Van
nekem két gyönyörűszép meggyfám a kertemben. Nem egyformák. Az
egyik beérik júniusban, a másik csak júliusban. Olyan a hamarabb
érő, mintha keresztezték volna a cseresznyével. Édesebb és
feketébb a bordó. A másik sima meggy. Ha beérik is, savanykásabb.
A legyek sem rajonganak érte annyira.
Kaszagéppel
levágtam a másfél méteres gyomot, hogy a beért meggyeket le
tudjam szedni. Ez volt mondjuk hétfőn. Kedden leszedtem a meggyet.
Amint
szedegetem a meggyet, a tehenész gyerekei megjelentek a rönkök
mögül, csendben, csak a kisebbik nyekergett valamit, az én
dilinyós csajom, aki nem beszél csak kiált nagyokat, most nem
szólt semmit. Mikor engem lát csak néz és mosolyog. Odajön felém
ez a dilinyós, akit végre el kéne kereszteljek valahogy, mert
nevét sem tudom, és csak mosolyog. De azt a mosolyt látni kéne.
Egy dilinyóstól nem nézné ki az ember azt a mosolyt. Nem tudom,
hogy mivel szoktam ezt tőle kiérdemelni, lehet, hogy ugli ogreségem
nyűgözi le, de lehet, hogy azért, mert sosem kiabáltam neki, csak
néztem rá. Lehet, hogy az első időkben számalommal néztem rá,
de ahogy telik az idő, ez a lányka mint egy tükör visszaveri,
hogy ki is a dilinyós ebben a világban, elkezdtem kvantitatíve
többet és minőségiebben megfigyelni. Egy szép gyermek, ahogy
néz, ahogy mosolyog, olyan túlvilági sugárzások, amiket nemigen
látok senkin. Az emberiség ráncosodik, depresszió sanyargatja
öregségére, semmi, de semmi nem mutat arra, hogy valamikor benne
is volt valami ama túlvilágból. Egy mustármagnyi legalább.
Meglep
a kislány, odajön és mosolyogva néz, mint egy éppen arra járó
macska. Csak a macska nem mosolyog. A kisebb testvére, nem tudom
lány e vagy fiú, ezek mind ilyen kócos lények, rönkvágó
szalagfűrészek, hatalmas tehenek társaságában, éles
mezőgazdasági eszközök közt szocializálódnak, nőnek fel, sűrű
káromkodások, ordítozások zuhatagában. Ezen a kisebb kócos
valamin látszik, hogy a másvilágról a sunyiságot hozta. Őröl
az agya és a nyelve, mint a drakonikus fasírtgép.
Kérdem
a diliskét, aki odajött a kerítéshez románul: „Ce faci? (csé
fács? = mit csinálsz?) Pislog egyet és csak mosolyog. Visszamegy
öccséhez a rönkökre, ahol az már éppen leszakított pár
éretlen, zöld almát. Valamit darál a szájában a kisebbik, mint
valami panaszfélét, de olyan rosszasan hangzik. Lassan
elsomfordálnak a rönkökön, közben a mosolygós lány ahogy
elandalog visszanéz rám, egyik kezével a rönköt tapogatva, a
másikban egy kemény, zöld almát nyalogatva, mert nem hiszem,
hogy el tudja harapni, míg eltűnnek a bütüben (rönkök végében).
Már hallom is, hogy odaát, a rönkhegyeken túl már folyik az
eszement ordítozás, sírás, rívás.
Nosza
minden restségem ellenére, nyögések közepette leszálltam a
létráról, mintha egy maraton létramászás finishének a
pántlikáját szakítottam volna át, a műhelyemen átcsoszogtam és
kimentem az udvarra, körülbelül egy kilónyi meggyel egy elvágott
öt literes vizes flakonban. A gonosz gyerek a traktorra szerelt
kaszagép éles nyúlványait ráncigálta, mintha az ördög
hárfázna, a dilinyósom egy szétszedett kamionos mélyhűtő
házában kuporgott és szipogott elkeseredve. Olyan mélyhűtő ház,
amiben mindkét oldalán három három hermetikusan záró ajtó van,
hogy a fagyasztott dolgokhoz könnyen hozzá lehessen férni. Csak
erről az ajtók már hiányoznak. A talpom alatti homok sercegésekre
a kislány felfigyelt, azzal a nyugodt nézésével megnézett, aztán
valószínű látta a pirosló cuccot a kezemben, odajött.
Odaadom
neki a plasztik flakont a meggyel, miközben átveszi, csak néz a
szemembe, nem látok tekintetében se hálát, se ijedséget, semmit,
csak jelenlétet. Mintha mondaná: csak itt vagyok. Semmi különös.
Mondom
neki, mint egy balfasz: egyétek lassan jó? Hogy lehet ilyen
marhaságot mondani? Azután gondolkodtam, hogy na jó zavarba hozott
engem ez a gyerek. Mert most vagy én kezdek bedilizni és azt a
tekintetet, mely valószínű együgyű, buta és degenerált
valamiért másképp értelmezem, vagy egy olyan freak kreatúrára
leltem, kinek ez a másvilági tekintete az álca, és majd megesz
engem mint a millió kukac belülről?
Nincs
más értelmes gondolatom, mint egzotikumot megfigyelni és lesni,
mivé lesz? Mint a deontologus hírszerző fotós, aki keresi a
megfelelő szöget és fényviszonyokat egy éppen haldokló gyermek
lefotózásához. Ki a szíve, lelke mélyén egy érző ember, de a
szakma ugye nem engedi, hogy beleszóljon a természet törvényeibe.
Hátmég a túlvilági természettörvényekbe?
Talán
ezzel a flakon meggyel megszegtem ezt a deontológiát, és
dilettantizmusom dicsőségére egy pillanatra megállítottam a
Planéta forgását, jelezvén, hogy én is itt vagyok!
Mert
ebben a kontextusban én vagyok ama geci kurva kapitalista, aki
minnyá hatvan évesen itt van a bekerített gyümölcsfáival, minek
is neki az a sok gyümölcs, a fene essen bele rút pofájába és
szálla alá a poklokból hogy kifizesse lelkének nyugalmát egy
flakon szar meggyel! Igen ez szousölileg így van. Valószínű.
Ehhez kétség nem fér. Nem is akarom enyhíteni bűnösségemet. A
kurva kapitalizmushoz én is hozzájárultam, enyhítőleg annyit
felhozva, hogy nem tudtam mást tenni.
De
ez a kislány nem a jó és a rossz, nem a szocialista és
kapitalista világból jön, hanem degeneráltságában megőrzött
valamit abból a kódból, amivel szerintem minden gyermek születik.
Minden gyermekben újra szetálódik az Élet. A darwini logika az
lenne, hogy a családfánk genetikai háztartása a Természet
sajátos algoritmusában egy új készletet oltson az alakuló
gyermekbe, de ezt már megfigyelhettük, hogy minden gyermek ugyanúgy
jön a világra: saját identitással és nemcsak fizikálisan, de
képletesen is pucéran, hogy megismerje önmagát, azt az Önmagát,
aki odaát is Van!
Lelke
a testének felvételével egy önálló Templom. Hasonló a teste a
miénkkel, a szülőkével, de a Lelke egyértelműen Az Aki. Az
oszthatatlan, az egyéni.
Úgy
érzem, hogy ez a kislány azt is megérti, amit nem mondok el. Úgy
érzem, hogy épkézláb, okos emberek nem értik amit mondok,
bárhogyan is fogalmazok. S akkor csak néznek, száraz, kiégett
tekintettel, zavarosan, homályba burkolózó üvegesen, hogy vajon
mit is akarok mondani? De a következő pillanatban feladják és
mellémnéznek valamilyen tárgyra, vagy mozgó célpontra.
A
legnehezebb a jeleket értelmezni. Egy intenzív álom, egy
félreérthetetlen életfordulat, jelenség, szitu, egy éppen
meggyulladó csipkebokor? Mit üzen nekünk a Kreátor? Miféle
szent, hősi feladatra hív el minket? Mitől és miről nem kéne
nekünk lemaradni? Megmenteni a kereszténységet? Jézus tisztes
hírnevét? Mit üzen nekem az Úr? Mire hív el engem az Úr?
Mint
egy recipisa, használati utasítás szeretném megfejteni a túlvilág
üzeneteit. Hogy azt a kartotékot magamba helyezvén, beinduljon
bennem a lelkesedés, a pörgés, a bizonyítás, a Világ megmentése
című istenes program.
Ez
a bugyuta gyermek mintha azt mondaná nekem: elég az neked, hogy
vagyok! Jó, hogy te is Vagy! És ennyi lenne a jelek esszenciája?
Hogy jelzünk egymásnak: Vagyunk?
Ott
hátul az éles kasza nyúlványokon hárfázó gonosz ivadék
irigykedve nézi a kislányt, amint feléje ment a flakon meggyel,
aki egyértelműen meg akarja osztani vele a tartalmát.
Elmentem,
még leszedtem a többi meggyet is.
Odaátról
újra a kiabálások, sírások és fogaknak csikorgása hallatszott.
Egyértelmű, hogy ezt a lelkes fizika törvényszerűséget nem
egyformán értelmezzük. Valószínű az éleskések hárfaördögéből
még prédikátor is lehet, míg a dilinyós csak egy bugyuta élőlény
marad, de ez ugye, mi tudjuk, hogy az örökkévalóságban úgysem
számít.