Kacag
a lelkem. Igaz, nem egy „El Camino” acchievementként fűzhetem
fel valahova, de a helyzetemhez viszonyítva, nagyon közel állok
hozzá.
Oké,
valószínű ez utolsó ajtaja asztalos karrieremnek.
A
szekrényes kínlódás után, azt hittem lesz legalább egy hetem
Katira, aki szegény már azt hiszem párszor kipróbálta a
zsilettet az erein. Mikor hív a Tordai, hogy az építészek az ajtó
miatt nem tudnak haladni.
Igaza
van, régóta halasztom. Nosza új lelkierő gyűjtés, gatyát fel,
reszkető térdekkel nekiestem az El Camino nem éppen utolsó
útszakaszának. Noha ez még annak sem nevezhető, mert nem érzem
azt a bizsergő, jóleső kihívást, amit egy úgymond lelkes
zarándoklás kéne tegye. Hát hogyne, én is elmennék pár napra
csak úgy a faszom után, gondokat letéve az Úr elé, és én vígan
sétáljak, szánki lelki feltöltődés céljából. Nem is lenne
rossz, egy olyan csapattal megállni minden út menti kávézóban s
nagyokat világosodni Úrilag. Jó nagyokat. És közben otthon
valaki fűtsön, valaki vigye a gyereket iskolába, valaki rendezze a
számlákat, kergesse az egereket és bajlódjon Cézárral. És az
ereket vágó kliensekkel. Nem is lenne rossz.
Nem
is lenne rossz a mediterrán tengerparti finom homokjában áztatni
elefánt talpom, repedt bőrkeményedéseit, és az se bánnám, ha
egy jó nyak, illetve hát masszírozáshoz egy reiki tanfolyam is
járna, csak lazuljanak azok az izom gebbedések.
Sajnos
a: „My El Camino”-m nem a megvilágosodás zarándok útja, hanem
a néger szökési balladája. Amit istenuccse lassan megírok.
Tehát,
amaz ítéletes telefon után, miszerint nem hawaikodhatok némi
Katibútorral, nekiestem befejezni az uccsó ajtómat. Vasárnap,
hétfő, kedd, ráhajtottam, szerdára lebetegedtem (mellékes
részletkérdés). Viszont: ajtó lecsiszolva, brizbrizek feltéve
ééés lekenve. Szerdán annyit csináltam, betegen is, hogy
feltettem kettő darab sarkot. Előtte feltettem a műtő asztalra a
tokot s a nyílókat. Lőn reszkető izzadás.
No
de csütörtökön megérintett a szentlélek és reggeltől este
hatig egyhuzamban befejeztem az ajtót. Pénteken az égiek
segítségével és Cézár vigyorával beszereltük az ajtót.
Azért
merem szentléleknek nevezni azt ami megérintett, mert a borzasztó
türelem és kitartást lelkét éreztem magamon csütörtökön.
Az
egész ajtó egy nonkonform megoldás. A szakma is vágná ereit
(mint általában minden megoldásomon), nemcsak Kati. Miattam
mindenki eret vág (de fura mód csak én vérzek). Egy hetyke,
meggondolatlan pillanatomban rajzoltam egy karikarisztikus ajtót,
ami ezt a Tordait teljesen megérintette, szenvedélyt fixált belőle
és ugyanúgy kellett megcsináljam. Meg kellett volna gondolnom
miket rajzolok összevissza. Így utólag elgondolva.
Nosza
a három szárnyú szerű ajtót a végén, sok lelki és szellemi
tusakodás után kigondoltam és materializáltam. Igen ám, de
nyílásilag és csukódásilag rengeteg technikai probléma merült
fel, azaz nyugodtan nevezhetem a kihívást egy diploma munkának. A
téliesítés igénye simán megduplázta az ajtó súlyát, dupla
táblás, 75 mm vastag keretekkel, és vágjál hozzá vintázs
pofát. Persze a szerkezet nem tűnhet komplikáltnak, mindennek egy
síkban kell történnie. Végül kifundáltam, az egyetlen falcolási
rendszert, amit megengedett a helyzet, viszont a gumirózást ki
kellett hagyjam. Ettől nem lett hitech az ajtó. Viszont jól zár.
Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy egyik ritkán jól sikerült ajtóm,
ami jól zár.
A
fa ajtókhoz is azért vezették be a gumirózást, hogy elvigye a
tekintetet a tökéletlen zárástól. A gumi szépen kitölt minden
hézagot. Mivel most nem gumizhattam, a kihívás nagy volt. Plusz,
hogy három részből van, az megnövelte a hézagrizikó faktorját.
Na
de hálistennek nagyon kevés vízmértékes trükköt kellett
alkalmazzak, az ajtó tökéletesen zár.
Aztán
a kihívások sorozata azzal koronázódott meg, hogy ilyen régi
ajtó kilincset kellett beintegráljak a hitech zárhoz. Jól jött a
lombfűrészes múltam, igaz rezet először vágtam életemben
lombfűrésszel. És vasat is először csapoltam életemben. Eleinte
hegesztve szándékoztam a kilincsnek azt a négyzet vas lófaszát
meghosszabbítani, de mikor elmentem a csirkefarm lakatos műhelyébe
(mert ugye annyit kérték tőlem kölcsönbe a hegesztő gépemet,
hogy mikor nekem kellett sosem volt nálam, így eladtam, hogy ne
legyen, ha úgy sincs), nem láttam az öreg szakit, igaz rég nem
láttam, valószínű nyugdíjba ment, a többi kétes pofájú
mittom miféle munkásfajták egyáltalán nem rezonáltak az én
kilincses problémámmal, hogy hagyjam ott és meglátják jövő
héten...
Nahát
én nem hiszek az ilyen meglátásokban (magamból kiindulva), így
hazamenet az jutott eszembe, hogy simán összecsapolom. Teljesen rá
kellett bízzam a csapolást a flexes szkillemre, amiről sosem volt
kialakult véleményem, mert flexxel mindig nagyobbra vágtam
mindent, hogy aztán a többit leköszörülöm, ugyancsak
flekszileg. Még én is meglepődtem, hogy szemüveggel is homályosan
látott két vasat csak úgy szkillileg összecsapoltam. Kirajzolni
sem volt sok értelme, mert már magát a rajzot sem láttam volna,
így maradt a kertvégés pászitás. Valószínű amíg vágtam, a
warpokat is kikapcsolták, mert más magyarázatot nem találok a
tökéletes csapolásnak.
Utólag
aztán elgondoltam, hogy ez a csapolás biztos nem fog kiengedni,
viszont a hegesztés még eltörhet időben, aztán csak Attila tudja
mi van ott, és hívtak volna úgy öt év múlva, hogy a kilincs nem
megy. Azért merek ilyen nagyvonalú ötéveket adni ajtaimnak, mert
biza viszont láttam tíz éves ajtóimat és könnycsordulásig
meghatóan ugyanúgy zárnak, mint új korukban. Őszintén én sem
hittem volna. Na ez a kilincs nem fog eltörni.
Számításaim
szerint, ha nem jön be Andorra (mostanában imáimban az is
foglaltatik, hogy ha lehet múljon el tőlem ez a pohár is),
tavaszra, de jövő nyárig mindenképp felszabadulok.
Lassan
fogalmazódik meg bennem egy körlevél, hogy: „Többé rám ne
számítsatok!”
Az
asztalos nem bírja tovább. Basszátok meg.
Mellesleg,
Tordainál egy mindenes magamfajta öreg két suhanccal (valamivel
világosabbak Cézárnál, de csak valamivel) csinálnak mindenféle
belső építő munkálatokat, burkolást s festést. Ez az öreg is
mondta, hogy neki is ez az utolsó sántierje (építő telep
egyszerűbben, viszont a román ezt inkább úgy használja mintha
munka felületről beszélne, mert a hajógyár neki santier de
vapoare, santier de lucru... ), nem vállal több nagy munkát,
nem bírja. Neki is van mindenféle betegsége, de meg is látszik
rajta is.
Valószínű
mi vagyunk az utolsó mohikán generáció, akik még apró pénzben
számoltuk a munkát.
A
templom ablakokat végül kevés híján kifizették, megalázó
számomra, hogy az építkező visszafogott az én leengedett áramból
is ötven eurót, téve a nyeznájut, beszerelés után egy hónappal.
Hát az ők istenük fasza (ez jár nekem kiordítani) fog még
bármit is csinálni nekik.
Hallom,
hogy a torony zsaluira kértek árajánlatot másoktól és
háromszázötven euró plusz áfa a legolcsóbb ajánlat, de van
ezerkettő euró plusz áfa is, olyan kondíciókkal, hogy én a
kétszer akkora ablakra, üvegestől mindenestől kértem háromszáz
eurót. A zsaluk nem kell nyíljanak, semmi, csupán srégen kell
deszkákat felverni egy valamiféle tokra.
Egyértelmű,
hogy aki asztalosságban akar vállalkozni, annak ebben az irányba
kell menni. Főleg az ezerkettes irányba. Egyrészt azért, mert nem
érdemlik meg a kliensek, akiknek toronyórára láncostól jut, az
fizesse meg a kurva asztalost (hagyjuk ki a jéjzusokat a termelői
ár és áfa közt).
Én
próbáltam Jézusos lenni, az is voltam, mégis kurvának néztek.
Hát
basszák seggbe magukat legfeljebb. És ezt tök nyugalommal, viszont
több meggyőződéssel mondom.
Hát
igen, ilyen amikor a néger szökés közben látja az alagút végén
a fehér lyukat.