Az első gondolat a Ludas Matyi Jucika három rajzos iciripiciri karikatúráiból fakadt, emlékszem, hogy gyerekként imádtam a rövid, frappáns három képes Jucika történeteket, amint a dögös jó csaj jól beolvas mindenkinek.
Gondoltam, hogy a „Revolta” kizárólag fizikai térben íródó helyi újságocskánkban (amit még nem tudunk kávézókban terjeszteni, mert majd minden zárva, de nemcsak emiatt nincs fídbekk, hanem szerintem azért sincs, mert egyszerűen az emberek már semmin sem tudnak mosolyogni... és ez nem a kibaszott nyugat problémája, hanem az emberi unatkozásnak) milyen jó lesz, ott alól egy kis színes, három képből álló karikatúra csokrot megjelentetni, A Mester és a nemtommi sorozatként.
Hogy miért a Mesterre gondoltam? Azt is megindoklom. Mert lehetne a kispolgár és a nemtommi, vagy egyéb is lehetne, kigúnyolni sokmindent lehet. De mióta a világ felvette ezt az álkeresztény képét, hátradőlt kényelmesen állítólagos keresztény kultúrájának fotelében és nem rejtett cinizmussal oktatja Istent, hogy miként is kéne Őfelségének lennie, mióta látom, hogy ezek az álspirituális megmozdulások mekkora lelki és szellemi zűrzavart kavarnak az egyébként hiszékeny és jóra ráhangolódni képes lelkekben, úgy gondoltam kilépek a belső szobám Jézus gyakorlatából, felvevén legalább annyira a pofátlan prédikátor szerepet, mint megannyi legális szent és guru, és elmondom a magam Jézusát, hogy ne legyek némaságomban a tudatlanság cinkosa.
Úgy érzem egy ideje, hogy a jól megmondás blogger státuszból ideje kilépnem, akár egy karikatúra mémként, hogy Attila az intelmeiben megmutatja, hogyan látja az emberiség Jézust, és akár ezúton is evangélizáljak, legalább annyira, mint a szerzői jogot Istenre jogtalanul használó trógerek teszik.
Gondoltam, hogy „A Mester és a lúzer” lesz az első ilyen mém, ami elkezdi evangélizációs munkáját a helyi „Revolta” még csak projekt státusban alvó újságjában, ami igaz, hogy házi őrizetben, de már második számát tette asztalra.
Meg is lett a három kis rajz, amin jókat kuncogtam, hogy de szellemes, ahogy a Mestert ezúttal John Lennonként ábrázoltam, és hoznak hozzá a farizeusok egy hozzá hasonló embert, hogy csapdába csalják, megvilágítván a Mester lúzer mivoltát. Hogy a Mester tulajdonképpen egy lúzer álmodozó, aki egy szánalmas dalt szeretne írni, azaz így látja őt a pribékség. Mert ugye, a mai krisztofilozófia a vallásos egyházak csendes társasságában valahogy így beszél Jézusról, hogy egy elrugaszkodott idealista és álmodozó volt, aki kétségtelenül hozta az új erkölcsi szelet (mint egy Bob Dylan) és a Szentírás úgy ahogy van egy nagy marhaság. Megállapítás, melyen a spirimémek elégedetten vigyorognak, miközben a Káma-Szutra szentkönyvnek a pornó részét lapozgatják, mert ott sok az érdekes pozíció, míg persze azt a részt nem olvassák, ahol a nő tulajdonképpen egy basznivaló állat, nem ember, egy státus, amiből maga Jézus emelte ki a nőt, mondhatni Jézus volt az első és valószínű az utolsó hithű feminista, aki a nő felszabadítását hozta. De mindezzel sem ez a csoport, sem az a csoport nem foglalkozik.
Tehát jönnek a csávók, hozzák a lúzert, hogy szembesítsék a Mestert mivoltára, azaz, hogy minek is tartják őt az emberek: egy lúzernek. És na te lúzer most mond meg, mit tegyünk ezzel a lúzerrel?
S akkor a mester azt mondja, hogy az dobja az első követ a lúzerre, aki kevésbbé lúzer. A történet rövid lényege az, hogy az emberek megsértődnek, hogy ezáltal őket a Mester lelúzerezte, így nem marad más hátra, mint Őt felfeszíteni a keresztre és a másik lúzert megkövezni. Amit meg is tettek.
Igaz, hogy a Jucika sorozathoz képest ez sokkal morbidabb, de szerintem a helyzet ahogy látja a nép Jézust, legalább ilyen morbid.
Aztán jött a gondolat, hogy csináljak belőle egy kis jutubos mémet is. Rálicitáltam egy stúdiós délután, hogy felmondom a történést, fokozva vele a drámát. Aztán gondolat gondolatot szült és kezdett nőni a szendvics, mindenféle új cuccal felpakolva, hogy lett belőle tíz rajz, bonyolultabb hangzás, aztán utóbbi videóval el akarom engedni a témát, mert jöttek az újabb poénok, viszont nem erre gondoltam az első pillanatban. De érdekes volt elkalandozni, hogy merre is lehetne menni a karikatúrás, hangos képregényszerű történetezéssel.
A történet odáig duzzadt, hogy a népek előre kitervelt szándékkal tőrbe csalták a Mestert, a csóró rendelésre vitte időre a keresztet, mert a keresztrefeszítés már ki volt tervelve, a lúzeres bemutatás csak a látszat pere, tudták, hogy mit fog a Mester mondani, ezért provokálták.
Péter is, hogy többé ne kukorékoljon a kakas, hogy ne legyen belőle mém, miszerint háromszor megtagadja a Mestert, míg a kakas megszólal reggel, kitekeri a nyakát és megsüti, megeszi.
A végén a dal, azaz az „Ige” megtiprása és a gitár széttörése, illetve a szűz karácsonyi dal felhangzása a csodálatos, gyermeki áhítatba itatva, az a kereszténység kulturális mivoltának a gúnyolása.
Szóval, itt nincs mese. Nem tudok megváltozni.
Mert mondtam, hogy nem írok a blogba, ha nem tudok szépeket írni. De akkor nem írok soha.
Így nem marad más, mint a pillangó lelkek megbotránkozása, ha mindenáron engem megváltozni akartok látni.
Ez vagyok én, és végre el tudok oda jutni elesettségemben, hogy fel merjem vállalni magam így, ahogy vagyok.
Ez a Muzsibácsiság, és annyira szeretem az Urat, hogy nem restellem magam az embert kigúnyolni, aki rakja a haját, amikor Istenről nagy képmutatón szónokol...
Akkora méretű, gyilkosan cinikus vallásos paráználkodásra csakis hozzá mérhető gúnnyal lehet válaszolni. Ez az én véleményem.
