Apám
részéről az apja adott nekem két piros ceruzát. A többit
eltiltotta előlünk. A nagymama mindig azt mondta: Attika, majd az
isten titeket is megsegít. De elsajnálta előlünk a párizs utcai
állami lakás bérleti jogát. Egy román család vette át.
Anyám
részéről Géza bácsi, ki hét évet volt orosz fogságban,
számtalanszor megnyírt minket és sétált velünk a sétatéren,
és megtanított vízi bolhákat halászni, leszűrni és szárítani.
Nagymamám mindig azt mondta, hogy a mi szobánk, testvérem s
enyémé, az maga a pokol tornáca.
Nem
is tagadtuk, mert a falakat teleraktuk meztelen nőkkel és metálos
poszterekkel. És persze hangosan szólt mindig a rock.
Nagyjából
ez lenne az örökségünk. Tiszta ilyen ősrégi magyar rege.
Persze,
mi ma lepuhányodtunk, hagyományos keménységünket is
megtagadtuk, gyermekünknek hagyni szeretnénk egy adósságmentes
lakást legalább.
Ez
a pokol tornáca dolog azért végig kísérte az életemet, örökké
gondolkodtam ezen, hogy vajon nem volt igaza nagymamámnak, hogy a
pokol tornácára küldött? S nem volt igaza a másik nagymamának,
hogy az isten minket is megsegített?
Elnézem
a mai szenteskedő magamfajta szülőket, amint nyakig felgombolt
blúzban szörnyednek a mai fiatalságon, hogy multimédia, tévé s
ilyenek, de teszik ezt egész nap az onlájn felületeken, mintha
ebben nekik különféle státus jár, mint egy adminnak, aki nem
ugyanolyan szégyentelen és banális felhasználó, mint bárki más.
Elgondolkodtam
én is a jelenségen, igaz gyanakvó, de némi aggodalommal, mivel
nekem is a kisfiam nem valami nagy természetkedvelő, nem
kertészkedő, különösen mióta az utolsó cserkész táborban
kigúnyolták, mert félt a sötéttől és a darazsaktól, hogy
miféle dolog ez a virtuális világ és mivé fog ez fajulni vagy
fejlődni?
Annyit
még hozzáfűzök, némi megértés reményében, hogy van egy
nagyon népszerű világjáték: a „Minecraft”, amit onlájn is
lehet játszani szerveren, haverokat lehet toborozni, csettelni,
közös akciókat lehet végig játszani, esetenként közösen
építeni s ilyenek. Követem a történést, mint mondtam, azon
aggodalomból, hogy mi akar ez lenni.
Azt
megértettem, mivel benne élek az iskolában a fiam által, hogy a
való világban a gyermekek képtelenek interaktiválni az órák
közti röpke szüneteken kívül, mert akkora a nyomás rajtuk a
társadalom s szülők által, hogy nem marad idejük magukra, az
önfeledt játszásra, a gyermek társadalmi életükre. Mert mi még
hagyján, de legtöbb osztálytársa a fiamnak edzésből edzésre
járnak, külön órákra s hétvégén a vasárnap a templomé,
tehát gyakorlatilag a magát rendes polgárnak tituláló családok
nem képesek a gyermekeket összeengedni, hogy maguk építsenek egy
való világot. Kutyafuttában ha összeérik a kezük, vagy
felingerelve az elzárt lehetőségektől, egymásra csapnak mint egy
Liszt zongorafutamban a hangjegyek.
Ennek
a fényében megértettem, hogy a virtuális világ, amit az internet
létrehoz, az nem más, mint fátyolba burkolt mennyország
tükörképe.
Az
onlájn világ a mennyország előcsarnoka.
Bármennyire
sokkolja az embert a felismerés, de ez az igazság.
Mert
mitől nem menekvés a való világtól a blogolás? Mikor az ember
blogol, a lélek szólal meg, kitapétázza ezt a szót egy
képzeletbeli falra, s ha éppen arra jár egy lelkes éhező s
megtetszik neki az a szó, olyan, mintha a mennyben lenne, s az isten
szól hozzá.
Mert
ezekkel vádoltam magam is, hogy ha én képtelen vagyok a reális
világban úgy élni, mint a virtuálisban, hogyan várjam el azt,
hogy a fiammal kéz a kézben visszamondjuk az internet
szolgáltatást?
És
utána meg mi? A való világ mennyei része hol van?
Vádoltam
magam, hogy erőt merítek a virtuálisból, hogy nyögjem a valót.
Mert a való az nyögés. Vádoltam magam, hogy ahhoz, hogy a
tehenésszel közösséget vállaljak, nem tudok hozzá felnőni. Nem
a tehenekkel való foglalkozással van itt baj, hanem a tehenész
felsőbbrendűségi érzésével, mellyel nem tudok rezonálni, hogy
miféle ember az, aki nem iszik s néha nem dángálja el családját?
Nem
tudok rezonálni azokkal a szakemberekkel, akik csak a pénz által
látják a szakmát, azokkal a megrendelőkkel, akik csak az
árengedményben látják a megrendelést.
Nem
tudok rezonálni azokkal az emberekkel, akik egész nap csak a
parizer árfolyamát lesik s minden idejüket ez köti le.
Igenis
merítenem kell a virtuális világ mennyeiségéből, hogy létezni
tudjak a való világban. Rájöttem a fiam is ezt teszi. A Minecraft
birodalomban lebomlanak a területi és távolsági gátak, a világ
minden tájáról bejelentkező magyar ajkú gyermekek között
megtalálta azt a néhány jófej karaktert, akikkel együtt
létezhetnek, ami a való világban lehetetlen. Hogy ebben a
virtuális világban nem baj, ha nem tud románul, ha nem jeles
matekből és az se baj, ha fél a sötéttől és a darazsaktól.
Mondom
a fiamnak, hogy igen, de virtuális minden. Mondja a fiam vigyorogva,
igen apa, a sötétség, az eső, a felépített Minecraft világ
virtuális, de a karakter figurák mögött igazi emberek vannak.
És
milyen igaza van. Mert olvasóim sem gépek, hanem való emberek,
akik talán egy más világban gondolkodnak, éreznek.
Azért
fogalmaztam meg magamnak így, hogy a virtuális világ lehet maga a
pokol tornáca, de lehet a mennyország előcsarnoka is.
Hisz
a lelkek innen már csak egy köpésre vannak a pokol tüzétől,
vagy egy kőhajításnyira a mennyországtól.
S
tudjuk, hogy test nem örökölheti egyiket sem.
Csak
a lélek. S mi lelkileg már elszálltunk...
Buék.