy megváltoztatta a világnézetét. Hát igen, sóhajtottam.

Jani atya így: hát le kell tíz napra tenni a mobil telefont és el kell indulni.

Elgondoltam, hogy a tíz nap alatt körülbelül mi történhet: a feleségem másnap kiveri a díszhisztit, basszam meg a gyereket, nem viszi és hozza mikor annak is feláll. Leég a vízpumpa. Három kliensem a pszichiátriai klinikán köt ki. Cézár éhenhal. Az egerek átveszik a műhely uralmát. Kimegy a fő biztosíték, csak én tudom hol van.

És ez csak hirtelen, mert a nüanszokra még nem is tudtam gondolni.

Jani atya azt mondta, hogy ő céllal ment, hogy legyenek házasságok, születések. Mert nincsenek. Lassan hal ki minden. És lám azóta csak Piskin volt három házasság.

Elgondoltam, hogy én milyen céllal mennék?

Hogy újra megtaláljam Istent.

De melyik istent? A katolikusokét? A baptistákét? A zaranátha hubbabundáét? Melyiket?

Ó... ez túl bonyolult nekem.

Van ott nekem, lelkem legmélyén egy mindenek Istene, aki mindenkit szeret (teljes megrökönyödésem ellenére is), Ő úgyis ott is arat ahol nem vet, fix engem fog most lajstromba venni, gonosz, lelketlen szolgáját? Nem e zarándokság az egész életem?

Én már abba is belefáradok, hogy látom a fiam is fel akarja fedezni a Világot, és hisz a felfedezésben. Azt kellene felfedeznie, hogy az ember mindenkor egy megélhetési kicsinyes, egy csirketolvaj, egy lusta dög, és emiatt lesz a veszte.

Ugyanazokat a szánalmas filmeket nézzük újra és újra.

Akkora a társadalmi erő, hogy benne az én szocializációm nulla.

Bukdácsol az egér, társai tetemét kerülgetve lavírózik a ragasztólapok közt, hogy majd ő megmutatja. Aztán pár percre rá odaveri pofáját a ragasztóba. Ott a pisiút, jelzi, hogy akik ezen az úton mentek, odapiszkoltak, mégis fut, bukdácsol és remél. Mit remél? Hogy még egy beragad majd, mert egy egérrel még nem vetem a tűzbe a lapot. Drága a ragasztó.

Jön két nap Katizás. Aztán három Gabizás. Még egy szekrényt elviszek. Aztán megint Kati. És mind így. Mind így. Mi ez, ha nem mezítlábas zarándoklat?

Mit szeretne

Mit szeretne

Az ember állandóan kombinál,

Reggeltől estig mind csak variál.

Elméje ontja az okosságot,

Egyre másra megkapja az okot.

Lélekben sosem tud boldog lenni,

Testileg sem tud kielégülni.

Unalmas neki a felesége*

Minden napos kedves közelsége.

Éjszaka a kételkedés fojtja,

A bizonyosságot szomjuhozza.

Reggel újra az egekben szárnyal,

Képzelete új helyeken nyargal.

Végül nem marad belőle se más,

Mint jó adóköteles félnormás.

Elmúlik szánalmas kis élete,

És még rá sem jött, hogy mit szeretne.

*A nemtelen világnézet szerint e versben a „feleség” a fele-ségre értendő, azaz nem tetszik az embernek, hogy valamiben csak félig partner, vagy hogy egyáltalán valamiben félig bármilyen partner. A modern (nemtelen) ember csak önmaga szeretne lenni, ott fenn a hegytetőn, ahol a csipkebokrok szoktak maguktól meggyúlni, de közben ő legyen a bokor is, a tűz is, meg a gyújtója is, a kigondolója is, ő legyen a csoda egyedüli fogyasztója is. Nem osztózik a modern ember.

Megjegyzés: A címhez nem tettem kérdőjelet. Nem tudom miért, de úgy érzem ez nem kérdés. Most nem az a rácsodálkozós mit is szeretnéről van szó. Az ember csak vágyakozik úgy a vágyakozás kedvéért, azt hiszi majd valami meghozza a dolgok értelmét, ezért nem tudja megfogalmazni mit szeretne, ha egyáltalán valamit szeretne.

Van egy kép az emberben önmagáról, hogy egy csodálatos, egyedi lény (mint minden vágóhídi csirke az) és mint a legfejlettebb még akár az isten szerepét is betöltheti és egy nap nemcsak képzeletben fog szárnyalni (gyúr ezen) hanem valójában is.

Persze, megfelelni egy szerető társnak, óvni, ápolni, szeretni őt, ez már kinőtt emberi kicsinyesség. Nagy dolgokra hivatott az ember. Nem holmi háztartás körül egy társsal: fele-ségben élni a szánalmas, minden napos, csipegetős életformát.

Uncsi. Uncsi bazmeg.

Amikor a néger látja a fehér lyukat

Kacag a lelkem. Igaz, nem egy „El Camino” acchievementként fűzhetem fel valahova, de a helyzetemhez viszonyítva, nagyon közel állok hozzá.

Oké, valószínű ez utolsó ajtaja asztalos karrieremnek.

A szekrényes kínlódás után, azt hittem lesz legalább egy hetem Katira, aki szegény már azt hiszem párszor kipróbálta a zsilettet az erein. Mikor hív a Tordai, hogy az építészek az ajtó miatt nem tudnak haladni.

Igaza van, régóta halasztom. Nosza új lelkierő gyűjtés, gatyát fel, reszkető térdekkel nekiestem az El Camino nem éppen utolsó útszakaszának. Noha ez még annak sem nevezhető, mert nem érzem azt a bizsergő, jóleső kihívást, amit egy úgymond lelkes zarándoklás kéne tegye. Hát hogyne, én is elmennék pár napra csak úgy a faszom után, gondokat letéve az Úr elé, és én vígan sétáljak, szánki lelki feltöltődés céljából. Nem is lenne rossz, egy olyan csapattal megállni minden út menti kávézóban s nagyokat világosodni Úrilag. Jó nagyokat. És közben otthon valaki fűtsön, valaki vigye a gyereket iskolába, valaki rendezze a számlákat, kergesse az egereket és bajlódjon Cézárral. És az ereket vágó kliensekkel. Nem is lenne rossz.

Nem is lenne rossz a mediterrán tengerparti finom homokjában áztatni elefánt talpom, repedt bőrkeményedéseit, és az se bánnám, ha egy jó nyak, illetve hát masszírozáshoz egy reiki tanfolyam is járna, csak lazuljanak azok az izom gebbedések.

Sajnos a: „My El Camino”-m nem a megvilágosodás zarándok útja, hanem a néger szökési balladája. Amit istenuccse lassan megírok.

Tehát, amaz ítéletes telefon után, miszerint nem hawaikodhatok némi Katibútorral, nekiestem befejezni az uccsó ajtómat. Vasárnap, hétfő, kedd, ráhajtottam, szerdára lebetegedtem (mellékes részletkérdés). Viszont: ajtó lecsiszolva, brizbrizek feltéve ééés lekenve. Szerdán annyit csináltam, betegen is, hogy feltettem kettő darab sarkot. Előtte feltettem a műtő asztalra a tokot s a nyílókat. Lőn reszkető izzadás.

No de csütörtökön megérintett a szentlélek és reggeltől este hatig egyhuzamban befejeztem az ajtót. Pénteken az égiek segítségével és Cézár vigyorával beszereltük az ajtót.

Azért merem szentléleknek nevezni azt ami megérintett, mert a borzasztó türelem és kitartást lelkét éreztem magamon csütörtökön.

Az egész ajtó egy nonkonform megoldás. A szakma is vágná ereit (mint általában minden megoldásomon), nemcsak Kati. Miattam mindenki eret vág (de fura mód csak én vérzek). Egy hetyke, meggondolatlan pillanatomban rajzoltam egy karikarisztikus ajtót, ami ezt a Tordait teljesen megérintette, szenvedélyt fixált belőle és ugyanúgy kellett megcsináljam. Meg kellett volna gondolnom miket rajzolok összevissza. Így utólag elgondolva.

Nosza a három szárnyú szerű ajtót a végén, sok lelki és szellemi tusakodás után kigondoltam és materializáltam. Igen ám, de nyílásilag és csukódásilag rengeteg technikai probléma merült fel, azaz nyugodtan nevezhetem a kihívást egy diploma munkának. A téliesítés igénye simán megduplázta az ajtó súlyát, dupla táblás, 75 mm vastag keretekkel, és vágjál hozzá vintázs pofát. Persze a szerkezet nem tűnhet komplikáltnak, mindennek egy síkban kell történnie. Végül kifundáltam, az egyetlen falcolási rendszert, amit megengedett a helyzet, viszont a gumirózást ki kellett hagyjam. Ettől nem lett hitech az ajtó. Viszont jól zár. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy egyik ritkán jól sikerült ajtóm, ami jól zár.

A fa ajtókhoz is azért vezették be a gumirózást, hogy elvigye a tekintetet a tökéletlen zárástól. A gumi szépen kitölt minden hézagot. Mivel most nem gumizhattam, a kihívás nagy volt. Plusz, hogy három részből van, az megnövelte a hézagrizikó faktorját.

Na de hálistennek nagyon kevés vízmértékes trükköt kellett alkalmazzak, az ajtó tökéletesen zár.

Aztán a kihívások sorozata azzal koronázódott meg, hogy ilyen régi ajtó kilincset kellett beintegráljak a hitech zárhoz. Jól jött a lombfűrészes múltam, igaz rezet először vágtam életemben lombfűrésszel. És vasat is először csapoltam életemben. Eleinte hegesztve szándékoztam a kilincsnek azt a négyzet vas lófaszát meghosszabbítani, de mikor elmentem a csirkefarm lakatos műhelyébe (mert ugye annyit kérték tőlem kölcsönbe a hegesztő gépemet, hogy mikor nekem kellett sosem volt nálam, így eladtam, hogy ne legyen, ha úgy sincs), nem láttam az öreg szakit, igaz rég nem láttam, valószínű nyugdíjba ment, a többi kétes pofájú mittom miféle munkásfajták egyáltalán nem rezonáltak az én kilincses problémámmal, hogy hagyjam ott és meglátják jövő héten...

Nahát én nem hiszek az ilyen meglátásokban (magamból kiindulva), így hazamenet az jutott eszembe, hogy simán összecsapolom. Teljesen rá kellett bízzam a csapolást a flexes szkillemre, amiről sosem volt kialakult véleményem, mert flexxel mindig nagyobbra vágtam mindent, hogy aztán a többit leköszörülöm, ugyancsak flekszileg. Még én is meglepődtem, hogy szemüveggel is homályosan látott két vasat csak úgy szkillileg összecsapoltam. Kirajzolni sem volt sok értelme, mert már magát a rajzot sem láttam volna, így maradt a kertvégés pászitás. Valószínű amíg vágtam, a warpokat is kikapcsolták, mert más magyarázatot nem találok a tökéletes csapolásnak.

Utólag aztán elgondoltam, hogy ez a csapolás biztos nem fog kiengedni, viszont a hegesztés még eltörhet időben, aztán csak Attila tudja mi van ott, és hívtak volna úgy öt év múlva, hogy a kilincs nem megy. Azért merek ilyen nagyvonalú ötéveket adni ajtaimnak, mert biza viszont láttam tíz éves ajtóimat és könnycsordulásig meghatóan ugyanúgy zárnak, mint új korukban. Őszintén én sem hittem volna. Na ez a kilincs nem fog eltörni.

Számításaim szerint, ha nem jön be Andorra (mostanában imáimban az is foglaltatik, hogy ha lehet múljon el tőlem ez a pohár is), tavaszra, de jövő nyárig mindenképp felszabadulok.

Lassan fogalmazódik meg bennem egy körlevél, hogy: „Többé rám ne számítsatok!”

Az asztalos nem bírja tovább. Basszátok meg.

Mellesleg, Tordainál egy mindenes magamfajta öreg két suhanccal (valamivel világosabbak Cézárnál, de csak valamivel) csinálnak mindenféle belső építő munkálatokat, burkolást s festést. Ez az öreg is mondta, hogy neki is ez az utolsó sántierje (építő telep egyszerűbben, viszont a román ezt inkább úgy használja mintha munka felületről beszélne, mert a hajógyár neki santier de vapoare, santier de lucru... ), nem vállal több nagy munkát, nem bírja. Neki is van mindenféle betegsége, de meg is látszik rajta is.

Valószínű mi vagyunk az utolsó mohikán generáció, akik még apró pénzben számoltuk a munkát.

A templom ablakokat végül kevés híján kifizették, megalázó számomra, hogy az építkező visszafogott az én leengedett áramból is ötven eurót, téve a nyeznájut, beszerelés után egy hónappal. Hát az ők istenük fasza (ez jár nekem kiordítani) fog még bármit is csinálni nekik.

Hallom, hogy a torony zsaluira kértek árajánlatot másoktól és háromszázötven euró plusz áfa a legolcsóbb ajánlat, de van ezerkettő euró plusz áfa is, olyan kondíciókkal, hogy én a kétszer akkora ablakra, üvegestől mindenestől kértem háromszáz eurót. A zsaluk nem kell nyíljanak, semmi, csupán srégen kell deszkákat felverni egy valamiféle tokra.

Egyértelmű, hogy aki asztalosságban akar vállalkozni, annak ebben az irányba kell menni. Főleg az ezerkettes irányba. Egyrészt azért, mert nem érdemlik meg a kliensek, akiknek toronyórára láncostól jut, az fizesse meg a kurva asztalost (hagyjuk ki a jéjzusokat a termelői ár és áfa közt).

Én próbáltam Jézusos lenni, az is voltam, mégis kurvának néztek.

Hát basszák seggbe magukat legfeljebb. És ezt tök nyugalommal, viszont több meggyőződéssel mondom.

Hát igen, ilyen amikor a néger szökés közben látja az alagút végén a fehér lyukat.

Az elkeskenyedő út

Évek óta piszkál egy helyzetből kiinduló rendellenesség. Egy adott ponton találkozik egy két sávos és egy egy sávos út, majd ez a három egy útra keskenyedik. A háromból a középső folytatódik tovább. Ezt tudván, mint minden rendszerető ember, már jó előre beállok a középső sávba, hogy a tölcsér végén ne torlódjak. Szép, hosszú sor kígyózik, néha kilométeren fölül is, ha felpörög a forgalom. A helyzet anomáliája, hogy noha a középső sávnak van egyértelműen elsőbbsége, mégis az akad el, míg a két oldalra felgyűlt autók gyorsabban beslisszolnak a keskeny útba. Megfigyeltem, hogy mi történik.

Azok, akik régi motorosok, illetve ismerik a szitut, nem zárkóznak a középső sávra, hanem unzsenir sietnek a tölcsér felé. Mindkét oldalról jövők száguldanak a keskenyedés felé, míg mi a közepesek cövekelünk a kuplungot és féket nyomkodva, hogy félméterenként araszoljunk, nem mellesleg hegynek felfele. Akinek nehezen megy egyesbe a kapcsolás, mint nekem, az bekapta. A fő oszlop a tölcsér előtt nagy keresztényi előzékenységgel innen is, onnan is be enged egy egy autót, mondván szegények nem tehetnek róla. Nem azért engedi be őket, mert létezik a cipzár törvény, vagy létezik egy íratlan cipzár törvény, mint más, kulturáltabb országban. Nem, ez egy sima keresztényi gyakorlat.

A rendszer kijátszók, akik ismerik ezt a lelkes folyamatot, már jó előre a szélső sávokat válasszák. Ez még rendjén is lenne talán, ha a cipzár elmélet működne. Mert akkor elvileg a tölcsér felé egyformán tolul az infó, és a szűkülésnél egyik innen, egyik onnan, egyik középről, relatíve egyensúlyozottan működne a dolog, és aki befut ebbe a szituba, nyugodt lélekkel választ sávot, mert biztos abban, hogy korrekt végkimenetele lesz a dolognak.

De nem. A rendszer kijátszók pontosan erre az anomáliára utaznak.

Ehhez aztán hozzájönnek a felébredt balfaszok, akik rájönnek, hogy a sávjuk beolvad középre, de az már zsúfolt, s akkor elkezd bekérezkedni pár száz méterrel a találkozás előtt.

De nem úgy, hogy jelez rendesen és várja a kegyelmes villogást, hanem farol. És csak látod, hogy elkezd kiszorítani a saját sávodból. Hihetetlen. Nem elég, hogy balfasz, de erőszakos is. Ha éppen kamionos a csávó, egyszerűen esélyed sincs nem beengedni, rád mászik. Hiába ott elől mindenki bemegy mondhatni elsőbbségileg, sokan már előre idegelnek és sirülnek agresszíven középre.

Tehát megyek a nekem legálisnak kiszabott, elsőbbséget élvező utamon, erre pont az én utam van megnehezítve.

Józan eszű ember ebből azt a tanulságot vonja le, hogy ne válaszd az egyenes utat, mert veszítesz. A rendszer, noha papíron az egyenes utat tartja helyesnek, a valóságban az aki betartja a törvényt, az a mindenkori buta majom.

Egy másik ilyen törvényes rendellenesség szerintem, a támogatások.

Igen, értem én az alap elgondolást, hogy az európai agroipar kiegyensúlyozására vezették be a támogatás rendszerét. Csak itt megint a buta majmok maradnak tátott szájjal az út közepén.

Jó, nekem más a meglátásom az európai agrár támogatásokkal, szerintem ez egy kenőpénz, amivel kifizeti egy részét a piaci ellehetetlenedés okozta károknak, ez amolyan morális elégtételnek tűnik, mert valójában, például Románia gazdasága többet veszít azzal, hogy nem a saját tejét issza, hanem valami más, ismeretlen eredetű, úgymond piackonformált tejet iszik. A támogatásokkal pontosan a trógereket ösztönzi a vállalkozásra, nem a civil magán szektort.

A két tehenes házi gazda, ha valós áron tudná értékesíteni tejét, látna valamit abból a bejövetelből. Az az úgymond támogatás őt nem fűti. A lengyel tej a román feldolgozónak olcsóbban jön, viszont a nemzet gazdaságnak a lengyel tej drágább lesz. A nép mégsem jut olcsóbban a tejhez. Az üzletben a hígított tej 4 lej. Én meg veszem a paraszttól a két liter tejet és a kiló tehéntúrót 15 lejért, és azt hiszi megnyerte a jackpotot.

Az üzletben legfeljebb a silány tehéntúrót veszed meg 15 lejért, a két liter házi tej nélkül.

A házi vállalkozónak nem a támogatás lenne az ösztönző, hanem a forgalmazás megkönnyítése. Ehhez lenne mit szóljon az állami szerkezet, ha volna szándéka, de nincs.

S akkor vannak ezek a furcsaságok, hogy jön egy tróger, dolgoztat két embert ötven tehén mellett, (majd egy fél falu állománya), éhbérért tartja őket, annyit csak elad abból a tejből, hogy azt fenntartsa, viszont neki mint vállalkozó nem a tej a biznisz, hanem a támogatás. Itt nem egy gazdaság alapú koncepció van életben, hanem egy konjunktúra kihasználásából származó haszon. Az igazi gazdaság alapú az lenne, ha ez az ötven tehén magán kezekben lenne, és nem a falu két alkoholistája látna belőle két silány fizetést, hanem a magán gazdáknál maradna a haszon.

Így tegyük mérlegre a dolgokat, ne úgy, hogy kinek a teje olcsóbb.

Lehet ezt részletezni, boncolni, én azt látom, hogy a házi mini gazdaságok hanyatlanak, felmondanak, míg a trógerek fejlődnek, pontosan a támogatásos rendszer miatt. És ettől nem lesz sem jobb, sem több a tej, és nem jön sem több pénz a nemzetgazdaságba, sőt még több kimegy, mert aki eddig megélt volna a házi gazdaságból, most kénytelen elmenni a kábelgyárba éhbérért, egy csatorna, mely nem hoz pénzt a nemzetgazdaságba, hanem kivisz ennél sokkal nagyobb értéket. És mi csak szegényedünk, szegényedünk.

És ha úgy vesszük, akkor kéne támogatás az asztalosoknak is. Az is hátrányos helyzetű ágazat. És még ki tudja kiknek kéne támogatás. Noha van támogatás, nagyon fifikásan, de van, ugyancsak a trógereknek. Mert legújabban úgynevezett történelmi épületekre olyan milliós támogatásokat kapnak, hogy csak na. Innen aztán jönnek a felfújt restaurálási számlák, ha az ember belelát ezekbe a dolgokba, és van egy csepp jóérzés benne, rögtön elkapja a rosszul lét és hányinger. Ilyenkor rájön az ember, hogy mennyire majomnak van véve a kisember. Mert itt sem az érdem, a hozzáértés nyeri el a pályázatot, még az sem, aki bizonyos százalékot visszaperkál, hanem ezt egy nagyon alaposan kikövezett korrupciós láncolat rendezi, kezdve az egyházakon keresztül, a politikával karöltve, a társadalom úgymond „jóvilág” krémjén átszűrve.

Az egésznek van egy ilyen koordonált imázsa, hogy a támogatás rendszerek egyensúlyozzák a hiányos, hátrányos részeket, de valójában ez nem így van. A trógereknek biztosítják a biztos bejövetelt. Mert legyünk őszinték, ha nem lenne támogatás, akkor a trógernek lapátolni kéne a szart. A szart meg a kisember tudja csak lapátolni. Ha a házi tejnek megvolna a piaca, a gazda kevésbé kívánkozna Angliába mosogatni, és a trógereknek más patkánylyukat kéne keresniük.

Visszaolvasom az ezelőtti 14 éves írásaimat, amikor szó volt, hogy belépjünk az Unióba, akkoriban még nem blogoltam, csak úgy a fióknak írogattam, de már akkor előre vetítettem ezeket az állapotokat. Akkor azt mondták nekem, hogy sötéten látó vagyok. Hát nem voltam eléggé sötéten látó.

Akkor sem, ma sem az európai ember értékeit kérdőjeleztem meg. Levettem a kalapomat, amikor rendezett udvart láttam Olaszban, Ausztriában, amikor beleláttam Miguel 300 éves szállodás családi vállalkozásába Andorrában (pedig Andorra független királyság, nincs az Unióban, viszont előnyös szerződése van vele), amikor kétkezi munkából felépített asztalos műhelyt láttam Magyarországon, kiegyensúlyozott, a magán vállalkozásba vetett reményű embereket láttam, úgy éreztem jó ez az európai unió. Láttam benne fantáziát, hogy a kisember fel tudna emelkedni, becsületes, békés úton.

De a nagy tőkés piacnyomulást és az amivel jár a támogatásos rendszer, azt nem tudtam az európai ember érték listájára írni. Azok a mindenkori hazátlan trógerek világa volt, kik bár felvesznek egy egy kokárdát, gyakorlatilag a nemzetek és az európai emberi értékek brutális gyilkosai.

Mára meg azt látom, hogy ezek a trógerek lenemzetiesedtek, mind ott vannak a fő helyeken, és csupán segélyekből élnek, semmi alternatívát nem alkottak, de még eszük ágában sem volt és nem is lesz.

Úgyhogy az ezelőtt 14 évvel előrevetített sötét világképem a jövőre nézve még sötétebb lesz. Mert most már nemcsak a piac van szétfosztva, hanem a morális, a nemzeti és a keresztény értékek is.

És sajnos azt tapasztalom, hogy azon kezdeményezések is, melyek úgymond vissza akarnak állítani holmi emlékből felidézett morális, nemzeti és keresztény értékeket, azok is mind a Tano Carridi -féle maffia nyúlványok (ha valaki látta a Polip filmsorozatot, ott volt Tano Carridinek az utolsó menedéke, azt ajánlotta a Kupolának, hogy hozzanak létre korrupció ellenes egységeket, fizessék meg a fiatal, becsületes tehetségeket, hogy aztán zsarolni és irányítani tudhassák őket... és lőn).

Itt is mindenféle nemzetes gittegylet már kezdi a támogatásokkal és végzi a támogatásokkal. Tehát miről is beszélünk?

UI. Most hogy nem facebookozok, rengeteg intellektuális időm szabadult fel.

A facebook az a modern narkó. Egy olyan függőség, mely még nem is emel semmiféle egekbe.

Nekem van mire felcserélni a facebookot. De a mai generációnak van e mire felcserélni?

Az elhalasztott világvége

A hozzá nem értő dala

Tündököl szent butaságában,

Ernyedten üldögél boldogan.

Hogy nem ért abszolút semmihez,

Sóhajokat sűrűn lélegez.

Tétlen rajongással magozik,

Amíg más helyette dolgozik.

tolóajtós szekrény egyik fele

Ma nekem eszem ágában sem volt a kertben kapirgálni.

Alig fejeztem be a tegnap a beépített szekrényt, kőkemény kilenc órás műszak, nekem, aki napi négy, legfeljebb öt órát kéne dolgozni, ez sok. És ez már így ment egész héten. Nem is kell mondjam, hogy mindenem borzasztóan fáj. Abban a szűk szobában keringtem mint elefánt a porcelán boltban és csak nyögtem és fújtam mint Denzel Washington mikor gyomron lőtték, minden letérdelésnél, lehajolásnál. Cézár egy kis padkán ülve velem együtt sóhajtott, teljesen megbékélve. Mert nem ért semmihez, viszont egyedül nem bírtam volna cipelni és szerelés után a helyére emelni a behemót szekrényt. Most valahogy úgy volt ebben az ügyben Cézár, mint a vízszerelő, aki velünk jött első alkalommal Andorrába, hogy neki nem volt szabad emelni, az asztalossághoz nem értett, úgyhogy amíg mi hülyére dolgoztuk magunkat ő (ugyanazért a bérért) bejárta Andorrát.

(A másik háznál már én szereltem a vizet, úgyhogy még annyi időm sem volt bejárni Andorrát).

4 ajtós szekrény (kispolgári urizálás)

Felcipeltük egy óra alatt, oszt adogatott néha egy egy csavart, egy egy szerszámot, de ahhoz sem volt erőm, hogy a rendes nevén nevezzem azokat, így a szűkre szabott lófaszokból és szarokból nem értett semmit. Ki kellett agyaljam, románul hogy a lófaszba mondják azoknak a lófaszoknak. Így is csak megközelítőleg tudtam neki elmondani, hogy a lábad mellett az a zöld szarság. Nem a bal oldaladon, hanem a jobbon. Erre azt se tudta melyik a bal és melyik a jobb oldala. Hogy a szerintem jobb, vagy a szerinte jobb? Na de könnyebb volt dunnyézózva (kárinkodva) értekezni, minthogy megkerüljem a szekrényt és magam vegyem el.

Pont háromkor viszont neki szólt a biológiai órája, és mint akinek lejárt a műszaka, neki mennie kellett. Nem is kellett már tovább segítsen, mert a szekrény a helyén volt. Csupán az apró szarságokat kellett még feltegyem, ami kihúzott ötig.

Nem, én szerintem, félretéve az álszerénységet, nagyon türelmes vagyok, de borzasztóan zavar, hogy cseppnyi tandemség sincs ebben a gyermekben (felnőtt gyermek, 37 éves). A fenti verset ő ihlette bennem, de aztán átírtam a mindenkori hozzá nem értőkre, akik szívesen bújnak a hozzá nem értés motívuma mögé. A ne szólj szám, nem fáj a fejem.

Nem, Cézár egy őszinte balfasz. Ezért nem haragszom rá huzamosan, csak néha kiszed a sodromból, és amilyen istenmentség vagyok én neki, úgy istenverés nekem. Néha. Amíg lehiggadok. Mert aztán belátom, hogy egyszerűen más nincs. Írva vagyon a szentírásban is, hogy: “mert a bolondokat választotta...”

Na de ma reggel eszem ágában sem volt kertészkedni.

Mondom Cézárnak, egy több napos munka projektet találtam ki neki (a zÚrnak egyedül dicsőség -így Cézár), hogy azt a sok virághagymát szépen eldugdossa a földbe. Ühüm. Mondja mindenre.

ezt a szegélyt az idén raktam le

Ühüm. Mutatom neki, így kell, úgy kell, szerintem tök egybites meló, menni fog. Ühüm, mondja Cézár. Matatok azért ezt-azt, olyan húsz perc után azért megnéztem, hallám hogy halad ez a Cézár. Nézem, hogy semennyit nem ültetett el és csak kapirgál és kapirgál, és azon a harminc centis sávon, amit előre kapirgált, már egy hatvan centis sugarat véltem felfedezni, noha a viszonyítási alap a kerítés volt.

Azon agyaltam előtte, hogy de jó, ma lecsiszolom a Tordai (a főnemes uraság igazi nevét szekuritileg inkognitóztam) ajtóját, hogy aztán az elkövetkező napokban, amíg Kati bútrát csinálgatom, néha még pácolgatom az ajtót is. Mert nemcsak időbe kell beosszam a munkáimat, hanem energetikailag is. Kis anyagforgatás, tologatás közben a pácolás már pihentetőbb. S akkor ki lehet spekulálni a napi öt óra mellé még egy óra úgynevezett “iroda” munkát.

Cézárnak a feladatokat is egy bites módon osztom ki. Nem avatom be az egész napi munkatervébe, mert összekeveri a dolgokat. S akkor most is azt mondtam, hogy a kerítés mentén, úgy húsz centire, “gyo pálmö” (“de o palmă” románul fonetikusan, azt jelenti, hogy egy kéznyi, de tulajdonképpen az arasz a megfelelője) elülteti a nemrég kiásott kék írisz töveket.

Ezelőtt vagy öt hat éve, hozott valaki nekem egy marék tövet, hogy valószínű harangvirág. Nosza, de örvendtem, régóta vadásztam harangvirágra. Aztán nagy volt a csalódás, amikor látom ezt a csúf liláskék micsodát. Undorodom az ilyen liláskék dolgoktól. Abszolút nem pasztell színek, én azért minden színt elfogadok, ha pasztellben vannak, de ezek ilyen tipikusan erős, romános színek. Na, el is jött az idő, hogy most kiásatom és elhajítom, ha valakinek nem kell.

iris germanicus (nőszirom) tő

Nézem a neten, hogy ugyanbiza ez miféle virág, ha valakinek ajánlom, mit is mondjak neki, mert nem biztos hogy a „kék lófaszból” értenének is bármit. Megtudom, hogy ez az „iris germanica” virág. Nőszirom magyarul. Rákeresek a jutubon, hogy miként kell elültetni, egyáltalán most kellett-e ezt kiásni, ne beszéljek hülyeségeket, ha valakinek mégis kell. Hát biza ezt virágzás után kellett volna átültetni, és rögtön, nem hetek múlva.

Na, nem akarok senkinek keserűséget, gondoltam, egye fene, visszaásom, oszt majd jövőre, ha újra fogan, talán időben keresek rájuk gazdát. De közben ahogy néztem, hogy a jutuberek hogy rajonganak ezért a kék lófaszért, mintha már elkezdett nekem is tetszeni. Leginkább az jutott eszembe, hogy tavasztól, késő őszig ilyen István király kardos levelei vannak, hosszúak, laposak és élesek, elég sűrűn, és biza mellette a gyom sem szerette. Sosem kellett a gyommal bajlódjak vele, noha ha a kertem erényéről kéne ecseteljek, akkor a gyomról Rembrándtokat ecsetelhetnék.

S akkor azt találtam ki, hogy szépen elültetem azt a háromszáznál több tövet a kerítés mentén, hátha visszafogja a szomszédból átterjedő gyom rengeteget. Üsse kő, a virág úgyis hamar lehervad, viszont a zöld levelei nem csúnyák. Azok tetszenek. És ha több leleményesség szorulna belém jövő tavaszig, még bimbo korukban el kéne adjam (bármennyiért) valami virágosnak. Háromszáz szál virág már nem piskóta.

Na de hát a reggeli órákban ez a terv nagyon dugába kezdett szálni, mikor látom Cézár kanyarítja a sort elfelé a kerítéstől és nem tudja mitévő legyen.

Kicsit basszamoztam ott mellette, de ő csak: ühüm.

Elkezdtem akkor gerebélni az ágyásokat, amiket a múlt héten felásott. Mert gerebéléshez sem ért. Nem érzi a gerebélést. Nem látja, hogy mikor jó.

Kapával szépen árkokat húztam, olyan tíz centi mélyeket, és azokba kezdte dugicsálni a többi virághagymát, amíg én a kerítés tövében elültettem a germanikusz íriszeket.

A többi (kb 5000) virághagyma sztorija a következő (röviden): évről évre veszegettem mindenféle hagymát és elszaporodtak. Oszt így lett ennyi. Adogattam én nagylelkűen, de már ingyé se igen vitték. Aztán minden évben újra ültettem őket. Tavasszal nekem az maga a csoda, amikor bemegyek a kertbe és minden nap új virágok jönnek elő. Százával. És ott hervadnak el lábon. Idén már csoportokban is hirdettem a fehér nárciszomat, volt vagy hetven jelentkező, mindegyiknek kellett volna vagy tíz, és hajlandók fizetni érte. De aztán agyaltam egy csomót, hogy most hetven csomagocskát feltenni, abból biztos lesz húsz nagyokos aki nem veszi át, na de hagyján, viszont nekem hatalmas logisztika azért a kevés pénzért. Meg aztán láttam a csoportokon belül azt a hürr-mürrt, ha valakinek a küldeményéből tízből nem virágzott csak nyolc. Hát gondoltam nem teszem ki magam ilyen szarságoknak, hogy felébredjek valami hisztis nyanyapicsákkal, hogy mittomén a harmadik szirom nem hófehér.

Na gondoltam, hátha jövőre kitalálok valamit és megbátorodom, addig szépen vissza ültetem a legtöbbjét.

A vissza ültetés zsenialitása (szerintem) abban rejlik, hogy méterenkét meghagyok úgynevezett ágyás közti járatokat, és ezekbe a járatokba fogom tavasszal elültetni az uborkát, s paradicsomot. S akkor a virágok mire elnyílnak, nagyjából kezdenek a levelek is elszáradni, kifejlődnek a palánták.

Hogy akkor ne vesszen kárba semmi.

Tulajdonképpen most se csináltam mást, mint a világvégét elhalasztottam jövőre.

Vetés-aratás

ezt rég rajzoltam

Máté.25.24. Előjövén pedig az is, aki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél;

Gal.6.7. Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is.

Ma találkoztam ezzel az utóbbi igeverssel. Rengeteg prédikációban hallottam azt, hogy mekkora ez az Isten, hogy ott is arat ahol nem vet. Emlékszem mennyire elvoltak mindig a hívek ettől. Hogy olyan isten pártján lenni, aki erre képes. Munka nélkül teremt javakat.

A Galátziabeliekhez írott levélben viszont feloszlik ez az álom. Nem öcsém, azt eszel amit vetsz, mert az Isten sem hülye.

Hú de tetszik.

A csinálás

Ezt a rajzot pár napja készítettem. Hogy a mogorva, szomorú ember mögött ott a jóra való hajlam.
Negyedik napja facebookmentes vagyok és nincsenek hiány tüneteim. Sőt, már első naptól kezdtem jobban érezni magam. Hiába a sok jó csoport, mert a közhangulat szar, negatív, romboló. A zenei oldalakon is csak a fikázás, a kezdők kiröhögése folyik. Visszaköszönt egy 2015 ös bejegyzésem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy 3 év alatt semmi jobb nem történt. Ezek szerint történjen semmi a következő 30 évben is, de már nélkülem.
Megpróbálok egy új blogolási stílust.
Eddig hoztam a gondolataimat, rettegéseimet, örültségeimet.
Ezután hozom amit csinálok és esetleg a csinálás körüli gondolatok. Csak. És semmi más.

Ez a rajz a tegnap született. Inget venni mentünk a fiamnak a piacra. Valahogy így kávéztak az emberek ott. Magányosan. Belefásulva. Apokaliptikus jelenet. Erre Ildikó (neki szoktam átküldeni a rajzaimat, mint művészlélek értékelésére) azt állítja, hogy az ember alapjában nem szocializálódásra lett, alakult (szerintem teremtetett). Én hiszem, hogy az ember képes szocializálni, de valami baj van. Lehet, hogy meg lehet ezt magyarázni mi az a baj, de engem a megoldás érdekelne. Nem tudom elfogadni, hogy az ember csak ennyire képes.

Alant pedig talán egy hete készült újabb elektronikus feldolgozásom. Mindig szerettem ezt a dalt. Ez az én verzióm...

Már fáj

Az a legviccesebb, hogy az ember a budin ülve olvas, és egy adott ponton kommentelne. És rájön, hogy nem lehet. Először is azért, mert ma felfüggesztettem a facebook oldalamat, másodszor meg azért, mert könyvet olvastam...
Rájöttem én már rég, hogy alkotásaimat hátráltatja a Világ studérólása, elvész a rengeteg ötlet, energia és idő. Itt Imrének is igaza van.
Olyan dolgokkal traktál a virtuális világ, amihez semmi közöm nincs.
Amin én változtatni tudok az a kertem, a műhelyem. A többihez már hozzászólni sem tudok értelmesen. És ez a zavarodás egyre csak erősödik. Senkinek nem jó.
Elkezdtem írni az életemet, öncenzúra nélkül, mert az örökbe akarom hagyni. Majd publikálja más halálom után, ha arra érdemes, ha nem, irány a kazán. De így, hogy ezt is megnézem, azt is, nem megy.
Mindig megtaláltam az újraindítás gombot, most is meg fogom.
Előbb rendet teszek.
Az idő véges és még van pár intézetlen dolgom.
Fáj, nem fáj, de a blogolás most már árt nekem.

A hagyományos(?) család

Milyen könnyekig megható ez a hatalmas aggodalom a hagyományos családdal szemben. Ez az ádáz harciasság a család megvédésére.

Ezek most akarják előttünk újra inventálni a család fogalmát.

Hát bassza meg.

A női emancipációnak a kiplakátolt kampánya az a szavazathoz való jog, de én úgy érzem, hogy ennél sokkalta inkább az van, hogy a nő megelégelte hogy mindig a férfi támasza legyen.

Igen, sok az állat férfi, aki felsőbbrendűségét az erőszakban értelmezi, de legyünk már komolyak, mióta tudom magam, és a régiek elég sűrűn hangoztatásából én azt következtettem ki, hogy az asszony körül forog a férfi teljes élete. Gyakorlatilag a nő az újja köré csavarta mindig is a férfit. Én ezt tapasztaltam a többségben, ritkán véltem erőszakos férfit felfedezni. Az erőszakos férfi az már az én gyermekkoromban is úgy élt, hogy azt a társadalom mélységesen megvetette. Én legfeljebb csak vicces megjegyzéseket hallottam olyanokról, hogy az asszony dolga a fazék körül van, nem máshol. Mert akik ezeket mondták, azok otthon ugyancsak papucs alatt éltek és egy mukkot sem szóltak erről.

Én még láttam olyan családokat, ahol a feleség volt a férfi szeme fénye és egyben a család lelke, az otthon megteremtője, az élet lényege, míg a férfi volt az erő, a jó értelemben.

A feleség finom kezeivel megtörölte a férje izzadt homlokát, és ezzel a férfit reszetálni volt képes.

Ez a kép eltűnt mára, és nekem az az érzésem, hogy ezek az úgynevezett külső behatásokra kent feminista eszmék csak éppen kapóra jött alkalmak, hogy a nő kilépjen szerepéből.

Ebben Puzsérnak igazat adok, hogy a nő fájdalma tulajdonképpen az, hogy nem férfi. Azért öltözködik nadrágba, vág olyan keménykedő pofát és rugdosódik ahol csak tud.

Viszont ez a feminista szellemiség ott van úgy a nyugati, mint a keleti szarságokban, az egyik agresszívebb, a másik sunyibb.

Nem véletlen, hogy a reklámok irdatlan zöme a férfit úgy hozza be mint egy balfaszt.

A napokban láttam, a Lidl falán egy hatalmas plakáton egy férfi a felmosóval a kezében, nyakig vasba vértezve és egy rémült arckifejezéssel fogja a felmosót. Tehát hogy a férfinek a felmosás egy akkora kunszt, hogy ahhoz harcedzett kell legyen.

Én nem hiszem, hogy a plakátok a feminizmust akarják ránk erőltetni, hanem a reklámipar igenis csiklandozni akarja a nők nemtommijét, hogy mégis csak azt a felmosó szert vegyék, felülnek egy éppen aktuális hullámra.

Igen, a férfi egy bagatell figura, aki még felmosásra sem fogható.

És tényleg, mire jó a mai férfi?

A reklámok szerint nem tud megsütni egy palacsintát, nem tud összeszerelni egy Ikeás cipőpolcot, nem tudja eldönteni a bútor színét, és azt sem tudja, hogy honnan érdemesebb kölcsönt venni. Ehelyett a nő mindent tud. Autót is ő tud igazán felszabadultan vezetni. Természetesen zsírúj, divatos kocsit.

Éppen fut az “Epic drama” csatornán egy sorozatfilm egy magándetektív csajról, aki mindenhez ért: tenisz, poker, tánc, repülő, autó, tőzsde, ékszerkészítés, szóval minden sorozatban kiderül egy egy fenomenális szkillje, persze a gyilkosokat is ő fogja el a leleményességével, és a hivatalos főfelügyelő pedig örökké nyakig felgombolva, mindig utólag kullog be, végtelen tartózkodó, és nem meri bevallani, hogy szerelmes a nőbe. Azaz: a mindenkori balfasz férfi. Viszont ha finoman közeledett, a nő kacérkodva elsuttyomolta a helyzetet. Mert hát miért is ne? (És persze a nőnek rengeteg a vagyona, míg a főfelügyelő egy szar garzonban lakik, ugyanazt a kalapot hordja mindig. De ez mellékes.)

Ez nem jópofa. Ez undok. Ez már az a kép, amikor a férfi egy nagy rakás szar a nő mellett.

Ez a hagyományos család cuccos referendum nem sült el jól.

Én is marhaságnak találtam.

Ez ugyanaz a kategória, amikor a táncházakon keresztül megidézzük a régmúltat, elnevezzük hagyomány ápolásnak, de gyakorlatilag a hagyománynak még a nyomába sem léphet. Mert hol van az a hagyományos, meghitt családi közösség? Azt senki nem akarja előidézni. A hagyományos kézművességet sem akarja senki előidézni. Csak a sört a táncház után.

A feminizmus is egy ürügy, mint a táncház is egy ürügy.

A lényeg, hogy mindenkinek tele van a cipője mindennel.

A nő nem akar adni, a férfi megtanult nem vágyakozni.

Mi ez, ha nem a buziság előkapuja?

Áhh..

(És minden nap megfogadom, hogy nem írok többet semmit...)

(Bassza meg!)

Kérdés Kornéliához

Ez is egy olyan reggel volt, hogy érdemes volt felkelni? Persze, hogy érdemes volt, micsoda hülyeség. Valami haszna lesz a világnak ma is belőlem, remélem. Begyújtottam a kazánba, aztán a meleg vizesbe is, megborotválkoztam, erőt gyűjtöttem egy kávéhoz is, és megírom azt, amit mostanában már nem akarok megírni.

Kevés embernek figyelem a gondolat világát, mert kevesen osszák meg azt. Abban akiben érzek egy keresési őszinteséget, arra kíváncsi vagyok. Akiben megvannak a válaszok mindenre, arra nem vagyok kíváncsi.

Egy ideje figyelem Kornéliát. Tulajdonképpen ő fedezett fel engem és ő inspirált az írásra. Gyakorlatilag neki köszönhetem a blogolást, illetve ha terhelem vele az emberiséget, Kornélia a hibás.

Az idők folyamán úgy tűnt nekem, hogy Kornélia megérti a gondolataimat.

Mostanában Kornélia sokat foglalkozik az udvarhelyi spirituális irányzatokkal. Szerinte valamiféle kultúránk elleni invázió készül ezeken a békéseknek tűnő, mindenféle spirituális csatornákon keresztül.

Én nem így fogalmaznék. Én úgy látom, hogy az idegen, mint a gyom, a megdolgozatlan, elhanyagolt földön, nyomul, terjeszkedik, kapaszkodik, amíg teljesen ellepi majd a valamikori tündérkertet.

Azt vettem észre, hogy mint a hegyes cipő viselete, mely nemcsak divatot rejt magában, hanem egy világnézetet is, manapság a világnézet is kapcsolódik egy egy cipő dizájnhoz. Azaz, úgy tűnik, hogy az erdélyi magyarság minden igazságot vagy hamisságot, a magyarországi irányzathoz akar kötni: igaza van e Orbán Viktornak, vagy sincs? És itt nagyon egyszerűen, mindent oda csatolnak, onnan indítanak ki, és legyen szó bármiről, rögtön el kell hogy dőljön: ki hord hegyes cipőt és ki nem. És kész.

Ezt a játékot én kerülöm, mert ez már nem az a paraszti egyszerűség, hanem egy beteg társadalomé.

Ezért is nem fejtegettem a mostani referendumot, mert egyértelműen meg vannak vezetve az emberek, semmi értelme egy értelmetlen dolgon vitázni. Ha egy társadalom nem tudja érzékelni, hogy mi a kamu és mi nem, nem érdemel semmi mást, mint hogy viselje a következményeit.

Kornélia már beteges aggodalmán elgondolkodtam. Próbálom megérteni. Valóban annyira egyszerű ez az idegen kultúra nyomulás, hogy “valakik” nyomasztják? Nekünk, nincs semmiféle beleszólásunk? Vagyis, mi nem vagyunk egy kicsit hibásak?

Az ifjúságomban, amikor úgy tűnt, megismertem Jézust, és a baptista egyházban reméltem lelki fejlődésemet, már akkor észrevettem, hogy mekkora álszentségben él az egyház, és ezt az álszentséget fenntartotta a gyülekezet minden ízében. Azóta minden létező egyházban ugyanezt véltem felfedezni, és mára már egyértelmű számomra, hogy az úgynevezett európai keresztény kultúra nem más, mint a Biblia plagizálása és az Úr nevének a hiábavaló felvétele.

Ennek ellenéről úgysem tud már meggyőzni senki. Az emberiség egyértelműen kulturálisan teremtett magának egy istent, de semmivel sem jobbat, mint azok az egyiptomi emberistenek.

Mondja magáról az ember, hogy valamiféle Jézus szerint él, viszont egyik cselekedetéből sem tükröződik ez vissza.

Ezért tud mindenféle jöttment ideológia gyökerezni és terjedni. Mert az amit mi nagy nemzeti hitnek és keresztény értékeknek nevezünk, azok gyakorlatilag halott és divatja múlt szertartások.

Példa divatos szertartásra: a remixált és boostolt hitgyüli, azaz a “Felház”. De ez még hagyján, inkább ez legyen, mint a mindenféle keleti vagy nyugati marhaság, de kétlem, hogy több jelentősége lesz mint a hókusz-pókusznak. Ugyanazt a sivárságot hivatott betölteni, mint az akármilyen keleti vagy nyugati spirituális lófasz.

Szóval az én tézisem az, hogy nem ezeket kéne mi lajstromba vegyük, hogy ki mennyire kártékony, hanem a helyi életünket kell úgy megszervezzük, hogy a jézusi érzelmeket úton módon tetten érhessük. De pont egyházi és világi vezetőink azok, akik behódolnak a piac gazdaságnak, és bagatellizálják a helyi termelést.

Az iskola is azt fújja egész nap, hogy tanuljatok, hogy majd aztán nyugaton fel tudjanak venni. Hát azoknak akik elmennek, már mindegy, hogy a szcientológus egyház mit nyomul vagy se.

Egy központi elképzelést véltem volna felfedezni, ami a helyi termelésről szólna, és az rezonábilisan hangzana, de egyet sem fedeztem fel. Az viszont konkrét, hogy az adóterheket rögtön kiagyalják és mindent kitalálnak, csakhogy az embernek ne legyen kedve bármit is csinálni. Ebben miért nem jelenik meg a jézusi szellem?

Miért van Jézus csak ott, ahol állítólag Mária sírva fakadt? Miért nincs például Jézus Kelemen Hunor életében? Hogy lehet egy ilyen pökhendi, fantáziátlan, köpönyegforgató mitugrász az erdélyi magyarság vezetője? Nem kellett én apám szemeivel olvassam az utóbbi, vele készült interjút, hogy meg tudjam fogalmazni: ez az ember egy közönséges és aljas szélhámos. Az én lájtos konzervativizmusomban is kiverte a biztosítékot, az a flegma őszinteség, ahogy a politikai világról nyilatkozik, hogy az ember az bab a főzelékben, egy senki, egy semmi.

Ezt kérdezném meg Kornéliától, hogy van e igény Jézusra manapság?

Nem vagyunk mi túlontúl elfoglalva a más dolgaival, holott a magunkét sem értjük?

Ugye, deklaratíve tele van a világ ezzel a Jézussal. De valamiért én úgy látom, hogy ezek azok a hamis Jézusok, melyek a melegágyai a mindenféle világi gyomoknak, melyeknek bár szépek a virágai, de gyomok.

Azért teszem fel ezeket a kérdéseket, mert már én sem értek semmit.

Azt látom, hogy senki nem ért semmit. Viszont valakik nagyon manipulálnak, és mindent bevetnek abba, hogy gyűlöljük egymást. És ezt kiválóan teljesítjük.

Találós kérdés

Az elhanyagolt eklézsia segélyt kap, és ablakot akar cserélni. Elmegy az eklézsia Árpádsávos harmadik Ignáchoz, ki innapokon ott van elől, hatalmas kokárdákkal a szíve fölött és a templom padjaiban is elöl van megvásárolva a helye. Az eklézsia árajánlatot kér az ablakra fentebb említett harmadik Ignáctól, és azt mondja, háromszáz euró négyzetmétere. S ebből nem enged.

Aztán az elhanyagolt, de megtunningolt eklézsia felkeresi Tyúksoros Szaralfonzót, kinek sem kokárda nem lóg a szíve felett, helye sincs a templomban megvásárolva, és azt mondja, hogy száztíz per négyzetméter. De leengedte százra, lévén szegény az eklézsia.

Találós kérdés: Ki az igazi magyar?